Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-09 / 10. szám - Erdős Renée: A lakáj
És finom mozdulatokkal a térdeimre borított egy takarót, ami puha és meleg volt. Azt hittem ekkor, hogy a királyok részére külön készítik ezeket a puha és meleg takarókat. Máskor azt mondta: — Esik az eső! Vagy pedig ennyit: — Nagy szél van ma, nagyságos kisasszony! Szóval mindig az időre tett valami megjegyzést, amire én egyszerűen azt mondtam: — Igen. Nem tudtam mást mondani. És nem is lehetett volna, mert ő rögtön felszállt a bakra és a kocsi megindult. És altól fogva csak a hátát láthattam. Szép háta volt, abban a lakájköpönyegben, mely úgy állt rajta, mint a deszka. Szép karcsú dereka volt és igen formás vállai. Általában úgy az egész ember valami különös díszpéldánya volt a lakájoknak. Egy este azt mondta nekem: — Ma igen nagy a köd, alig látni három lépésnyire. — Igazán — mondtam én és beültem a kocsiba. Valóban nagy köd volt. A lovak lépésben mentek előre. A kocsi olyan volt, mint egy ringó csónak, valami lágy vizen. Ok hallgatagon ültek előttem. Én hallgatagon benn a kocsiban. A sárga és piros levelek hulltak puhán és nedvesen az őszi estében. Furcsa madárhangokat hallottam a fák tetejéről. A park gyér lámpái mint sárga holdak függtek a ködben. Úgy tűnt nekem, mintha ezen az estén tovább tartana az ut. Már oly régóta mentünk. Talán a kocsis, hogy kedveskedjék nekem, egy kis kerülőt tett velem a parkban. Vagy talán ő is szerette a ködöt. — Sokáig mentünk. Én néztem a lakáj hátát és arra gondoltam, milyen furcsa mindez! És hogy bárcsak reggelig igy lehetne menni a ködben, ezzel az illatos kocsival, az ősz levelei között. — Bolyongni reggelig. És ők elől a bakon. — És hátha mégis én vagyok a trónörökösné ... Másnap elmentem látogatóba Lyubimov hercegnéhez, megköszöntem neki, hogy beajánlott a trónörökösnéhez és egyben megkértem: mentsen fel engem a tanítás alól. Nagyon szép és megtisztelő volt, de most egyelőre más terveim vannak. Rómába szeretnék menni, a régi mestereket látni, satöbbi. A hercegné csodálkozott, de nem szólt semmit. Tu^ta, hogy szeszélyes teremtés vagyok és hirtelen szoktam cselekedni. Azután már csak kétszer voltam odakinn a királyi kastélyban. Mikor utoljára szálltam ki a kocsiból, a végállomáson azt mondtam annak a kettőnek: — Többé nem jövök ide. Köszönöm a szívességüket! Azok meghajtották magukat és én felszálltam a kiviláglott és várakozó villamosra. Úgy ültem, hogy láthattam az udvari fogatot. Hát mégegyszer odanéztem. A kocsis a bakon ült mereven és az ostornyelet a combjához szorította. A lakáj a kocsi baloldalán állt, kinyúlva egyenesen és fölemelt fővel. Szőke hajára, rózsás arcára az őszi eső halkan permetezett. Cilinderét a kezében tartotta. És nézett rám a villamosba. Nézett rám. Olyan furcsán, olyan furcsán, hogy én alig vártam, hogy a kocsi meginduljon és én eltüniek a szeme elől. Azt hiszem, egy kicsit szerelmes volt belém. Los Angeles lakossága Mikulásnapkor a forgalmi rendőrről sem feledkezik meg. Az ajándékozási nap reggelén karácsonyfát és különböző ajándékot állítottak a rendőr posztjára. Nagy Frigyes legélethübb portréja, melyet most fedeztek föl Amerikában
