Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-03 / 5. szám - Juhász Gyula: Köszönöm
Uralkodó herceg mint skibajnok. Olaf norvég trónörökös első dijat nyert egy oslói katonai skiversenyen, Foch marsai betegségéhez. A volt ántánt-generaliszszimusz legújabb felvétele betegsége előtt. a világos kérdés, amelyet alig volt szükséges szavakkal kifejeznie. Márta lesütötte a pilláját. Hirtelen az ablakuk előtt tüzes eső hullt le egyetlen hosszú, tömött sugárban és a nyomában rettenetes robaj rázta meg az egész házat. Odakinn a tetőnek egy lángoló része, amelyet a tűzoltók vizsugarak és csákányok segítségével lokalizáltak a többitől, különvált és lezuhant az utcára. A leány ösztönös mozdulattal Déneshez ugrott, félelmében, ijedtében hozzá simult, szinte hozzátapadt és Dénesnek csak át kellett ölelnie a karjával a remegő, ka’cru testét, hogy az erősebb bátorságával beléje is bátorságot öntsön. És amint ez a két test oly szorosan egymáshoz idomult, valami rejtélyes áram járhatta őket át és magukról megfeledkezve néztek egymás szemébe. Dénes átölelte Mártát és egyetlen csókban forrtak össze. — Szeretsz? — Szeretlek! — búgták mindaketten talán ugyanabban a pillanatban. Megfeledkeztek a veszedelemről, amely a fejük fölött tombolt, sistergett, pattogott, talán még a vizsugarakat sem vették észre, amelyek a szo*ba forró ablaktábláit paskolgatták. A szerelem nemcsak leleményes, hanem vakmerő is. Először történt, hogy Márta, akit Agáta kisasszony szigorúan nevelt, tanuk nélkül beszélhetett Dénessel. Ö, hogy megragadták ezt az alkalmat, amely talán fontosabb volt nekik az életüknél, a veszedelem tudatánál. — És ha összeégünk? Legalább együtt halunk meg!... Odakinn a tűzoltók sápjai azt a szivet renegtető, sürgető, mégis meg,megnyugtató kettős hangon fújták folytonosan: „Vi-zet!“ Azok odabenn kettőn talán akkor sem tudtak volna kibontakozni az egyetlen ölelés, egyetlen csók folytonosságából, ha fejtik felett a menyezet már parázslóit volna. Most már ritkábban, bágyadtabban, megnyugtatóbban hangzott a „Vi-zet!“ kürtszó odakinn. Márta lábai meggyöngültek, inai hajlékonyak lettek és lehullott egy közeli díványra. Dénes szemeiben, mint valami kigyulladó ház ablakain a mámor lángnyelvei csaptak föl és ráborult Mártára ... Ebben a pillanatban Agáta kisasszony lépett be, merev. szinte megkövült tekintettel nézet reájuk: — Márta! Márta! Te szerencsétlen... Mi ez?! Az öreg ur, a filozófus, a maga jóságos, mindent kiegyenlítő cinizmusával felelte: — Csak egy kis tetőtüz És mosolygott. Koszolom . . . Köszönöm néked, Ismeretlen, Hogy engedtél itt énekelnem. Néznem világod vig csodáit. Bár oly rövid a mutatás itt, Hogy láttam hajnalt hasadóban, Fehér hattyút fekete tóban, Piros rózsákat, zöld mezőket S mikor virul a temetőkert, Hogy hallgattam szél orgonáját, Mikor megzendülnek a nyárfák. Békák koncertjét a Tiszában És hogy nem éltem itt hiúban, Mert néhány szív hajolt dalomra. Mint cipruság a sirhalomra. Juhász Gyula.
