Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-24 / 47. szám - Berkes Imre: Holt hangok
M huszti szüreti bál résztvevői. Balról jobbra állnak: Mutter Miklós, Friedmann József, Scheibert Juliska, Bőmán Gábor, Scheibert Tóni. Ülnek: Kizman Mariska, M orgenthal Margit, Sárossy Erzsiké, Müller Katica, Weinroch Magdolna, Makóczy Imre. tos, Gika nem haragszik rá, hogyan is haragudnék rá. Gika férjhez ment, miközben öt a chalupski-i temetőből elhurcolták Ázsiába, emiatt igazán nem szabad megharagudni. És moist, szegény kis Gika úgy él, mint a rab és Szélfy hadnagy kiszabadult Ázsiából. Milyen hangja van a rigónak, amikor boldogan fütyörész és azt mondja kedvesen: Fütyül a rigó! És milyen hangja van a vadgalambnak, amikor évődik párjával és azt suttogja néki: Megölték szegényt, kivették szivét! A rigó oly könnyelmű, fütyül a világra, fütyül mindenkire, GiKa is fütyült Szélfy Tamás szőkefejü, hadnagyra, aki Chalupskinál szeptember nyolcadikán tüdölövést kapott. A vadgalamb oly szomorú, hogy megöltek valakit és kikivették szivét. Gika kivette az ö szivét és ott tartotta magánál elrejtve, hiába került el Ázsia földjére, a szivét kivették. — Egyszer a rigót szerette volna utánozni, egyszer meg a vadgalambot. De nem volt hangja a hadnagynak. Sem rigó-hangja, sem vadgalamb-hangja. Most nem tudott a madarakkal beszélgetni,- csak a levéllel beszélgetett, amit a zsebébe rejtett, annak a hangjai fütyörésztek és búgtak itt körülötte, mint a madarak. Régi hangok, mintha holt hangok lettek volna s most kikeltek sírjukból. Ment a kastély felé, a kikelt hangok után. Ott várják. Egy asszony várja; az ura dorbézol és féktelenkedik, sötét ember, a puszta vadkanja. Ismeri, tűz a tekintete, ostor a hangja s durva az ölelése. A lehelete részeg és kibírhatatlan, hogy élhetnek ezek együtt; Rög László, pusztai Don Juan és Málvay Gika, szelíd arcú menyasszonya Szélfy Tamásnak, aki eltűnt a harctéren s holt hírét suttogták a kastély környékén?? Mélyen lesüppedt a kastély, mintha a gondok és a bánat nyomták volna a föld mélye felé, szép fehér homloka megkopott, szőlőindái szárazok és görcsösek, borostyánja pedig mint az éles tüske hasad ki faláról, mint a durva szakáll a gondozatlan arc ráncaiból. A hadnagy meglepetten nézte az elhagyott kastélyt, valami fájdalmat érzett a mellében, ahogy a kivájt lépcsőkön ment fölfelé. Egy lélek sem járt erre, a nap ráhullott a szomorú falakra s mégis mintha egy kisértet kopogott volna a szárnyas ajtón. A hadnagy kinyitotta az ajtót, a jól ismert, régi teremben állt, szemsértő félhomályban, a terem majdnem üres volt, a falakon szép ősanyák képei, vagy talán Pompadour márkinő és Montespan Athenaise csinos olajlenyomatai, mint olcsó vásári áruk szomorkodtak a magányban. A sarokban a régi zongora, oly szokszor játszott itt és Gika oly sokszor hallgatta öt szótlanul és elborongva. Most nem volt itt senki. Szélfy nyugtalanul járkált a teremben, de senki sem vette észre, hogy itt van. Leült a zongora mellé és várt. Várt éis nem jött senki. Akkor játszani kezdett, mint tegnap vagy tegnapelőtt éis akkor Gika ideszaladt a kertből s egy szál virágot tett le a zongorára. De azóta megjárta Ázsiát s most senki sem törődött az idegen emberrel. Bolond ember, egyszer a madarakat nem érti, most meg a zongora hangjai szaladnak el mellette értetlenül. Hogy lehet az, hogy senki sem törődik vele? Beosont a kastélyba és senki sem tudja, hogy itt van? De Gika már ott állt a zongora mögött, sápadt volt és a szeme ragyogott. A hadnagy észre se vette. Egyszer csak hallotta, hogy valaki megszólalt a homályban:
