Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-10 / 45. szám - Laczkó Géza: A mesgyén tul
Magyar fényképész uj portréja Mussoliniról. (Veres A. Pál felvétele.) tori ráncot s mintha a minden jelenlevőnél valójában egy fejjel alacsonyabb császár csakugyan egy fejjel a tömeg fölé nőtt volna, olyan bámulatos méltósággal tartott a barnafalu fontainebleaui kastély hátsó bejárata felé. Önkénytelen bravók és éljenek hangzottak mögötte. — Az utolsó pillanatban jött... Siessünk — szólt egy hang. A császár már rohant az apró szobák során keresztül, amelyek, mint a kocsi a sarat, zavaros emlékeket fröccsentettek rá I. Ferencről és saját magáról... Fölpattan egy keskeny, magas, kétszárnyu, apró üvegtáblás hatalmas ajtó. Kilép a teraszra. Kétoldalt a patkólépcső két nemes karaja csökken fokról fokra az első emelet magasságából az udvarra le, ahol szuronyerdő mered az égnek. Katona-kucsmák, tollas tábornoki kalapok lebbennek a magasba. A gárda köszönti császárát. Villog a szurony, üvölt az éljen. A császár megtorpan. Örül, hogy szivek küldik szeretetüket szivének, de homlokán elmélyül a ránc, feje akaratosat rándul s fürge folyamatossággal szalad le a patkólépcsőn. A szürke fokokon gépies, nem, végzetszerü pontossággal, egyformasággal váltakozik a két comb, amelyről messze villantgat a chevaliertrikó éles, meszes fehér fénye. Mintha a sors lökte volna a gurulásnak a csöpp alakot. Jön. Két fehér ugrándozó vonal. Alatta a csizma, fölötte a kabát elmosódik a háttérben. Arca nem látszik, mintha elnyelte volna az óriási szürke Napoleonkalap. És egyre nő, nő, előttünk nő azzá, akinek ismerjük — császárrá... halhatatlanná. Igen, mert tábornokai szemükben valódi könnyel hajolnak az emberfeletti tragikumot tükröző dúlt és mégis fenséges arc felé, amelyen ott vonaglik, ott merevül a világ minden fájdalma, gyötrelme, kínja, önbizalma, kétségbeesése, gőgje, daca, alázata, diadala és szenvedése. Felejthetetlen pillanat. A zászlótartó fején előrebillen a magas szörmekucsma, amint szabad kezét szeme elé emeli. A zokogás ráza, de vigyázzban áll. A Cour des Adieux! Halotti csend. Tisztán hallatszik egy lehulló egyenruhagomb halk csettenése a gránitköveken. A császár beszél. Hangja meg-megcsuklik az emberi szenvedés alatt, de szavaiban a maradandóság érce cseng. — Katonák! Együtt szolgáltuk istenemet, aki sátánná züllött s a sátánt, aki istenemmé akar a fejem fölé nőni... Az idegek a végsőkig feszülnek. A szuronyos emberi fal meginog. A tábornokok csodálattal és csodálkozva szegezik tekintetüket a császárra, aki még egyre beszél. — Dobosok! — ordít egy hang. S a hosszudereku dobok buffanó pergésében elvész a császár szava, aztán a harsonák ugatják kétségbeesésüket. — Kész! Stop! — ordít egy hang. A gárda szétszalad, a puskát sarokba vágja, mind egy helyre s már rohanás közben cigarettára gyújtanak. A tábornokok sorra élénken gratulálnak a császárnak: — Remek voltál, Sziszi! Brávó, Narcisse! Engedje meg, Orvai ur ... Ney marsall egy mozdulattal leveszi gyönyörű göndör haját. Masséna vastag szivart dug a szájába. A császár meghökkenve néz körül: — Hát csakugyan igaz? Itt hagytok? A gárda szétzüllik? — Na, gyere egy pohár sörre. — Most, amikor trónom van veszélyben? Hol késik Mária Lujza? A római király biztonságban? — Elég volt a tréfából, Sziszi! — Megtiltom, hogy hozám érj, lázadó! Katonák, fegyverre! Védjétek meg!! Dobosok, rohamot, rohamot! — Fogjátok le! — Itt, Fontainebleauban, az Isten és a Történelem előtt kérdezem, miért morzsoltok össze? miért gyötörtök a megsemmisülésbe? Ő, Wagram, Wagram, nem akarok, nem akarok elpusztulni, nem akarok, nem akarok... — Ne dulakodjatok vele! — Vess neki gáncsot! — Kapjátok el hátulról! —- Lefogni! Lefogni! — Vigyázz, üt! — No most! — Tömjétek be már a száját, ide csődül egész Fontainebleau. — Te kisfiú, szaladj át a rendező úrhoz a vendéglőbe, a sarkon túl, érted? s mondd meg neki, hogy a felvételeket ném lehet folytatni, mert a Narcisse Orvai ur megőrült, érted? siess! — A szerepfalás méltó vége. Tiz év óta minden Napoleon-szerepet ő játszott... : Laczkó Géza.
