Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-24 / 47. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim
nagyon szép dolog a technika, meg az a sok mindenféle automata, amivel leegyszerűsítik a városi ember életét, hogy ne kelljen neki személyesen bajmolódni mindenféle közlekedéssel — szép dolog, csak egy kicsit bonyolult. Kicsit bonyolultra egyszerűsítették. Itt van, ugy-e, a telefon. Már magában az is milyen remek volt, mikor először feltalálták, hogy ha valakivel beszélni akarok, nem kell elmenni hozzá, hanem belekiabálok a falba, mire a fal megkérdezi, kivel akarok beszélni, mire megmondom, mire összeköt valakivel, mire megmondom az illetőnek, hogy pardon, nem önnel akartam beszélni, mire az illető összeszid, mire újra belekiabálok a falba, mire a fal... na, egyszóval, sokkal egyszerűbb lett a dolog. Hát még mikor az automatát feltalálták! Hogy most már nem is kell szólni a fal fülének, nincs közvetítő, magam kötöm össze magam az illetővel. Azazhogy kötném. Ha nekem is volna automatám. De nekem nincs. Nekem közönséges telefonom van. Nekem előbb a Lágymányossal kell összekötni magamat, vagyis sajátmagammal, merthisz Lágymányos én vagyok, akkor Lá kapcsolja Jó-t, Jó kapcsolja Aut.-ot, Aut. kapcsolja saját magát, mint a Bibliában, hogy aszongya Ezékiel nemzé Valáthielt, Valáthiel nemzé Efrást. Sokkal tovább tart az egész, mint mikor még nem volt leegyszerüsitve a te-Séta jobbra Aznap, éjjel, amikor Koncz alhadnagy feleségét meggyilkolták, én is Győrben jártam, s alibit tudok igazolni. Abban az órában, amikor az alhadnagy feleségén éles szerszámmal több halálos sebet ejtettek, egy győri tánciskola helyiségében tartózkodtam, ahol a győri „Unió“, egy nagyon jókedvű társasegyesülés, szombat esti össztánccal egybekötött öszszejövetelét tartotta. A falon kézzel Írott plakát hirdette a tánciskola jelmondatát: „Jól táncolni csak Lantosnál [tanulhat Szombat esti össztáncnál jól [mulathat.“ Ide úgy kerültem, hogy barátommal, Kelen rajzolóval arra mentünk, s mert zene volt, hát benéztünk. A mat 4* lefon, automatára. Vagy például itt vannak a taxik. Persze, ősidőkben, őrült kényelmetlen és komplikált volt, megkérdezni a kocsist, mivel tartozom. De jött a taxi, az embernek nem kell koptatni a száját, odakacsint az órára, ami megmutatja . •. Azazhogy mutatná. Pár évig csak azt mutatta, hogy menynyit kellene fizetni, ha nem volna olcsóbb annyival, mint amennyivel drágábbra tervezték — no de istenem, az ember beletanult, egy kis fejtörés, néhány számológép, logaritmuskönyv: voltak már számolómüvészek köztünk, akik annyi idő alatt kiszámították, hogy mit kell fizetni a soffőrnek, mint amennyi alatt gyalog megtehették volna azt a kis utat. Baj csak most van, mióta olyan taxik is vannak, amikből már nem kell leszámítani a húsz százalékot. Most egy kicsit bonyolultabb lett a dolog. Az egyik taxiban leszámítom. A másikban nem számítom le. De hogy számítom ki, hogy melyikbe kerülök? Megtörtént velem, hogy miután keserves fejtöréssel kiszámítottam a húsz százalékot, kiderült, hogy olyan kocsiban vagyok, ahol már nem kell leszámítani. Kiszálláskor kezdhettem élőiről, hogy a már levont húsz százalékot megint hozzáadjam. Karinthy Frigyes gam részéről csak nagyon nehezen tudok a kisértésnek ellenállani, ha zenét hallok. A házban valamikor Napóleon aludt, mikor Győrben járt. Ragaszkodom ehhez a kifejezéshez, hogy Győrben és nem Győrött. Teljesen kielégítőnek érzem Győrrel kapcsolatban a „bán, ben“-t, s őszinte sajnálatomra nem egyezhetem bele, hogy Győr és Székesf ehér vár extraturákat engedjenek meg maguknak, mikor Kassának és Nagyváradnak jó a régi. Ezt szeHiden és jóindulatúan, de nem kevésbé határozottan jegyzem meg, mert az élet csak akkor ér valamit, ha méltányosságért és igazságért küzdünk. Persze tudatában vagyok annak, hogy szavam falra hányt borsó, s Győrben továbbra is ragaszkodnak majd a Győrött-privílégiumhoz. Nem bírom elhinni, hogy ennek jó vége lesz. A tánciskolába, ahol valamikor Napóleon aludt, homályos, boltíves lévcső vezet fel, mely a napóleoni idők óta leszakadással fenyeget. Két hosszú, papirguirlandokkal bőségesen feldíszített teremben táncoltak az Unió társasegyesülés tagjai. Mikor beléptünk, éppen szünet volt, s Lantos ur, a táncmester, kiadta az utasítást: séta jobbra. A kályha mellé álltam és maradék nélkül boldog voltam. A levegő sűrű volt. A falak mellett, keskeny padokon, ültek a leánynövendékek kísérői, mamák és cselédek, s horgolt rekliket tartottak az ölükben, amelyet reáborítottak a leánykákra, hogy meg ne hüljenek, ha tánctól felhevülten elhagyják egy pillanatra a termet. Künn a folyosón, a vestiaire és a lavabók irányában, Lantos ur zavarta a párokat, akik együtt óhajtottak utánanézni a ruhatárban valaminek, egy pillanatra sem engedte őket szabadon, hajkurászta az önállóságra törekvő párokat vissza a terembe. Táncolni, táncolni, mondta ernyedetlenül. A kályha mellé álltam, mert én Kinszky ur, a sánta tánctanár tanintézetében a szerencsétlen növendékek közé tartoztam, akik hallották egyszer a gúnyos megjegyzést, hogy vannak olyanok is, akik csak a kályhától tudják elkezdeni. Mint rendkívül csámpás és ideges növendék, én is csak a kályhától tudtam elkezdeni, kevés bájjal és múló sikerrel. Ma már, azt hiszem, a kályhától se tudnám elkezdeni. Egyetlenegy táncra emlékszem, mely Kinszky ur kreációja volt: az ur hátulról derékon fogta a hölgyet, s lassú polkalépésben körbemozogtak, miközben az ur időnként jobb vagy baloldalon előre hajolt és a hölgy szemébe pillantott, s a hölgy a pillantást hátrahajtott fejjel viszonozta. Ma már ezt se merném eltáncolni, holott ezt annak idején elég jól tudtam, de félek, hogy időközben veszítettem a kecsből. Édes, sürü fiú és lányszag volt a teremben, keverve a várakozó mamák és cselédek enyhe és zord darócszaaával. Otkolónszag volt és hajszag és frissruha-szag, izzadság és e ver nomádé szag, mellyel a serdületlenebb uraik, akiknek hajdisze nem akart simán feküdni, be szokták kenni makacs, a homlok felett felkunkorodó, kakadufarkszerü sörényüket. Tizenhat és tizennyolc esztendő között őgyelegtek az urak és a hölgyek. Az urak jórészt feketében voltak. Az urak abban a korban voltak, mikor az embernek még nincsen szmokingja, s rendkívüli találékonysággal alkot ruhatára sötétszinü darabjaiból erre az angol eredetű esti viseletre emlékeztető ruhakreációt. A szmokingot kihajtott gallérral és fekete csokornyakkendővel pótolták 1130