Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-17 / 46. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: A művész - Márai Sándor: Emberek és vágyaik
K R O \ I k A A MŰVÉSZ Nagy vita folyt abban a kedves, intim társaságban, ahol ezt a történetet felelevenítette valaki. Egy érdekes, finom és nemesveretü irókollégánk vitte a szót — hevesen kikelt egy másik kiváló költő ellen, aki nem volt jelen — tűzzel és haraggal fejtegette, hogy az illetőt nagyon is túlbecsüli a kor, hogy amit alkotott, egészében és részleteiben sem sokat ér, fellengős frázisok, hatásvadászat, hamisság, fedezetnélküli ál-temperamentum — az egészből nem sok marad meg egy higgadtabb utókor számára. Vélemények és ellenvélemények csatáznak — közben, bizonyítékképpen, néhány közismert, jellegzetes verse a szóbanforgó költőnek. Barátunk a versekkel igazolta állításait, gúnyosan citálva a híres sorokat. Valaki, egész csendesen, egy másik, igazán szép versét kezdte szavalni. Mindenki elhallgatott. A költőt ócsárló barátunk is. Próbált gúnyosan mosolyogni, már ki is nyitotta a száját, legyintett — hiába, a becsmérlő szó nem tudta elhagyni ajkát — képtelen volt szidni azt, ami vitán felül szép, még akkor se, ha máskülönben jóhiszeműen vitatta vélt igazát. S az igy támadt, mosolygós csöndben egy muzsikus idézte a minap olvasott emlékiratból, ezt az anekdotát: Haydn hetekig nem tudta elfeledni a sebet, amit egy szóbeszéd révén neki visszamondott kis hir ütött a szivén: hogy valamelyik társaságban — állítólag — Beethoven kicsinylő megjegyzést tett rá. Egy este aztán kitört belőle a harag. Sokáig tartogatta. Nem ment tovább — egy órája magasztalták már körülötte Beethovent. — Eh! — kiáltott az asztalra csapva — hagyjatok már békén azzal a Beethovennel! És mikor csodálkozva fordultak feléje, egyre hevesebb haragra ingerelve magát, igy folytatta: EMBEREK ÉS VÁGYAIK Gyűjtésem anyagából a következő jelentéktelen újabb adatokat tárhatom fel: láttam éjjel egy pincért, aki a kávéház lavab ójában dugva cigarettázott. A kávéház lavaboja az a hely, ahol mintegy kulisszák mögött zajlik le a kávéház starjainak, statisztáinak és diszletezőinek magánélete, továbbá az a hely, ahol Pesten, az m dívó utálatos szokás szerint, meg kell vesztegetni a felügyelettel megbízott hölgyet, hogy adjon külön szappant, mert a porcellán aquamanileból nem csorog a hig — Kicsoda tulajdonképpen ez a Beethoven?! Nevetséges! Bethoven ide — Beethoven oda! Nem értem, hogy lehet valakit ennyire túlbecsülni! Mindenki dermedten elhallgatott és Haydn, most már virtusból is, tovább forralta magát. — Az egész puszta divat! El fog múlni — semmi köze az örökkévalósághoz! Mit bámultok? Igenis, fentartom — az egész nem olyan nagy eset! Hogy lehet ennyire hasraesni egy ... egy ügyes muzsikus előtt! És hogy még mindig csönd volt, megvetően legyintett. — Beethoven! ... Beethoven!... Nagyszerű! ... Ekkora kukorékolást csinálni miatta!... Ugyan miért, kérdem?... Hát istenem, irt egy pár csinos szonátát — mondd már!... Mi van abban? ... Egy pár csinos szonátát mindenki irt... No aztán... Eltűnődött. — Hát igen ... Aztán azt az izét... az Apassionátát... Nna, nem mondom, az egész ügyes... abban van egy pár szép dolog, szó sincs róla ... lalala ... igen, ez határozottan... de mi van még? kérdem... És most már egészen maga elé, monologizálva: — Vagy mondjuk: a hegedűverseny. Hát erről nem lehet mondani — ez, a maga nemében ... izé ... ez tökéletesen meg van csinálva — a hegedűverseny... az igen ... az már igen ... És most felcsillant a szeme. — Na és — az Eroica!!... Ismeritek az Eroicát?!... Hát az ... hát az ... az valami isteni!!... És széttárta a karját és behunyta a szemét és ingatni kezdte a fejét, átszellemült önkívületében a zseninek, aki hiába haragszik és irigykedik és féltékenykedik, le kell borulnia, megtagadva mindent, mikor egy másik zseni röptének szárnycsapása legyinti szivén. Karinthy Frigyes szappan és adjon kézmosáshoz külön törülközőt, mert vannak emberek, akik elvesztik életkedvüket arra a gondolatra, hogy a falra akasztott közös törülközőn vadásszanak nedves kezükkel szárazon hagyott törlőterületekre. Itt állott a pincér, féllábával a küszöbön s kémlelt az ajtórésen kifelé, a kávéház felé, ahol a rettenetes füstben aquáriumszerüen nyüzsögtek a kávéház lényei, s félkezében dugva tartott egy cigarettacsutkát, melyből időnként mohón és szomjasan egy nagy slukkot vett föl. Ezt a mozdulatot, ahogy a pincér a cigarettát mutatóujja és hüvelykujja közé csiptetve, tüzet a tenyér felé rejtve, kezelte, mindenki ismeri, aki valaha katona, fegyenc vagy diák volt. Az ember kimegy a lavabóba, mindegy, hogy kaszárnyában, börtönben vagy iskolában-e, szóval azokon a helyeken, ahol az embereket arra kényszerítik, hogy természetes vágyaikat fékezzék, s mohón, tenyérbe rejtett staubból stukkói egyet. Régi iskola. De a pincérről azt hittem, hoau szabad ember, aki vágyai szerint élhet. A pincér idősebb ember volt, haja őszült, szemei bágyadt izgalommail pislogtak ki a kávéház felé, s mikor beléptem, a cigaretta teljesen eltűnt tenyerében s ártatlan pofával nézett reám, mintha csak azért jött volna ki ide, hogy utánagondoljon annak, Proust volt-e sznob, vagy csak azok, akik olvassák? Ártatlan pofával nézett, de orrán át szivárgott a füst. Ezen nevetni kezdtünk, azzal a kínos nevetéssel, ami akkor esedékes, ha rajtakapjuk egymást valami olyan dolgon, ami kompromittálja emberi méltóságunkat. A pincér gyáván és bizonytalanul nevetett s mutatta a tenyerébe rejtett égő csutakot, s bátorítást kért, mert nem volt biztos benne, nem vagyok-e áruló, nem csapok-e lármát s nem hozatom-e az őrjáratot, mely elvezeti a kávéház törvényszéke elé, ahol azonnal nyolc évi lavabora és politikai jogainak felfüggesztésére Ítélik. Szórakozottan és rosszkedvűen néztem reá, mert tudtam, hogy az ítélet, melyet a pincérre kiszabtak, ennél is súlyosabb, életfogytiglani kávéházra van ítélve, s politikai jogait már régen felfüggesztették. A pincér felderült, tovább slukkolt, s megmagyarázta, hogy kiszökött egy pillanatra, mert nem bírja tovább cigaretta nélkül. Pardon. Ezt minden délután megcsinálja négy szer-ötször, s nagyon kell vigyázni, mert szolgálatban nem szabad elhagyni az őrhelyet, s ha a kávés észreveszi, azonnal a fejét veszi, s ezenfelül kirúgja. Álltunk a lavaboban és bólogattunk és néztünk egymásra, az öreg pincér vigyorgott és én is vigyorogtam, de kínomban. Ez az ember miket álmodhat? Micsoda szörnyűséges félreértések, tilalmak, drótakadályok között folytatjuk elemi harcunkat életünk és vágyaink szabadságáért? A pincért nem jelentettem fel a kávésnak, de az emberiséget ézennel feljelentem a pincérnek. # A Belvárosban egy autóüzlet előtt csoportosulás: benn az üzletben vevők próbálnak ki egy nagy, csukott batári. Csöpörgő esőben áÚ a kirakat előtt a tömeg, s benn, az üveg mögött, egy idősebb hölgy és leánya
