Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-13 / 41. szám - Bónyi Adorján: Az új ember
Péter Mihály, a szlovenszkói református magyarok uj püspöke. velem szemben. Majdnem — Julián Öméltósága elmosolyodott — majdnem félek tőle. S mert úgy gondolta, a leggondosabb és legszeretöbb apák közé tartozik, hir télén a leányára nézett és azt mondta: — Vigyázz. Nőtlen. Nem szeretném, ha... Eszter elnevette magát, édes, nyugodt, könnyű és tiszta gyermeknevetéssel: — Ugyan, papa. III. Szombati végigsétált az óriási, fényben úszó termeken, a nagyrészt idegen, parádés sokaság között. Olyan mozdulatlan, komoly, elszánt arccal, mintha csak a gyár géptermén menne keresztül. Aztán egy sarokban megállt és visszanézett. Igen, ez az élet. Ez a méltó keret egy rátermett ember élete köré. Ebben a pillanatban eszébe jutott az, hogy annakidején embert ölt, amikor elmenekül4- a szibériai fogolytáborból. Hiszen ez a kép azóta sem szakadt el tőle, mindig vele volt, benne volt az agya legmélyén, a legkisebb vérsejtecskéjéiben is, szakadatlan. De -most szokatlanul élesen állt eléje. Mintha tegnap történt volna. Amint aiz őr, már künn a barakkon, hirtelen, váratlanul megfordult a sétájában. Furcsa, vizes hó esett, fekete éjszakai szél vágta telimarékkal. Nem volt fény semerre és nem volt árnyék. Csak az a szuronyos ember, meglepetten. Ö akkor nekiugrott. A«óta megérti a vadállatok csodás, gyilkos, gyönyörű lendületét. Ha a két keze nem lett volna elég, talán akkor a fogával tudja kettémarni a torkát. Csak egy hang ne hallatszék... Aztán ott állt felette, egy hosszú pillanatig. A szél már söpörgette rá a havat. És akkor az ö szive iszonyatosat dobbant. De csak egyetlen egyszer. Aztán mintha a-z a rettentő, jegestengeri szél utat talált volna a belsejébe és szórná, szórná oda is a havát. A nagy szivdobbanás elmúlt. Utána hihetetlenül nyugodt lett. Ebben a percben meghalt benne minden szánalom. Örökre. S az a jéghideg nyugalom többé sosem hagyta el azóta. Nekiszaladt akkor az éjszakának. Az ismeretlen messzeségnek. Rohant, akár egy ordas, utolsó inaszakadtáig. Nem érzett könyörületet önmagával szemben sem. Átröpült kerítéseken, átvágott udvarokon s rémült családokon, átbujdokolt erdőségeken, átgázolt -mocsarakon, átsompolygott városokon, átverte magát a roppant tengeren is ... És most itt van. Picikét elmoso-lyodott. Az a szennyes, rohanó útonálló, az a vánszorgó, rongyos .csavargó: az ugyanaz volt, mint aki most itt áll, jó frakkban, remek lakk-cipőben, csillogó ingmellel. Hogy amellől a halott mellől átrepült a drótkerítésen, azóta mindig vágtat, repül. Derekas lendület volt az! És még benne van, még röpíti és ö azóta se nézi, miken és kiken száguld keresztül. Pompás! Az ott a háziasszony. Ismeri már. ömé-litósága kincset érő ófrancia csipkéből készült .ruhában mosolyog a vendégre. Vele egy vonalban, messze egy oszlop mellett, szolga áll. Bíbor livrébe-n, a-r-anysujtásokkal. Mozdulatlan. A métlóságos asszony fehéredé hajában -diádéin van, a nyakában gyöngyből és brillián-sból szőtt drágakő-szalag; észvesztőéin szikrázik ez is, az is. Szombati az anyjára gondolt. A magára hagyatott özvegyasszony, míg ö odajárt azokban a szörnyű években, lassan eladogatta mindenét. Bútorait, kis családi ékszereit, aztán a ruháit is. S végül elpusztult, csaknem éhen. Kopár szobában halt -meg, üres szekrények közt, anélkül, hogy utolsó napjaiban valaki szájába adott volna egy kanál meleg ételt, ö akkor Szibériában volt, ezer és ezer kilométerre a haldokló anyjától... Végigsimitott a homlokán. Vágtatni kell, rohanni, röpülni, el, el messzire ezektől az emlékektől. Visszasétált a legzsúfoltabb terembe. Egy mosolygó, habselymekbe öltözött kisleány került véle szembe. Olyan
