Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-10-13 / 41. szám - Bónyi Adorján: Az új ember

AZ Ú3 EMBER

— Elbeszélés— Irta* BÓNYI ADORJÁN

I.

Megjárta a világháborút. Fiatal fejjel. Mégis itt-ott ősz szálak csapzották a haját, amikor hazakerült. Ezeket bizonyára az orosz hadifogság szövögette reá. Mint mikor egy nagy, fekete pincében eltéved az ember, bolyong, vergődik, aztán kimászik a homályból, arca sápadt a napfényben és válla, feje teteje tele van vén pókhálóval, miket a sötétség, ez a csufképü öregasszony kötözget gonoszul hideg magányában.

Hát ez volt tulajdonképpen egész élete.

Mert ami azelőtt volt, az első ifjúság, elmúlt, elröpült, akár egy virágba borult táj, amelyet rózsaszínű derengésben látott egyszer az ember. Aztán soha többé. Megkeresni sem lehet mégegyszer. Csak emlékezni rá.

Utánia jött a nagy zivatar, amelyben emberek, karriereik, reménységek, tervek, kultúrák, országok úsztak el a semmibe. Öt azonban ez a roppant vihar nem nyütte el. Csak megváltoztatta.

Mintha tetőtől-talpig megfürdött volna a sárkány vérében.

Valaha kedves, komoly, gyengéd, vidám embernek indult. Még ifjúsága idején, mely tele volt jószándéku iparkodásoik és édes könynyelmüségek váltakozásával.

Azután hazajött, keményen, elszántan és sötéten. Most már élni akart, mindenáron csak élni, jól élni, kárpótlásul; és ezért a célért nem ismert szánalmat, kíméletet, felebarátot.

Uj ember lett Szombati Lajos.

II.

Juliánné Öméltósága vacsora után kissé tovább maradt együtt az urával és a leányával. Egy és más dolgot még meg kellett beszélni a holnapi estélyükre vonatkozólag.

A méltóságos ur — nagy motorgyár hatalmas vezérigazgatója, voltaképp a tulajdonosa — joviális ember volt, tele életkedvvel és rajongással. Boldog volt, ha esténként odahaA pápa újonnan megnyílt lakosztályának egyik szép szalonja.

za elbeszélgettek vele; a felesége mindig korán tért nyugovóra, ideges, beteges, szótlan és szomorúságra hajló aszszony volt; a kisleánya — no, már nem is kicsiny, közel tizenkilenc éves — inkább az apjára ütött, csak nála még rajongóbb, még álmodozóbb: talpig gyermek.

Tehát Julián ur kedélyesen részletezte a holnapi estének a reménységeit. Minthogy szerette az életet, szerette a fényt és a pompát is és büszke volt rá, ha különös diszszel vehette magát körül. Talán nem is hiúságból; inkább életmüvészetből; azzal az örömmel, hogy másokat is, noha csak egy éjszakára, elláthat, körülcsipkézhet a maga roppant gazdagsága gyönyörűségeivel.

Megbeszélték újból a menüt, azt, hogy a szolgahad hogyan legyen a termekben beosztva, hogy mikor rakják szét a házi kertészetükből hozott rengeteg pálmát, virágot, hány órakor szállítsa az édességeket Gerbeaud, milyen sorrendben és milyen évjáratú italok kerüljenek felszolgálásra. Végignézték mégegyszer a vendégek névsorát is.

— A tavalyi társaság, — mosolygott Julián ur. —Érdekes, hogy a világ egy esztendő alatt alig változik. Itt látom Eszter néhány uj gavallérját. Helyes. Az én embereim is itt vannak, igen, rendben van. Csupa régi, derék fickó, a gyárban jó hasznukat veszem, egy bálon talán kevésbé. Mindegy, ezzel tartozom nekik. Igaz, itt van köztük egy... Ez uj legény. Ez a Szombati. Erről még nem tudom...

Elkomolyodott, füstölögve szívta a szivarját, félretette a vendégek listáját.

— Ez... hm .. furcsa ember — dörmögte inkább magának. — Néha majdnem kellemetlen. De egy esztendő alatt osztályvezető lett nálam. Érti a dolgát. Dolgozni tud. Csupa tehetség. Erről az oldaláról nézve — tetszik nekem. De van benne valami... tudja Isten, valami elszántság, valami olyan kíméletlenség ... nyers és brutális, úgy érzem néha, hogy egy haramia áll