Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-10-28 / 4. szám - Csathó Kálmán: Mari néni falun
A most leleplezett ungvári Masaryk-szobor. (Mondics István müve.) rasztok úgy öltöznek, mint a csavargók, az urigyerekek, mint a cirkuszi akrobaták. Mikor az öccse bejön, szól is neki: — Beszélni szeretnék veled, Sándorkám! — Parancsoljon, Mari néni! Hosszú bevezetés kezdődik és folytatódik azzal, hogy a néni epizódokat emleget fel az öccse kisfiú korából. — Szegény anyád! Hogy meg nem érhette az unokái felserdülését!... Ha nekem unokáim lennének ... Sándor ur a fejét töri: — Vájjon mit akarhat? És mert szörnyű a meleg, lehunyja a szemét egy pilalnatra. Csak egy pillanatra. Arra riad fel mégis, hogy Mari néni azt kérdi tőle: — Miért nem felelsz? Harmadszor kérdelek! — Nem hallottam, néni lelkem. Korán keltem. Elnyomott az álom. Bocsásson meg. Mari néni nem felel. Mit is feleljen? Azt, hogy most már nem csodálja, hogy itt minden ilyen gazdátlanul megy, saját kénye-kedvére, mert ime, a gazda elalszik a legfontosabb tárgyalás közepén. Mindez nem igy volt — ötven évvel ezelőtt. Ebédnél megint a meleg a főtéma. Ott ülnek Miksáék is: Sándornak a sógora a feleségével. Az asszony fest egész nap, a férfi ir. Tudós. Azt mondják: műtörténész. Hallgatag emberek és nem lehet nekik másról beszélni, csak az időjárásról. Egymásközt néha halkan váltanak egy-két szót. Az ablakon mutogatnak ki és világítási effektusokat emlegetnek. Mari néni az öccse elhalt feleségére gondol s a testvéréről következtetve, ezt állapítja meg: — Fantaszta volt szegény! És ahogy a szeme a gyerekekre téved, látja, hogy azok is sugdozódnak és vihognak. Oh be neveletlen ez az egéisz ház! És úgy érzi, hogy nincs itt neki semmi keresete. Nem fűzi ezekhez az emberekhez semmi-semmi. Szeretni ezeket a gyerekeket? Hiszen teljesen idegenek! Van tálán egyetlen érzése, vagy gondolata, amely közös velük? Most hirtelen elhatározza Mari néni, hogy nem törődik többé semmivel. Felőle csinálhatnak, amit akarnak, jöhetneik-.mehetnek, felöltözhetnék és levetkezhetnek: ő ugyan bele nem ártja magáit a dolgukba semmi szín alatt. Ebéd után szundított egyet s arra ébredt fel, hogy megint pöfög a motorkerékpár. — Nem bánom! — mondta, de mégsem állta meg, hogy ki ne kukucskáljon a zsalu között. De már csak a porfelhőt látta az eliramló ördögszekér nyomában. Még egy órácskát passziánszozott, egy kicsit horgolt, aztán eszébe jutott az uzsonna. Kilépett a tornácra és megcsapta a nyomott, kemenceszerü forrósáig. Pedig már a nap se sütött. — Vihar lesz. A fergeteg úgy jött meg, olyan váratlanul, mint a gondolat. Mire Mari néni ennyit mondott magában, már rázta is a fákat és csapkodta a nyiitvaf elejtett ajtókat. Egy perc múlva meg ömlött az eső. Sándor ur bőrig ázva került elő valahonnan az aratók felöl. — Zsuzsi nincs még itthon? — Ez volt az első kérdése. — Hát elment? — csodálkozott Mari néni. — A fiákkal. — Motorkerékpáron ? — Igen. Egy barátjuk is ment. Zsuzsit az vitte. Szent Isten! Össze fog ázni az a gyerek egészen! Mari néni látott már motorkerékpáron ülő leányt eleget. Sárgástrimflis kis inőcslkéket, akiknek láttára mindig keresztet vetett és azt mondta magában: — Eredj fiam mosogatni! De hogy az ő húga is! . .. Nahát ez igazán több volt, mint amennyit a falusi erkölcsökről a legmerészebb fantáziával is el mert volna képzelni. A bradlói Stefánik-emlékmü, melyet szeptemberben avattak föl.
