Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-03 / 5. szám - Révész Béla: Rézkarc
Gyönyörű repülőgépfelvétel. A Dornier-müvek egyik négy motoros órási hófehér hidroplánja kiköt a Bodeni tavon. Rézkarc Irta: Réüész'Béla Öreg emberek a menhelyen megszokták, hogy a társaik eltűnnek a vaságyakról és jönnek helyettük mások, akik elöl, alighogy körülnéznek, ugyancsak eltűnnek a kenyeresek. Totyogós vének ténferegtek az ágyak körül, elcsoszogtak a folyosókon, a kerti zöldben tipegtek padoktól a padokig és lassú szivük megbékülten motollázta a taktust: — Kampec ... —- Kampec ... Tudták, számolták, fogadták a halált. Szemükön az öreg könny eltakarta, hogy mi történik velük, szivárványos volt a matrac, ahol virradóra a cimbora elaludt és igy nem látó pillantással nézték a megbolygatott éjszakát, ha a soros egyszer csak fölsóhajtott és a gombolyagos furcsaságból az ágy sikján kinyúlt. A társak nem riadoztak, nem sopánkodtak, a költözködést álmosodva tudomásul vették és ha olykor mégis észrevették egymást, töntörgött rajtuk a gondolat: — Mi halottak egymás mellett sétifikálunk... Álmosodtak, készülődtek, a zsibbadt bódulatból egykedvűen áthajoltak, a kíváncsiság nem fért hozzájuk, a csöndességükre nem tört rá az ijedelem, az elmúlás jött és ment, mint a lankadt esték, melyek bujtatták, vitték az öregeket, az ajtó mögött álldogáló halál a megszokott társuk volt. Az őgyelgés napjaiban az egyik elárvult vaságyra uj öreg került, a hosszú fehér szakálla elborította a mellét, aprócska ember, aki csak lengett a nagy szakállával az öregek felé, különbözött tőlük, apró, gömbölyű fejebubján fekete bársony kalapkát viselt, bódorgott az ágyak között s a kicsi zsámlin, amit magával hozott, mindig csak imádkozott. Amikor az emberke beérkezett a menhelyre, tulnan a tizedik ágy után valamelyik aggastyán pihegett a matracon, nem mozdult, csöndeskén a plafont nézegette, majd lehunyta a szemét és zakatoló akadozással felsóhajtott. A társak a haldokló körül bolyongtak, motyogtak és az ágyakon, az asztal mellett, a folyosókon, a kerti padokon, a leveket lefetyelve, a fejecskét kortyolgatva, engedelmesen várták az öreg emberek ismerősét, a bejáratos halált. Rezzenés nélkül tudták, hogy az ajtó mögött leselkedik a valaki, aki ügyeli a menhelyeket, kvártélyokat, szobákat, ahol az öreg emberek aludni mennek, lépdel a sarkukban a valaki... a könnyes szemükre ráfelhözik, a csontos kezüket megérinti, a nehezen mozduló szavukba belegagyog, a ritka álmukra rákereng, a fáradt szivükre rádobbant... nem féltek tőle, megszokták őt, mint a bukdácsoló életüket, mely akkor esik el, amikor a más öregek fölkerekednek és csoszognak a menhely felé. A tizedik ágyon innen a szakállas kis öreg fölkelt a zsámliról, mosolygott, fehér lobogója lengett a mellére, mosolygott, a zsámlit hozta a kis kezében, fekete bársony
