Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-13 / 41. szám - Bónyi Adorján: Az új ember
volt, mint üvegházak mélyén az első felbukkanó gyöngyvirág. Még az illata is olyan finom, mintha nem is erről a világról való volna. Ez a házikisasszony. Igen, már bemutatták neki. Amint most Szombati meglátta őt, valami végigvillámlott rajta. Kemény, makacs, megmásithatlan elhatározás. Maga a sugározó akarat, amely eddig is — azóta a drótkerítés óta — szárnyakat adott neki. Amikor megállt a leány előtt, oly hirtelen, hogy szinte útját állta, már v'lágosn látta a maga célját, tovább, előre, föl, magasba. — Azt hiszem, — mondta a leánynak, — már elfelejtette a nevemet, — amint sebtén bemutatkoztam. Szombati vagyok, édesapja gyárából. Mozdulatlan arccal, mozdulatlan szemmel nézett a leányra. Eszter föltekintett rá s mintha egyszerre felhő borult volna a szemére, a világ megzavarodott előtte. Markáns, kemény, kifejezéstelen, szinte czép férfiarcot látott, amely azonban olyan lenyűgözően hideg, akár egy bálványé. Ijedten lesütötte- a szemét. Sze retett volna elfordulni, tova menni. De a lába nem mozdult. S hallotta a férfi hangját: — Egyszer láttam már magát az uccán. Autóban, apjára várt. Azóta azt h'szem szerelmes vagyok magába. Nyugodtan mondta ezt, szinte hidegen, mint ahogyan a biró olvas fel egy Ítéletet. — Jöjjön, -mondta ugyanaz a nyugodt hang, — ott a sarokban Iátok egy Kellemes zugot. Ott zavartalanul elbeszélgethetünk. Eszter leikébe valami kicsi fájó érzés szökött be, tiltakozó, riadt fájdalom vagy félelem, mely azonban mégis hihetetlenül jó és kellemes volt. Szót se szólt, engedelmeskedett. Talán akkor is ezt teszi, ha ez a mozdulatlan szemű, nyugodthangu idegen a karjaiba kapja itt nyomban és mindenki szemeláttára elindul vele, kifelé a világba. Lengyel Mátyás, Kassa: A kis rendetlen. t (Pályamű.) IV. Már egy hónap óta jegyesek voltak. Julián és felesége eleinte felháborodva akarták útját állni annak, ami készül. Maguk közt sopánkodtak, méltatlankodtak, tervezgettek, de azóta, hogy Szombati egyszer megjelent náluk és magától értetődő természetességgel, ellentmondást nem tűrő nyugalommal megmondta, hogy el akarja venni feleségül Esztert, dermedten és megszeppenve nyugodtak bele a változhatatlanba. Különös mátkaság volt. Szombat1’ megtiltotta menyasszonyának, hogy nélküle kitegye a lábát az apja palotájából. Olyan érzés volt ez Eszternek, mint mikor egy lepkét bezárnak egy skatulyába. Szeretett zongorázni, de Lajos egyszer kinevette kedves, gyermekes, kissé ügyetlen játékát és azóta feléje se mert nézni a zongorának. Eszter gyűlölte az ékszereket; valahogyan nem is illettek egyszerű, őszinte és tiszta, önmagától is fénylő egyéniségéhez: de Lajos megkívánta, hogy ha színházba, nyilvános helyre mennek együtt, akkor vegyen magára minél többet a családi drágaságokból. Eszter szeretett sokat és szabadon és boldogan kacagni. Szombati ridegen megmagyarázta, hogy ez se nem illik, se nem előkelő. Eszter ajakén lassan elhalt a nevetés, eltűnt még a mosoly is. Eszter szerette Pestet és úgy gondolta, -hogy majd beköltöznek az apai ház egyik lakosztályába. A vőlegénye széttörte ezt a tervet is: megmgayarázta, hogy át akarja venni az egyik vidéki telepük vezetését, tehát vidékre fognak leköltözködni. A papával már meg is beszélte a villa tervét, amit a telepen akar -felépittetni. És igy tovább, mindenben, legyen az kicsiny, vagy nagy dolog, semmiség vagy probléma, Szombati keresztülgázolt a leány örömein, szokásain, tervein. Eszter szenvedett. De úgy gondolta, ez együtt jár a szerelemmel. Hiszen szerette Lajost —- vagy mi volna más