Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Herczeg Ferenc: Az almatolvaj
Budapesti színésznők üdvözlik a Képes Hetet. Bittér Irén, Hettyei Aranka és T. Mátray Erzsi lapunk karácsonyi számába küldött arcképei. Rz almatoloaj — Slbeszélés — Irta: Herczeg Ferenc Valaki fölbukkant az álomkut ezeröles mélységéből. Alaktalan, lángmeleg homály fogta körül. Nem tudta kicsoda, nem tudta hol van, csak kéjesen nyújtózva feküdt a Semmi tengerének partján és édesnek találta- a lélekzést. Vallatni kezdte önmagát: ki vagy te, mi vagy te, sötétség gyermeke? Ijedt hallgatás volt a válasz. — De neved csak van? És azt csak tudod, ki voltál tegnap... Megint zavart csend. Kissé megijedt, de csak kissé. Oh, volt már eset, hogy valaki az éj homályában elvesztette a tegnapját. Volt már eset, hogy valaki megjelent egy idegen városban és nem tudta, hogyan került oda, sem azt, hogy kinek hívják... Majd gondolkozni fog, majd keresni fog. Reggelig ráér. Egyelőre azonban tovább úsztat a meleg tengerben. Egyszerre idegen neszt hall: valaki horkol mellette. Valaki fekszik mellette. Nem lát semmit, de azért tudja: öreg ember. A hatodik érzékével óvatos-ravaiszul körültapogatja: rezesarcu, kopasz ember, nyitott szájjal alszik. Utálatos! Mért feküsznek olyan közel egymás mellett? Úgy látszik, valami éjjeli menedékhelyre jutott. Az ember sok helyen megfordult életében. Most azonban keressük tovább a tegnapot. Nyugodtan, idegeskedés nélkül... Hiszen csak elkapják belőle egy arasznyi kötélvéget, mindjárt föltornászom magamat az élet hajójára. — Valamire csak emlékszel, te boldogtalan? Egy kis csillag, egy sápadt szikra csak pislog az éjszakádban? Hopp — megvan! Alma! Piros alma! Piros almát loptam! Fickándozó örömmel kap az alma után: ez az élet! Mert aki almát lop, az él. És az almafa körül kivilágosodik és elmélyül a tegnap. ... A fáról tépdeste őket, közbe mindig az olajfestékes zöld ajtó felé sandított, nem üt-e rajta az öreg őrnagy... Hopp — őrnagy! Ez megint valami, egy csillag az éjszakában. Borostás képű, haragos csillag. ... És mikor minden zsebe megtelt már lopott almával, akkor az őrnagy kiugrott a zöld ajtón, olyan hirtelen, mint a krampusz a skatulyából. Kurta flanellujjas trombitanadrág volt rajta és puska a kezében. A dühtől eltorzult arccal ordította: Állj, vagy lövök! Srum! — A sörét peregve vágódott a tölgyfapalánkba, de hol volt már akkor az acélinu gyümölcstolvaj! Fantasztikus könnyedséggel átdobta magát a kerítésen és mélyen meghajolva eliramodott a palánk mögött. Most pedig gondolataiban újból és újból megismételte a győzedelmes ugrást a kerítésen keresztül. Egyszer, kétszer, tízszer, ez az izomjáték olyan részegítő volt, mint a repülés. Egyszerre megroppant és megrengett alatta a fekvőhely, — az öreg, aki minden érthető ok nélkül mellette feküdt, rugdalódzott álmában... És milyen förtelmesen csámcsogott! — Ki fogom lökni az ágyból — mondta kajánul valaki. — Ki fogom lökni és azt fogom mondani, maga esett ki. Nem, ö nem bírta az öregeket, ö nem tisztelte a kort. A fonnyadás, a korhadás, mi van azon tiszteletreméltó? De most hagyjuk az öregeket! Megvan a tegnap csücske, most már okosan föl lehet gombolyítani az egészet. Az őrnagy azonban nem a tegnap embere, tegnap már nem viseltek afféle trombitanadrágot. Az őrnagy régen meghalt, a temetésén katonabanda fújta a gyászindulót és a fekete lovak furán bólongattak a tollas bóbitájukkal. Az almalopás nem tegnap történt, hiszen az őrnagy kertje helyén épült a müvésziskola ... Az uj palotában lakott az igazgató lánya: Lulu. Lulu — egyszerre nappali világosság árasztja el a tegnapot! Oh, Lulu! Nem hiába van kutyaneved, magad is olyan vagy, mint valami izgága, tüzesvérü kis kutya. Arcátlan és elragadó; Valaki kisasszonynak, nagysádnak szólít, de ha kettesben vagytok, akkor tegezitek egymást. „Te bivaly, mért
