Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-10-28 / 4. szám - Csathó Kálmán: Mari néni falun

Gojdics Pál, eperjesi görögk'atolikus püspök.

(Divald felvétele, Eperjes.)

Mária Feodorowna anyacárné^ Miklós cár anyja, aki most halt meg Kopenhágában.

Antos Gábor, körmödbányai orgonaművész.

— Össze főig hűlni az a gyerek! — idegeskedett az apja. — Még csák egy kabátja sincs!...

Mari néni azt gondolta magában:

— Az lesz a legkisebb baj az egészben.

És eltökélte magában, hogy másnap hazautazik Pestre.

Közben pedig ömlött a zápor és zengett az ég egy jó óra hosszat. Akkor elvonult a vihar és a fellélelkzett, megfrissült növényzetre rásütött a nap.

Nem telt bele fiz perc, motortöföigés hallatszott és a két fiú gépje megállt a ház előtt.

— És Zsuzsi? — riadt rájuk az apjuk. — Zsuzsit hol hagytátok?

A két fiú összenézett:

— Hisz‘ méig a vihar ellőtt hazajött! Pista visszafordult vele, mikor messziről láttuk, hogy vihar jön. Mi még elmentünk Józsi bácsi ékhoz.

Sándor ur Mari nénire nézett. A nézése ijedt volt és Mari néni úgy látta: nagyon ostoba. Nem felelt, hanem bement a szobába, magára vett egy kis kendőt, egy botot fogott a kezébe, aztán azt mondta:

— Megyek! Járok egyet! — És kilépett a kis kapun.

Azért ment el, mert úgy vélte, jobb, ha semmi köze sincs azokhoz a szörnyűségekhez, amik ebben a házban történnek. És mert holnapután már uigyis el fog utazni, hát legalább bejárja egy kicsit a régi .emlékei színhelyét.

Arra ment, ámenről a két fin érkezett az imént. És ámenre a motorkerékpárt látta elpöfögni délután. Azért ment arra, mert valamikor, ötvein esztendővel ezelőtt sokat sétált itt a kis erdőben azzal a bizonyos valakivel, akinek a kis vizhordóleány azt a bizonyos levelet vitte egyszer Csallánosra.

Mami néni ment, ment és nem tudott másra gondolni. Csak arra a csalánosi fiúra, az édesapja nagy haragjára, a titkos sétákra és arra, hogy azután milyen kietlen és szomorú lett az egész világ, mikor mindennek vége szakadt.

Eltűnődött hosszan. Miért is ellenkeztek? Mi értelme volt? Hát nem boldogabb lett volna, ha a saját eszét és szivét követi? Volt joguk az öregeknek beleszólni a fiatalok dolgába? Egészen másképp fordult volna minden, ha...

Motortöfögéist hallott maga ellőtt. Felnézett, de már akikor ott volt a gép mellette, pedig lassan haladt, a tócsáikat kerülgetve, alighanem azért, hogy a Zsuzsika sárga stirimflijéit be ne frecskelije sárral. Marii néni rákiáltott :

— Zsuzsika! Megállja tok!

A fiú lelassított és csoszogva állt meg, Zsuzsika leugrott és odament a nénijéhez.

— Hol jár itt, Mari néni?

Mari néni végignézett a húgán, aztán a fiatalemberen.

— Hogy én hol járok — mondta —, az, azt hiszem, nem olyan fontos, mint az, hogy te hol jártál? Apád nem tudja mire vélni, mert a fiuk már hazajöttek és nagyon ügyetlenül azt mondták, hogy neked már régen otthon kellene lenned. Hogy még a vihar előtt hazaindultál.

— Jézusom, de ostobák! — sápitozott Zsuzsika. — Hallja, Pista! Most mit mondjak otthon?

Mari néni a fejét csóválta.

— Látod, látod! — mondta. — Ezért gondoltam éppen, hogy kijövök eléd és ezt megmondom, hogy valami szamárságot ne találj apádnak mondani, amitől gyanút foghat. — Aztán hozzátette egy kicsit, nagyon kicsit elmosolyodva: — Együtt csak ki tudunk eszelni valami okos kifogást? Nem gondoljátok?

És hogy végeit vessen a húga háliálkiodásánalk, mert az a nyakába borult elragadtatásában, azt kérdezte Pistára mutatva:

— Azt hiszem, ő az az intézeti barátnőd, akinek ina reggel irtát, ugye?

Zsuzsika azonban fülig pirult bosszúságában és azt felelte:

— Dehogy, Mari néni! Az csakugyan egy intézeti barátnőm.

És mialatt Mari néni a legnagyobb elégedettséggel ünnepelte önmagát, minit a fiatalság megértő szívű, bölcs és jóságos mentlőangyalát, Zsuzsika mérgesen gondolta magában:

— Jaj! Ez az öreg asszony! Megvéd az apám ellen, akitől nem félek és közben itt majdnem bemárt Pista előtt! Jó, hogy meg nem látta azt a levelet! Képes lett volna Pistáit egyszerűen Jenőnek szólítani! ...