Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-12-23 / 12-13. szám - Szerkesztői üzenetek

■ Crépella kell nekünk, melyen nem látszik a gyűrődés, világos tweed és jersey s a fényűző georgette okos testvére: a gyapjugeorge.tte.

De nemcsak nappali viseletűnk törekszik praktikusságra.

„Józan“ kezd lenni az estélyi is.

Nem is csoda! A társaséletnek ma annyi árnyalata van. amennyi a női léleknek volt valaha.

S mig a régi időkben egyetlen fajta estélyi ruhát ismertek, ma ennek is kategóriái vannak.

„Kis estélyi“ és „nagy estélyi“, sőt külföldön van az a bizonyos középfajta is, melyet „diner-dressznek“ neveznek s amely a férfiszmoking pendantja.

Amilyen elnézők vagyunk egymással estélyi ruhák szempontjából itthon (a gyöngyös toalettet kis koncertocskára felöltem nálunk nem hiba) — épp oly szigorúság uralkodik e téren külföldön.

Túlságosan vagy tulkevéssé felöltözni külföldön nevetséges, vagy a háziaszszonyra nézve sértő dolog. .

De ugyan ki győzi a divat mindezen igényeit?

Vigasztalódjunk.

Akadnak itt is kiutak.

Itt van például a hosszuujjas tüllkabátka, amelynek széleit és ujját háromnégy sor gyöngyhimzés díszíti. A gyöngy azonban az idei divat törvényei szerint csakis olyan színű lehet, mint a ruha.

Mondanom sem kell, hogy az ilyen ujjas tűllkabátka kis estélyi ruhává varázsolja a legbálibb toalettet is.

A túlságosan egyszerű, ujjtalan georgetteruha viszont egyszeriben felszökik a ranglétrán, ha cseresznyenagyságu lapos arany- vagy ezüstpaillette-al pettyszerüen kivarrt kis bársonyszegletü kendőt viselünk hozzá. A kendőt egyik vállon kell megtüzni, megkötni, akár a pettyes nyári futár-sált.

Az egyszerű, ujjtalan ruha színével egyező, pici harmatcseppszerü gyöngyökkel kivarrt tüllsál is jó effektus, különösen, ha ugyanilyen legyezőt viselünk hozzá.

A divat — szerencsére — nem lehet olyan nagyigényü, hogy mi túl ne járjunk az eszén.

Madeleine.

Szerkesztői üzenetek

Május, Losonc. Ön félreértette legutóbbi számunk vezetőcikkét. Szó sincs benne a szlovenszkói irók lebecsüléséről, csak éppen a szlovenszkói magyar irodalom elütő mentalitású kollektív jellegének kérdésében kerültünk ellentétbe — természetesen pusztán artisztikus és tiszta szempontból — egynéhány szlovenszkói nézettel. Mi megáljuk a másságot, mert szerintünk a magyar kultúra, mint a magyar nyelv is, egy és oszthatatlan, s a tízmilliós nemzetnél csak ártalmas volna, ha kultúrájában parányi mikrokozmoszokat akarnánk kifejleszteni, ahelyett, hogy az egésznek egységes növelésére és emelésére fordítanánk a fősulvt. Minek még a kultur-szétdarabolást is elősegíteni, ha már a politikai megtörtént? Ezt az öngólt, ekkora rúgást nemzeti egységünkön, valóban nem szabadna magyar embernek megtennie. Minek még jobban elidegenedni Budapesttől? Minek másodrendüségek fedezésére „savanyu a szőlő“-t hirdetni s azt, hogy az egységes irodalom nem kell (mert nem vesz be) és másodrendűt, de öntömjénezőt teremteni? Szerintünk a magyar egység szempontjából ez igen veszedelmes tett volna. Hiszen nem szorulunk rá, mert — hál’ Istennek — vannak Íróink, akik megállják helyüket Budapesten. A cikkben csak azokat soroltuk föl, akik már külső körülményeikben is elszakadtak tőlünk, azaz elköltöztek Szlovenszkóról és teljesen beolvadtak Budapestbe. Természetesen sok más, még itt élő iró is megérdemli a „beérkezett“ nevet. Szinte nem kell Mécs László nevét említenünk, akit Magyarországon is éppúgy ismernek, mint nálunk. Vagy Győry Dezsőt, akit Budapesten nem kisebb ember mutatott be, mint Móricz Zsigmond. Egri Viktor, Sebesi Ernő sikerei is jelentősek, s hogy Darkó Istvánt mennyire becsüljük, mutatja ez a karácsonyi szám, ahol díszhelyen jön novellája. És még sok más iró él itt, aki komolyan igényt tarthat erre a névre. Ismételjük: soha nem a szlovenszkói magyar irók ellen beszéltünk, csak az ellen a felfogás ellen, amely valami más és Budapesttől elütő idegen testet, „nyelvében budapesti, de szellemében más“ irodalmat akarna Szlovenszkó geográfiai területén fejleszteni.

Sokszor kétségbeeső. Mindenekelőtt köszönjük azt a meleg ragaszkodást és szeretet, mellyel a Képes Hét-röl ir. „Amikor megjelent, ujjongó örömmel fogadtam“, „megsimogattam a Képes Hét tiszta finom lapjait“ — higyje el, rendkívül jól esnek az ilyen szavak nekünk; akik itt az idegenben legalább oly elhagyatottságban élünk, mint Ön a ruszinszkói faluban. Az „1902-es évfolyam“ írója pedig egyenesen boldog volt, amikor azt üzente neki „úgy szerettem volna szemtől-szembe áldani két kezét annak, aki azokat a gondolatokat sokak mentségére megoldott problémákká tette.“ — Levele finom és cizellált lelket árul el, aki sokat és mélyen gondolkodik. Örülünk, hogy évfolyama, az 1902-es, vigasztalást és lendítést kapott attól a bizonyos vezércikktől. Mindazonáltal levele még mindig mély — s talán indokolatlan — bánattal van tele. Elismerjük, hogy az abszolút falusi magány, a szegénység, az évekig tartó társaság és ba ráthiány nyomasztóan hat, de a bajokon talán nem nehéz segíteni. Próbáljon levelezni régibb barátja! vagy barátnői rokonszenvesebbjeivel. A levelezés máris közelebb hoz és meglátja, három-négyszeri levélváltás után már kieszelnek valamit, hogy találkozhassanak. Falujuk közelében bizonyára van város, majd csak akad ismerősre, akinél havonta néhány napra megszállhat. Rendezze be a fordított week-endezést: mig a városiak szombatonként kiutaznak falura, ön utazzon be a városba. A vasút nem oly rettenetes drága s egy kis gyaloglás sem árt. Dolgozzon szorgalmasan egész héten, készüljön a vasárnapi kis utazásra, ezzel egyrészt elűzi a hétköznapok unalmát és a kétségbeejtő gondolatokat, másrészt szorgalmával egy kis extra-pénzre is szert tehet, amely megkönnyíti az utazást. A leleményes asszony még falun is egy-két órai napi különmunkával egész szép kis mellékkeresetre tehet szert, ami elősegíti őt céljai elérésében. Kézimunka, baromfitenyésztés, gyümölcstermesztés, könyvkötészet (könnyű megtanulni), s száz más házi foglalkozás elég jövedelmező, ha csak a „mellékesről“ van szó. Mi szívesen csapunk egy kis propagandát önnek, ha kívánja. Szorgalom, energia, céltudatosság kell hozzá, hat napi gondüző munka, hogy a hetediket szépen elő lehessen készíteni. S ha egyszer hetenként egy napra elutazhat, vagy valakit meghívhat magához (ha a vendéglátás anyagi előfeltételeit megteremti) és az illető, a városi, aki nyáron például szívesen megy falura, télen néhány hétre viszonozza a meghívást a városba, már sokon segítve van. Esetleg évente egy hosszabb utazásra elegendőt is megtakaríthat következetes házi munkájával. S ha mindez megvan, lesz társaság, mely elűzi rossz hangulatát, amit a franciák „ennui“-nek neveznek s bizonyára férfit is talál, aki szívesen megosztja önnel életét. A fő tehát: néhány havi öntudatos, okos és praktikus otthoni munka, amellyel anyagi alapot teremt a továbbiakhoz, a vendéglátáshoz és a forditott week-endezés megkezdéséhez.

W. L. Kassa. Azt Írja: „A Képes Hét 4. számában közzétett szerkesztői üzene