Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-10 / 45. szám - Laczkó Géza: A mesgyén tul
tan száguld fel s alá mezítláb hálószobájában s már nagyon régen — mikor? — ugorhatott ki össze-vissza fetrengett ágyából, mert, ime, fáradt; beszélt valakivel s egyszerre csak elfelejtette, ki áll előtte. Á, nem is embernek való ez a hajsza. Az események szédítő rohanásban hágnak egymás sarkára. Mintha a múlt héten lett volna a vendémiaire 13-iki zendülés, Lodi, Arcole, Rivoli. Tegnapelőtt az egyiptomi hadjárat, és brumaire 18- ika. Tegnap a császári koronázás, Wagram és az orosz hadjárat. És most miért megy Fontainebleauba? Lemondani! Igen, itt valami szörnyű örvény tátong előtte. Napok óta érzi, hogy szívja, vonja magához, bele fog hullani és megsemmisül. Menthetetlenül. Rettegve húzódott meg a kocsi sarkában, zavaros tekintetű szemei előtt álomszerű puha össze-visszaságban vonultak el mellette házak, emberek, fák, ablaksorok, arcok, zöld lomb a tavaszi égen. Érezte, tudta: mindennek vége. Nem fogja többé hurrá és taps köszönteni. Hatalma, amely eddig márványtalapzat volt gőgjének ércalakja alatt, megpuhult, szétmállott, mint a tészta s magába nyelte császári gőgje kongó bádoggá romlott roncsait. A kocsi megállt. Fölrezzent s amint lelépett a hágcsóról a friss esőtől nedves földre, utolsó erőfeszítéssel felágaskodott benne a múlt minden dicsősége, sikere, hódítása s határozott érzése volt, hogy fejjel kiemelkedik kortársai közül. Ez a természeti csoda, amely a nyilvánvalóság erejével rohanta meg, ismét megkeményitette szivét, szemének hideg, merev csillogást adott, homlokára oda vágta az imperá-A császár épp Chateaubriand jeges gúnyolódásait olvasta az imént fürdőkádjában „Buonaparté“-röl s ezért dühösen ült le reggelijéhez. — Mintha ezen az „u“-n múlna a dolog. Nem vagyok francia, olasz vagyok? — dohogott magában. — Nem „Bon“, hanem „Buon“? Akármennyit firkál ellenem, mégsem nevezem ki nagykövetnek, se Londonba, se máshová. Neckernek a leányát is visszakergettem a papájához. Svájcba. Nem kell német propaganda. Csöngetett. Csinos kis szobaleány lépett be. — Kéretem Fouchét! A szobaleány először értetlenül, aztán csodálkozva, végül riadtan nézett gazdájára. A császár fürkészve vizsgálgatta egy ideig a leányt, gúnyosan mosolygott, bólogatott, ajkait megvető grimaszba vonta, aztán felkacagott harsányan, mint aki érti, sőt egyedül érti, miről van itt szó. — Csak menjen, fiam — szólt végtelen fölénnyel és elnézéssel. A szobaleány sietve osont ki. — Nem, itt határozottan nem mennek úgy a dolgok, — ingatta fejét a császár, — ahogy menniök kellene. Talley rand keze van megint bennük. Ez a simaság, ez a titokzatosság ugyanaz, ami Carnot deklarációját megelőzte, aki tiltakozott császárrá választásom ellen. Ravasz mosollyal nyúlt tubákos szelencéje után. Két kinyújtott ujjal megpettyentette a tetejét, felnyitotta s elgondolkozva bökött orrlyukaiba hüvelykujja bögyén egy-egy csipet burnótot. A két szemöldöke közé nyúló korzikai hajtincset csavaró mozdulattal elsimította homlokán. Megnézte, hogy combján jól feszül-e a chevaliertrikó, egyet-egyet rántott a lakkcsizma térden felül nyúló szárán, sarkantyúját belevágta a szőnyegbe, fölkelt és fejébe nyomta a legendás kalapot. Újra csöngetett. Az ijedt szobaleány megjelent. — Fontainebleauba megyek. Semmi kiséret. Egyedül. A kocsimat! Pár perc múlva nesztelenül siklott a csukott kocsi a császárral Fontainebleau felé az ébredező Páris tétován induló reggeli forgatagán keresztül. A Vendomeoszlop tetején álló képmásának finom tréfálkozással intett pá-pá-t, a Concorde obeliszkjének láttán gőgösen felfújta magát: „Ezzel is én ajándékoztam meg a párisiakat“, aztán behúzta nyakát a gallérjába és nem méltatta figyelemre a külvilágot. A császárt súlyos gondok gyötörték. Napok óta különös szorongás hatalmasodott el rajta. Evés közben egyszerre csak hirtelen összeszorult a torka; éjjel sokszor arra döbbent, hogy izgatot-Történelmi pillanat: MacDonald Amerikából jövet partra száll Angliában. miénk — egy pár kiválasztottal souper-zol a mondain mulatóban. Bánom is én, hol mászkálsz, Európában vagy Amerikáiban! Ismerlek, édes, nem várok tőled semmi jót. Csak ráfizethetek, ha visszajön a Tőke. Te meg én, akiknek soha közünk nem volt hozzá, — biztos, hogy mi fizetjük meg újra a kirándulás költségeit. Márai Sándor. Ä mesgyén túl
