Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-22 / 38. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Nagy Endre: Hazafias óda
KRONIKA a Zeppelin tehát megérkezett Lakehurtsba, miután három héttel ezelőtt elindult, hogy egyenes irányban, előre, mindig előrehatolva onnan, ahonnan elindult, vagyis... Egyelőre örüljünk az örvendezőkkel — a közlekedés forradalmában csakugyan jelentős állomáshoz jutottunk. Ha a pihenőket leszámítjuk, az egész utat — több mint harmincezer kilométert, egy ötöd hiján a földgolyó teljes egyenlítőjét — tizenkét nap alatt tette meg, ráérősen, óvatosan még hozzá, hözben érintkezett, rádió utján, az egész világgal, csakhogy... Azazhogy nem az egész világgal, csak ezzel a földgolyóbissal, amit az utóbbi időben kezdek ösztönszerü módon, egyre gyakrabban, kis betűvel írni. És azt a mondást, hogy nagy a világ kezdem egyre kevésbé szeretett lakóhelyünkre, Terra kisasszonyra érteni. A Zeppelin százkilométeres átlagsebességgel járt. A repülés jelenlegi világrekordja azonban nem száz, hanem ötszáz kilométer — tizenkettőben az öt kétésegynegyedszer van meg, ha tehát ugyanezt az utat a most épülő monstre-repülőgép vállalja, számíthaMég nyitnak a völgyben a kerti virágok még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, de . .. De a tücsök-jazzband utolsó nótáit cirpeli már a lekaszált mezőkön, ahol nemrégen még reménykedve emelkedtek égnek a rozskalászok. De a fény megtört; vagy talán nem is tört meg, csak egy árnyalattal halványabb lett, megsápadt kissé. Teli gyomorral, dölyfösen henyél a szinültig töltött kaptár s a gazda hűséges ebei őrzik benne az éltető kincset. Mit izenjek néked, Magdaléna? Rejtélyes jelekké görbédnek a felhők Istenke egén, ahová a szomorúságtól sovány vénkisasszonyok adresszálják tunk rá, hogy két nap alatt megkerüljük a földet. A rakétahajó — évek kérdése, hogy megszülessék — néhány órára redukálja a dolgot. Viszont, ha maga az ember, szőröstülbőröstül el tud jutni a világ végére — mi csodálatos van abban, hogy a hangja és szava néhány pillanat alatt járja be az egész felületet, falharsanván annyi fülben, amennyi jónak látja odafigyelni? Nem akarok ünneprontó lenni, — de tulajdonképpen hol itt a haladás és fejlődés, a világ megismerésének nagy müve, az Ember kibontakozása, istenülése? Az ember megváltása, céljának megközelítése? A Zeppelin egyenes irányban, habozás és visszafordulás nélkül száguldott előre a cél felé. S hová jutott? Lakehurstbe — ahonnan indult. Ahol már volt egyszer. Ahonnan elment, hogy mást, újat, jobbat, tökéletesebbet fedezzen fel. Visszakerült oda, ahonnan jött. Hogy gyorsabban került vissza, mint ahogy eddig szoktak? Ennyi volna mindaz, amit haladásnak, fejlődésnek szoktunk nevezni? Karinthy Frigyes. könnyek közt fogant sóhajtásaikat. Jaj, ha ezek a sóhajok összefognának egyszer, dübörgő, dühöngő orkán válnék belőlük s a bánat úgy viharzana végig a világon, akár az ostor konok, engedetlen öszvérek hátán. HaUod-é a hangomat, Magdaléna? Ősz lesz már, újra egy ősz; összehordtad-e a nyár kincseit télire? Mert eljön az idő, hogy újra dideregni fogsz és zúzmara díszíti majd homlokod finom boltozatát. Szívd le mélyen tüdődre a cigaretta szürke füstjét s véle együtt a nyár utolsó fuvallatát, siess, siess, mert holnap késő lesz már talán. Hidd el, Magdaléna, hogy több az ősz egyszerű állomásnál az évszakok könyörtelen körforgásában. Mit tudunk mi az őszről, mely mint egy gigászi mázoló, vörösre festi a fák leveleit? Én nem ismerem ezt a hatalmas elementumot. Az én számomra az ősz a Kincses Kalendáriom két olcsón érzelgős fejlécét jelenti a szeptember és október hónapok felett, ennyi nekem az ősz; és még valami: idegállapot. Hajolj közel hozzám, Magdaléna, hadd súgom meg neked csendben, csitt, hogy nem hiszek az ősz együgyű melankóliájában, amit megbízhatatlan lírikusok találtak ki a hervadás dicstelen dicséretére. Lehullanak a lombok és velük lehullanak az egykor vidám lampionok is a fákról, igaz; ámde a hömpölygő boulevardokon vakító ivlámpák gyülnak ki sercegve s az autók reflektorai világítják be az alattomos estét. Sötétség? Lám, legyőztük az éjszakát, trillió gyertyafény ragyog a zakatoló városokban, ahol ur és szolga, generaliszszimusz és hajléktalan csavargó, aggastyán és csecsemő, léha szolodon és feketekörmü próféta, gondterhes anya és illatos metresz él egymás mellett, elkeverve egymással, egymásnak, egymásért. Sötétség? Leigáztuk; dinamók és turbinák és akkumulátorok számítják a diadalmas fényt, triumfál az emberi elme. Azt mondod, a lélek maradt sötéten. Ősz van, Magdaléna, ne sírj, nem halnak meg a virágok, a hervadás nem halál, az élet csak elálmosodott a nyár ópiumától s most mély álomba merül, melyben kin és gyönyör, színes víziók kergetik egymást; elalszik a természet. Szép álmokat! Ősz van, ökörnyál húz el a levegőben, merre tart? Ősz van, a bánat és a párolgó forró kávé évadja. Ne sírj, Magdaléna. Vozári Dezső. HAZAFIAS ÓDA Az ember kijön ide, Bonnba és elkezd lelkendezni, hogy micsoda tündéri világ n iiospi uouioáu uo-)Xpj ázsiód sj -zo mély brácsaszavu kontrázás: — Hol vagyunk még mi magyarok mindettől! Hogy az egész város egy nagy kert, árnyas fasorokkal, virággal, tiszta, olajfestékes házakkal. Hogy micsoda partok és kőből rakott kastélyok vannak a Rajna partján. Hogy a kereskedelmi negyedében milyen ragyogók a boltok és az ötszázéves német reneszánszházak olyanok, mint az ékszer-skatulyák. Hogy a Rajnán sűrűbben járnak a hajók, mint nálunk délben, az Andrássy-uton az autók, szinte csuda, hogy nem áll a viz
