Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-12-23 / 12-13. szám - Kosztolányi Dezső: Hazugék

Hazugék

Irta: Kosztolányi Dezső

Híres, régi család volt, valami különös vérből, a középkor titokzatos izével és ott lakott egyemeletes házában, a kisváros közepén.

Örmények vagy spanyolok lehettek valamikor, de idők során magukba fogadtak mindenféle erős, fűszeres vért, meggazdagodtak, tekintélyre tettek szert s számtalan előnévvel, rozsdás címerrel dicsekedtek.

A férfiak leopárdokhoz, a lányok a vadmacskákhoz hasonlítottak. Sohase láttam ilyen remek embereket. A kicsinyek még a gyermekbetegségeket se kapták meg, az öregek pedig túl a hetvenen egyenesen jártak, bot és okuláré nélkül.

*

Egy reggel, hogy a legkisebb fiúval iskolába mentem, ezt mondta:

— Te — és itt megállt, mereven szembenézett —, tegnap éjjel a holdban voltam az apámmal.

A csodálkozástól, irigységtől .semmit se tudtam felelni.

— Az apámnak van egy kis villamosgépe — folytatta. — Csak akkora, mint egy gyufatartó. Ez két és fél perc alatt elvisz oda.

— És ott is alszotok?

— Hogyne, két ágyunk van a holdban.

— Az nem lehet — mondtam s tovább érdeklődtem a holdba való utazás módozatai iránt, melyeket barátom pontról-pontra elárult. Patakzatos folyamatossággal, pillarebbenés nélkül beszélt. Könyörgésre fogtam a dolgot, vallja be, hogy csak tréfál. Erre azonban nem volt hajlandó.

Kerestem társaságát és vallattam őt.

Később közölte, hogy Jókai regényeit tulajdonkép nagybátyja Géza bácsi, írja.

Én ekkor már tudtam, hogy kicsoda Jókai. Édesanyám látta őt a milleneumkor és sokat beszélt magas alakjáról, kék szeméről, ősz parókájáról. Aztán Géza bácsit is ismertem. ősszel parasztszekéren zörög végig a városon, zöld vadászkalapot hord, disznósörtével. Nyulakra vadászik és nekünk is küld néha-néha egyet, öt nem tartottam olyan okos embernek, mint Jókait és a dolog általában hihetetlennek tetszett. De Károly megmagyarázta, hogy ő itthon írja regényeit, postán küldi Pestre, ott pedig szerénységből Jókai neve alatt jelenteti meg, aki jó barátjuk. Gyakran el is jön hozzánk. Éjjel, mikor senki se látja.

Mindennnap hasonló újsággal fogadott. Egyszer avval dicsekedett, hogy igazi krokodilja van a fürdőkádban máskor meg, hogy hetente ezer korona zsebpénzt kap anyjától, melyen lovakat tart, a városon kívül. Ezek nagyon felbosszantottak. Föl is tettem, hogy szemébe vágom hazugságát, de mikor beszélt, bátorságom elmúlt s hallgattam tovább, mert valójában érdekelt.

— Mit szoktatok például reggelizni? — kérdezte tőlem.

— Kávét.

— Mi, kérlek, csokoládét és mazsolaszőlőt.

— Hány szobátok van?

— Három.

— Nekünk tizenöt. Négy szoba fönn, tizenegy lenn a föld alatt, hogy meg ne lássák az emberek.

*

Aztán belopózkodtam hozzájuk.

Szivdobogva nyitottam ki a kisiajtót, melyen át kavicsos udvarra jutottam. Egy agár jött elém, szelíden. Sütött a nyári verőfény, az ablakokon szivárványos karikák fénylettek, én egészen átengedtem magam az idegen hely varázsának és elfelejtve szándékomat, sokáig tétováztam ottan, megbüvölten. Az udvar végén, mint megsértett hercegnők, pávák sétáltak, rozsdás hangon rikoltottak.

Kinyílt a kerti ajtó, egy leány lépett elém, magas éskarcsú, kezében egy könyvvel, melyet olvasott. Utána még két lány került oda és három kisebb-nagyobb fiú, kiket nem ismertem.

— Itthon van Károly?

— Nincs — mondták egyszerre.

A következő percben azonban Károly megjelent az ajtóban. Ezen senki se csodálkozott. Mintha semmi se történt volna, bevezettek a szobába.-— Barátom — mentegetőzött Károly — bocsáss meg, ma nem mutathatom meg az összes szobákat, apám elutazott és lelakatolta őket.

így is volt elég látnivaló. A homályos folyosón vaskalitkában papagály gubbasztott és csökönyösen egy mondatot ismételgetett.

— Stefánia — kiabált pajtásom a nénjének — hol van a puska, melyet a német császártól kaptunk?

— Az el van zárva — mondta a lány és tovább olvasott.

— El van zárva — hadarta Károly — de itt van a tőr, a perzsa sah ajándéka. Apám jó barátja a perzsa sahnak. Nézd, milyen fényes.

Kezembe vettem és néztem.

— Malvin ■— szólt másik nénjének, hol az aranykard?

— Azt javítani vitték.

— Javítani vitték — ismételte, — de itt a yatagán, a mohácsi vész idején hozta egyik ősünk. Százezer koronát ér, a muzeuni már kérte, de mi nem adjuk oda. Ugy-e Krisztina ?

— Igen — felete Krisztina.

Kábultan nézelődtem, minthogy ilyesmikről még nem hallottam, időm se volt felocsúdni a meglepetéstől, mindig valami uj tárgyat tettek a kezembe. Beszéltek mindannyian egyszerre. Szinte dulakodtak körülöttem, hogy szóhoz jussanak, egymás szavába vágtak. Azt hittem, meseországba jutottam. A négy kicsiny és alacsony szobában rengeteg ember volt, nemcsak a fiuk és lányok, hanem ismeretien ősz nénik, nagymamák és rokonok, kik itt laktak és kötöttek, horgoltak, kártyáztak. Ezek többnyire az ablakmélyedésben ültek, magas dobogón, melyről két lépcső vezetett le a padlóra. Magukhoz intettek és szenvedélyesen, kitörő örömmel szájon csókoltak, úgyhogy elfuladt lélekzetem.

— Aranyvirág — mondták — gyémánt — és lapos mellükhöz szorítottak.

— Igaz, kérem — fordultam egyik ősz nénihez — hogy ide az udvarra egyszer leesett egy csillag?

A néni bólintott és az asztalra mutatott, hogy akkora volt. Aztán tovább pasziánszozott.

A másik néni, aki magasabb volt, inkább foglalkozott velünk. Sokat beszélt régi birtokukról, melyen olyan nagy almák termettek, mint a tök és olyan diók, mint a dinnye. Öreg szemében ilyenkor Kanaán regényes bősége tükröződött.

*

Azt reméltem, hogy barátomat saját otthonában leleplezhetem, de láttam, hogy csupa szövetséges környékezi és biztosan mozog közöttük. Körültekintettem. Nagy kínai legyezők, aranypillangók ragyogtak a falon. Az asztal az ebédlő közepén egy dobogón foglalt helyet, úgyhogy a szoba színpadhoz volt hasonlatos és azok, kik benne le-föl járkáltak, színészekre emlékeztettek. A lányok a dobogón álltak és hátravetett fejjel a távolba néztek. Fullasztó forróság terjengett, a családiasság, a túlfűtött életkedv délszaki melege, melytől parázslottak a szemek és a szivek hevesebben vertek.