Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-17 / 46. szám - Vozári Dezső: Oroszok
A prágai Hungária—Spárta-mérközésröl. A Spárta kapuja előtt: Kád a, Moudry és Hochman. elhelyezkednek az autó hátsó ülésein, zötyögni kezdenek mesterséges erőlködéssel, kísérleteznek, hogy eléa puha-e az ülés. Közben a papa, egy szemüveges és keménykalapos idősebb ember, a kormánykerékhez ül és dudál. Aztán meggyujtja a lámpákat. Aztán, mert egyébhez úgysem ért, kimászik a kocsiból, körüljárja és a fejét csóválja. Valószínűleg nem tetszett neki a duda hangja. A két hölgy változatlanul zötyög, nekik tetszik a kocsi. Időnként felemelkednek az ülésről s teljes testsúlyukat visszaejtik. Az ülés párnája ruganyoson dobja vissza őket. Ezt nézzük, a szemelő esőben, egy kendős asszony kis gyereket tart a karján, mindketten elmerübten figyelik az autóvételt, a gyerek kezével az ablak felé kapkod, s az asszony halkan azt mondja, ütemesen, valahányszor mama és leánya az autóban zötyögnek egyet: „hopp, hopp“. Magának mondja, vagy a gyereknek? A járókelők megállnak, az esemény mindenkit érdekel, ez valami, amiről a mozik és képes folyóiratok mesélnek, távolság, nagyvilág, pompa, csillogás, autóvétel, kéjgáz a valóságban. Senki nem nevette el magát. Evek óta mondom, hogy a szó tehetetlen, s a történetirónak át kellene térnie a fotografálásra. Ezt a jelenet, az ácsorgó embereket Pesten egy autóüzlet előtt, s a három vevőt, akik a kocsiülés puhaságát próbálják, tanítani lehetne egy jobb kor iskoláiban. Másik kh-akat-találatom: nagy bútorüzlet: vasárnapra diszkirakatot rendez egy megdöbbentő, aranyozott, fekete ébenfa-utánzat hálószobából. Ezt a démoni hálószobát, amelyben állólámpák hintettek szét sejtelmes fényt, emberek százai nézték, főként vasárnapi párok, legény és leány, meadöbbent elfogódottságban. A rendkívül ízléstelen fekete hálószoba felkavarta minden ember vasárnapi nyugalmát, aki arra ment és látta. Az enyémet is, mert az ember nyugodtan uirja a legnagyobb megpróbáltatásokat, háborút, dögvészt, hazugságot és nyomort, de aztán elég néha valami jelentéktelen és kis bosszúság, valami félreértés vagy kellemetlenség, hogy nyugalma felboruljon, s tajtékozva önálló vállalkozásokba bocsátkozzon. Ismerek tárgyakat és jelenségeket, melyek korunk Ízléstelenségét nagyobb erővel fejezik ki, mint nevezett hálószoba, de az ember soha nem tudja, mikor telik be éppen 'nála a mérték? Mégis, volt valami vigasztaló abban, ahogy a párok ezt a hálószobát nézték. Facér párok, kisimult arcvonásokkal, merengve. Igen, ebbe az ágyba befeküdni: s a szemek fényesebben vándoroltak tovább a ködben. Az ember néha megél a kirakatokból. Vannak kirakat-napok az életben, különösen idegen városokban, amikor sétálás közben csodálatosan ostoba nyugtalanság fogja el az embert, vágyódás és izgatottság, melyből aztán néhány napig megél. Emlékszem, Londonban egyszer egy kirakat jóvoltából napokig azon törtem a fejem, hogy a motorcsónakot, melyet láttam, fehérre festessem-e, vagy hagyjam meg barnának? Meghagytam barnának. A fekete hálószoba a pesti kirakatban néhány száz különnemű embernek adott az álmaiba egy kis szint. Valami feketét, arannyal. Nevükben kérem a boltost, fogadja köszönetéin. Mámi Sándor. OROSZOK Európa kávéházai csökönyös törzsvendégeket, Európa zálogházai csökönyös klienseket kaptak bennük. Az orosz emigrációról, a szétszéledt oroszokról tiz kemény esztendő csatakja régen lemosta már a folklorisztikus cirádákat; az istenverte márványasztalok mellett üldögélnek réveteg tekintettel, megfakult szőkeséggel — és várnak, várnak, várnak. De hogy mire várnak, azt maguk sem tudják. Mély és sajgó sebek égnek belsejükben, ezeket nem fogja begyógyítani a könyörületes idő, a nincstelenek orvosa és prófétája sem. Egyre reménytelenebbül szürcsölik a teát, melynek forró párája tropikus illatoktól nehéz s a tea árával egyre gyakrabban maradnak adósai a föpincérnek. Furcsa nép, melyet főként gigantikus szépirodalmán át ismertünk meg s talán ezért: félreismertünk. Apák és fiuk szembenállása még a turgenyevi temperamentumos regényességben sem sejttetett oly robbanó lehetőségeket, mint amilyeneket a valóság odapottyantott a lomha orosz síkságokra s Szibéria süketnéma hómezőire. Az ólombányák félholtra nyúzott deportáltjait szalonkocsik röpítették a Kremlbe és a Carszkoje Szeloba, hogy átvegyék azt a hatalmat, mely eddig itélöszéket tartott felettük a minden oroszok cárja nevében. Voltak, akik valami megfejthetetlen intuícióval előre meghallották már a katasztrófa eljövetelének dübörgő lépteit s ingóságaikat sebbel-lobbal bepakkolva, siettek otthagyni a hajót, aminek fenekén léket ütött a tanácstalanság és a félelem. Oroszországot akkor már Raspu tin mámoros szavai kergették a szakadék felé ...
