Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-11-24 / 47. szám - Berkes Imre: Holt hangok

Irta Berkes Imre

Mindig az erdőben bolyongott, de nem beszélt senkivel. Talán a madarakkal társalgóit, ez lehetséges, mert a madarakat nagyon jól ismerte. A fákat is szerette, mert a fák nagyon szomorúak voltak. Az ö arcán is valami mély és titokzatos szomorúság ült, a bánat egészen beiletelepedett a szemébe. Nagyon szőke volt, szülte szokatlanul szőke, nem is illett, hogy egy férfi ilyen szőke legyen. De az arcát barnára marta a levegő és a nap. A szeme szótalan volt, mert Chalupskinál szeptember nyolcadikén tüdőlövést kapott. Majdnem elpusztult, de nagysokára mégis fölépült s azóta nem szeretett senkivel sem beszélgetni.

Az erdei utón egy ember jött. Még gyermekkorából ismerte, a kastélyban szolgált és nyáron az aratókra, ügyelt a rézsut elterülő földeken. Olyanok voltak a gabonaföldek, mintha föl akarnának valahonnan tápászkodni, hogy elinduljanak innen a domboldalak aljáról. Ez az ember is rézsut ment, az élet már félig feldöntötte, de azért keményen cepelte nehéz tarisznyáját és fel-felcsapta kopott szemhéját, ha útjában váratlan nesz akasztotta meg.

— Adjon Isten, hadnagy ur!

A szőke férfi egy redves fának támasztotta a hátát. Fáradt volt, már régesrég itt csatangolt a stirü avaron.

Bámult, mert hadnagynak már régen nem szólították.

— Nini, Péter, — mondta halkan és ránézett kíváncsian, mint aki ritkán lát embert maga körül.

Az ember a tarisznyájában kotorászott, egy levelet vett ki belőle.

— Egy levelet hoztam a hadnagy urnák.

Köszönt s már indult is. Sok dolga van az aratókkal, azért siet. Alig várt választ s már el is tűnt rokkant kis termete az ág-bogas utakon.

A hadnagy nézte a levelet. Ez az ő Írása. Elolvasta. Hallotta, hogy megjött messzi Ázsiából, no, milyen ember, még csak feléjük se néz. Gondolt rá és várta., de hogy nem jött, ő jön feléje ebben a levélben. Csak nem haragszik rá? Nagyon szeretne vele beszélni, lám, milyen kár, hogy az erdőbe vájja magát, holott a kastély sincs olyan messze. A kastélyban él — egymagában, mint a rab — Gika. — Most is csak úgy Írja alá a nevét, mint egyszer, éveikkel ezelőtt, amikor még a menyasszonya volt, igy, kedvesen és szívből. t Gika — és nem Gizella. Még mindig támaszkodott, mintha a redves fát féltette volna, pedig remegett minden izében, a szeme elhomályosodott s a gerincén súlyos borzongás szaladt végig, talán ugyanaz, mint amikor megsebesült. Ah, milyen csodála-Buldogok.

Holt hangok