Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-03 / 5. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Márai Sándor: Csak az élet - Szenes Erzsi: A bájosság akadémiája
Tarka krónika Hölgyeim és uraim az egész városban el van terjedve a hir, magam is többektől hallottam ma reggel, megbízható emberektől, akik egyébként nem szoktak hebehurgyán továbbítani pletykákat. Érdekes, milyen hamar megy az ilyen dolog. Azt mondhatnám, mindenki erről beszél. Tíz ember közül kilenc, ha találkozol vele, direkt figyeltem, a második percben szóbahozza. Hogy asszongya, mit szól hozzá. Mit szóljak? A Kovács is ezt kérdezte. Ahelyett, hogy megkérdezte volna, hogy vagyok. Hogy mit szólok, milyen hideg van. Kezd már bosszantani a dolog. Pár napja van az egész, pár nappal ezelőtt jelentkezett szeretett városunkban — és ilyen sikere van. Az Erdélyi-tárgyalásról nem beszélnek annyit. Igazán nem irigységből mondom, de szeretném látni, ha kitalálnék hirtelenében valami nagy dolgot, az is ilyen gyorsan divatbajönne-e. Mert hiszen nyilván csak divat az egész, nincs más beszélnivalójuk az embereknek. Hideg, hideg. Hát aztán. Nagy dolog! Tulajdonképpen mi az, hogy Hideg? Látta már valaki Hideget? Tartott már Hideg előadást a Zeneakadémián? Ugyan kérem! Nem is tarthatott. Az egész egy puszta blöff, ezzel a Hideggel, nem akarok itt izélni, de mégis nevetséges, becsapni egy egész várost. Ki ez a Hideg? Egy senki! Persze, aki emlékszik rá, amit a fizikaórán tanult. Hogy hideg, az tulajdonképpen semmi, a meleg, az valami, az energia, mozgás, atomrezgés, mifene. De a hideg? Az mindezeknek egyszerűen a hiánya, illetve alacsonyabb foka. A fizika-tanárom, tömören és velősen, igy fogalmazta meg: a hideg nem más, mint meleg. Csak persze kisebb meleg, mint például a nagyobb meleg. A meleg abban különbözik a hidegtől, hogy melegebb, de a hideg tulajdonképpen nem hidegebb a melegnél, csak kevésbé meleg. Nahát. Meleg, az igen, az valaki. De hideg? Még hogy foga van! Ugyan kérem! Semmije Sincs. Még hidege sincs. Hallott már valaki olyat például, hogy a hideg, mint olyan, fázik? Dehát az emberek felületesek. Csak kotyognak, kimondanak szavakat, nem is törődnek vele, mit jelent. Ez a Bandi is, például bejön, itt a szobámba, ahol irok és vidáman és meggyőződéssel azt mondja, mint valami felfedezést, elégedetten dörzsölve kezét a kályha fölött. — Havazik! Ránézek. — Kicsoda? — kérdem tőle, szerényen és komolyan. — Mit, kicsoda? — Azt mondtad, havazik. Azt kérdeztem, kicsoda havazik? Ha azt mondtad volna például, „szánkázik“, nem csodálkoztál volna a kérdésemen, hogy kicsoda szánkázik. Tessék, néz mint egy hülye. Nem tud felelni. Ilyenek terjesztik aztán, hogy hideg van. Karinthy Frigyes. Csak az élet Lassan teljesen ripacs lesz az ember. Megérti az iróripacsokat, akik ilyesmit írnak le: „az élet, csak az élet, ah.“ A nagybetűt, a „piros“ jelzőt, mindazt a gyámoltalan és tehetetlen cicomát, amivel szegény írnokok felaggatják az élet élményét, ahogy kavarják a kis salátájukat, amit hazahoztak valahonnan. A legmulatságosabb kérdés, amit valaha is hozzám intéztek, mikor sokesztendei távoliét után hazajöttem erre a csendes Budára. Leveleket kaptam aggódó jóakaróktól, akik ezt kérdezték: „Persze, Párisban könnyű volt, de miről fog most írni?“ Csakugyan, — feleltem megdöbbenve — miről? Mert arról persze, ami Párisban, meg Londonban, meg általában külföldön történik, — na igen, ott még van bőség, arról persze könnyű Írni. Az ember csak kimegy az uccára s rögtön a legcsodálatosabb dolgokat látja. Például férfiak szaladgálnak pénz után, nők sétálnak s férfiak ismeretségét keresik, anyák tologatják kocsiban gyermekeiket, s ápolók tologatják a gazdag paralitikusokat. Reggel a munkások munkába mennek s a hirlapirók cikkeket írnak a lapokba, a feltalálók feltalálnak jó dolgokat, a színházakban előadás van. Külföldön az embereknek komplexumaik vannak, meg tudatalatti életet élnek, erről is jókat lehet írni külföldön. Van nemi kérdés, szociális kérdés, vannak mulatságos esetek az uccán, meg érdekes figurák. Ott persze könnyű dolga van az Írónak, csak le kell írni, amit lát vagy hall. Itthon sokkal nehezebb. Mert mit írjak például Mariskáról, vagy Hugóról s kettejük viszonyáról? Nem érdekli a kutyát sem. Vagy arról, hogy mi van egy katonában, vagy egy papban, vagy egy fiatal fiúban, vagy egy rablógyilkosban? Nehéz, nagyon nehéz. # Néha azért akad valami. Persze, nem valami nagy dolog, Tahitiban különbeket látni. Hát még Londonban. Ott látni csak a nagy, meg jó dolgokat. A leghelyesebb, ha az ember él, mint egy ló, s mindig csak azt a kis foltot nézi, ami éppen az orra előtt van. Nem mondom, vannak itt is bizonyos uccák meg helyek, ahol különösen érdekes dolgokat lehet látni, de általában jók a mellékuccák is, általában minden jó, csak nagyon figyelmesen kell odanézni, mindig az orrunk elé, s nagyon figyelmesen megnézni azt a tárgyat vagy élőlényt, ami vagy aki éppen előttünk kallódik. Ha csak lehet, kézbe is kell venni, szétszedni s összeállítani, s tüzetesen följegyezni, amit látott rajta vagy benne az ember. Egyéb irnivaló nem is igen marad ebben a nagy, vidékies szegénységben. A múltkor például... de nem, lehetetlen, hogy ez bárkit is érdekeljen, az a vak korcsmáros fönn a várban. Ha mondjuk a Montmartreon láttam volna, az más, akkor igen. Akkor bele lehetne vonni egy néger csaposlegényt, s kis, keménykalapos franciákat, akik aperitifet isznak, s a couleur rögtön élénkebb s az egész nagyon érdekes lenne. De igy, a Várban, egy közönséges korcsma, ahol magyar pénzügyi tisztviselők sört isznak, nem érdekes ez a vak korcsmáros, aki vakon és egyedül kínlódik és vezeti az üzemet: kezeli a kasszát, átveszi a pénzt és kiad belőle, tárgyal a csapossal, és a pincérrel, s nem adja ki kezéből a vezetést, azért se, nem ül le a vakok intézetében egy szobába, hanem üzletet nyit fenn a Várban, uj érzékszerveket présel ki magából, sört mér, majdnem azt mondtam, mindenen ott van a szeme... jó giccs ez, amit egy francia iró nagyon ügyesen meg tudna csinálni, itt persze röstell hozzányúlni az ember. Meg az is baj, hogy olyan kis területen játszik le minden. Az emberek rögtön magukra ismernek. Ha egy rossz emberről írsz valahol, a városban rögtön harminc személyes ismerősöd találva érzi magát és telefonálnak, hogy ők azt nem úgy értették és kikérik maguknak. Nőkről, a nők dolgairól is nehéz Írni, ha nincsen külföldön az ember, mert rögtön valami személyes mellékize van a dolognak, a fiuk okosak és összeintenek, ők tudják, kiről van szó. Rendkívül kell vigyázni minden szóra. Nehéz a kenyér. Az örök emberivel is baj van, ha már az ember igy, kisplasztikára adja magát, mert az örök emberit ebben a zárt milieuben rögtön átvonatkoztatják a múlandó személyesre. Mindenki magára ismer. Meg kell érteni az utálatot, amivel a Madame Bovaryt a korabeli francia hölgyek fogadták. Nem lehet büntetlenül emberek között élni. Nem marad semmi, semmi. Csak az élet. Márai Sándor. R bájosság akadémiája Az amerikaiak mindent „en somme“ csinálnak. Most eszükbe jutott, hogy egy uj női típust kell kitermelniük. Evégből az amerikai egyetemeken uj fakultás nyílt meg a nők számára, — a bájosság akadémiája. A tananyag a következő: a testi báj, a társalgás bája, a társas érintkezés bája, a mindennapi élet bája, az öltözködés bája. Nálunk Európában még megelégszenek azzal, hogy évente országonként szépségkirálynőket választanak és megfelelő ranggal és pénzzel kiküldik őket Párisba, vagy esetleg Hollywoodba filmezni. Egy ilyen szépségkirálynő reprezentatív egyéniség, mutatványszám. Az amerikaiak többet akarnak, ők lehetőleg minden amerikai nőt „bájossá“ akarnak kiképezni és a jog- és medicina-diplomák mellett megcsinálják a báj diplomáját. Az egyetem tanári kara igazolja, hogy miss X. Y. sikerrel végezte el a bájosság akadémiát, jártas a bájosság összes rejtelmeiben. Ki tudja, az is megtörténhetik, hogy ez a kvalifikáció doktori címmel fog járni.
