Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-02-03 / 5. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (4)

n L M 0 tíH A Z n

Regény — Irta: HELTRI 3ENÖ (4)

Karmel érezte, hogy illene valamit mondania, egyetlenegy vigasztaló, kiengesztelő, kedves szót, amellyel bűnüket is megfelezi. Hiszen ez a buta kis Zsófika jó volt hozzá! De ekkor már haragudott magára csúnya győzelme miatt. Aljasság volt, hogyan is vetemedhetett rá? Még egyszer megnézte Zsófikát, az eső paskolta hajnalban a kis mopszliarc fakó volt, az áttombolt éjszaka fekete pecsétet ütött a két kék szem alá, Zsófika csúnya volt. És ezért...? Ezért? Úgy van, aljasság volt. Mit mondjon neki? Mit mondhat neki? Mit mondhat neki? Semmit. Ha aljasság, legyen végig az, ne enyhítse semmi!

— Hát akkor — mondta halkan — kezét csókolom, nagyságos asszonyom ...

Nem tegezte többé. Zsófika kitépte kezéből a kezét és elrohant. A szürke reggelben besurrant a legközelebbi kapu alá. Talán nem is ott lakott. Talán csak azért szaladt el, hogy kisírja magát. Még ez az utolsó megaláztatás is! Többé nem te, Zsófika, hanem kezét csókolom nagyságos asszonyom... Ha kételkedni mert volna még, ez az utolsó mondat tökéletesen meggyőzte arról, hogy nem isten követje kisérte haza.

Karmel visszaült a kocsiba. Rettenetesen utálta magát. De csúnyán fejezték be a forró éjszakát!

A sápadt nap és a kórságos villanykörte fényének beteg keveredésében kalandját még csúnyábbnak látta. Nem tudta megmagyarázni magának sem azt a vakmerő biztonságot, amellyel nekivágott, sem azt az oktalan kegyetlenséget, amellyel áldozatát megalázta. Miért tette? Ki miat lakolt Zsófika?

Tapogatózva indult vissza a múltba, hogy elfelejtett szeretők kihűlt csókjainak a nyomán egy pár régi szerelmes óra emlékét visszaidézze; neveket mormogott és a nevedből ^sszonytesteket próbált fölépíteni, olyan testeket, amelyeket valamikor két karral ölelt még. Egy névnél hirtelen meghökkent. Bő részletességgel és szédítő pontossággal rajzolódott eléje az emlék.

Igen, egyszer volt már ilyen kalandja. Évekkel ezelőtt, kezdő mérnökkorában a Ferencváros egyik kis uccájában lakott. Az uccában volt egy pékmühely. Híres szép három lánya volt a pékmesternek, kékszemü, szőke mind a három, nagyon hasonlítottak egymásra és ... igen, most megállapította: Zsófikára is: Vetter bácsi, a pék, özvegy ember volt és egész nap a Három Egérben ült. A lányok kiszolgáltak a boltban. Sokan udvaroltak nekik. Irén és Klári, a két idősebb lány, sürü esti korzózás és félreeső mozik homályában gyakorolt szapora csókolódzás után hamar férjhez ment. Irént egy már nem túlságosan fiatal, de gazdag ügyvéd vette el, Klárit egy józsefvárosi üvegkereskedő. — Uriasszony lett mind a kettőből.

Nusinak, a legfiatalabbnak nem volt szerencséje, pedig a három között ő volt a legszebb és a legkedvesebb. Neki is voltak kérői, de egyiket sem szívelte. A statisztika, ■— amelynek éppen úgy megvannak a maga bogarai, mint minden más tudománynak •— alighanem tiltakozott az ellen, hogy ő is tisztességesen férjhez menjen. Amikor nagyon unta már a boltot, szeretője lett egy népszerű színésznek és amikor nagyon unta már a színészt, egy tőzsdegavallér személyében gondoskodott jövőjéről. Karmel, aki még a pékboltból ismerte, akkor találkozott vele a moziban.

A tőzsdés, tapintatos ember, aféle ,,legjobb férj és családapa“, Nusit csak estefelé szokta meglátogatni abban a Ferenc-köruti csinos háromszobás lakásban, amelyet vadonatúj régi bútorokkal berendezett neki. Nyilvánosan nem mutatkozott vele, már Nusi előkelő testvérei miatt sem, akiknek társadalmi helyzetét illett respektálnia. Nusi sok mindenre ráért. Egyebek között arra is, hogy Karmelt meg-.

Adolphe Menjou,

a leghíresebb francia származású filmsztár.

hallgassa. De viszonyuknak édes-kevés köze volt a szerelemhez.

Karmel önzésének nagyon jól esett a szép és üde fiatal nő, akinek kötelezettség és felelősség nélkül örülhetett. Eleinte ritkán is találkoztak. Nusinak óvatosnak kellett lennie. Előre megbeszélt találkozók helyett Karmel délutánonként el-elsétált a Ferenc-köruti ház előtt és a túlsó oldalról néha másfél óráig is leste, kijön-e Nusi az erkélyre? Akkor odaállt a hirdetőoszlop tövébe és felköszönt. Néha többször is meg kellett ismételnie ezt a műveletet, hogy Nusi észrevegye. Nusi aztán intett. Igent, nemet. Egy kicsit primitív módja volt a levelezésnek, de annál mulatságosabb. Sokat nevettek rajta.

„Igen“ után Nusi eltűnt az erkélyről. Ez azt jelentette, hogy fölmehet. Mire fölért a második emeletre, — pedig hogyan sietett! — a lépcsőházi lakás ajtaja nyitva volt már. Nusi az ajtó mögött várta, az első csók már a sötét előszobában összekovácsolta őket. És hamar el kellett válniok. Mig Karmel a Ferencvárosban lakott, csak igy találkozhattak. Nusi sohasem ment el hozzá. Rostéit abban az uccában mutatkozni, amelyből megszökött. Később, amikor Karmel a gyárban kapott lakást, egypárszor kint volt nála. Itt jutottak csak valamivel közelebb egymáshoz. Itt biztonságban voltak. Nusi lakásán, a rajtaütéstől való állandó remegésben, a másodperc milliomodrészéből is ki kellett préselniük mindazt, amit adhatott. De mind a ketten szerették ezt az izgalmat, a veszedelem korbácsoló varázsát. Később se mondtak le ezekről a szivdobogtató negyedórákról. Pedig a gyárban egy egész éjszakájuk is volt egyszer. Karmel ezen az éjszakán mondta először:

— Szei etlek Nusi.

Nusi a fejét rázta és nevetett:

— Nem szeret maga engem, örül, ha jövök elfogad, íimikor itt vagyok, de mikor nem vagyok itt, nem hiányzón magának a szerelem ennél a hiányzásnál kezdődik...