Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-13 / 41. szám - Bónyi Adorján: Az új ember
az a félelmes, gyötrö és gyönyörű hozzászegülés, amelyet iránta első perctől kezdve érzett? Megsápadt, éjszakái álmatlanok voltak, titokban sirdogált. Szombati mintha észre se vette volna a sápadtságát, mintha meg se látta volna, hogy a leány szenved, hogy ő folyton és folyton fájdalmat okoz neki. S ha úgy is volna _. azóta a szörnyű szabadulás óta az ő útja mások szenvedésén, fájdalmán, megsemmisülésén vezet keresztül. Azért sikerült eddig minden, amit akar — azóta. Ez az élet legokosabb útja. Csak egyenesen előre, kíméletlenül, mindenkin átgázolni. Mert most aztán igazán felérkezik az élet tetejére. V. Egy héttel az esküvőjük előtt történt. Eszternek születésnapja volt. Szombati küldött neki egy csokor dús, friss virágot. Este pedig elment hozzájuk. Kettesben ültek a leány szobájában. Eszter boldog volt, hálás, csodálta és dicsérte a virágot, mely ott állott az asztal közepén. Szombati figyelte. A ragyogást az arcán, a csillogó örömet a szemében, a boldogság, elégedettség napfényét a szája mosolyában. És ekkor megnyílott, mint anynyiszor már, lelkében az a fekete szakadék, amely úgy éhezett almások mosolyára és örömére és amelyet oly jó volt teletömni, jóllakatni a mások boldogságával. Keményen öszszeszoritotta a száját, amikor a leány azt mondta, édes elragadtatással: — Amikor megláttam ezt a virágot, akkor éreztem először igazán, hogy maga szeret. Szombati felállt, odament a virághoz, megnézte ő is. Előbb csak megsimogatta, aztán két kézzel hirtelen belenyúlt és összezavarta, szétmorzsolta, szórni kezdte illatos, tiszta szirmait. — Az érzelmek nem ilyesmiben laknak — mondta hideg nyugalmával. — Ostobaság, hazugság eféle jámbor külsőségnek olyan nagy fontosságot tulajdonítani. S amint a fehér szirmok hullottak, estek, szálltak a szőnyegre, arra a szélfutta sok hópehelyre gondolt, amely egyszer kezdte belepni a lábai előtt egy ember holttestét. Eszter csak nézte egy pillanatig, aztán hangosan, egyszerre felsóhajtott: — Mit csinál? Lajos! Hát nem érzi, hogy mennyire szeretem magát? — fuldokolta. A férfi megfordult. A leány ott ült a széken, felemelt fejjel, feléje fordulva, szeméből patakzott a könny és egész testét, ajakát is rázta, tépte a zokogás. El sem takarta az arcát. Szombati nézte. A könnyeit nézte, amely úgy hull, akár a vér, teste és szája resz'ketéséit nézte, amely olyan, mint egy vergődve fuldoklóé. Furcsa... milyen régóta nem látott senkit sírni. Most úgy hatott rá, mint aki először pillant meg egy halottat. Megdöbbent. Megrázkódott. Mintha megmozdult volna a lába alatt a föld. Belül, a lelke mélyén, ingadozni kezdett. Ez az utjából erőszakkal kitérített lélek vissza akart lépni egy régi útra. És valamiben szeretett volna megkapaszkodni, hogy kiszabaduljon különös rabságából. Szombati szive nagyot dobbant — épp úgy, mint akkor régen. A fehér virágok szétszaggatott teteme ott hevert előtte. Apró, sok kis fehérség, igen, mintha megint egy holttestre szállana... És egy gyermekes jajkiáltás csengett, folyton csak csengett itt a fülében: „Hát nem érzi, mennyire szeretem magát?“ És a könny, amint folyt végig szabadon a leány arcán, le a szája széle mellett, le a ruhájára: borzasztó ezt nézni. Fáj. Lám... végre ... csakugyan? Neki is fáj. Fáj megint benne valami. Fáj a szenvedés. A szenvedés, ami nem az övé. Egy pillanatig úgy volt, hogy odaszalad hozzá, a két kezébe veszi az arcát, lecsókolja a szemét és régi, elfeledett hangon, dédelgetve szól hozzá: Bessie Love, a Metro-Goldwyn-Mayer filmgyár büszkesége.
