Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-09 / 10. szám - Erdős Renée: A lakáj
R lakáj Irta Erdős Renée Azok különös idők voltak — mesélte régi barátnőm, akit én egyszerűen Olgának nevezek, az orosz festőnő — mikor a királyi udvarban a trónörökös gyermekeit tanítottam rajzolni. Lyubimov hercegnő ajánlott be a trónörökösnének és ö igen kegyesen fogadott engem. Hetenként kétszer elmentem a királyi kastélyba, ami a fővároshoz közel volt. Ezekben a leckeórákban a legkedvesebb volt a ki- és beutazás. Villamoson mentem ki s a végállomáson ott várt rám az udvari fogat, egy diplomata-arcu szigorú kocsissal és a lakájjal a bakon. Ugyanez a fogat vitt ki újra a végállomáshoz, keresztül a nagy királyi parkon, ami gyönyörű szép volt. Tulajdonképpen azért a hangulatért magáért, ami elfogott a parkon keresztül való kocsikázás alkalmával: szerettem ezt a feladatot, ami máskülönben nem volt valami könnyű, még kevésbé szórakoztató. A trónörökös gyermekeinek a legkisebb tehetsége sem volt a rajzhoz s ezenkívül, ha a nevelőnőjük nem volt mellettük, csudamód neveletlenek is voltak. Igen sok bajom volt velük, de mindezt hősiesen tűrtem, h' arra gondoltam, hogy tanitás után az őszhaju, mosolygós, pirosképü udvarmester jön és jelenteni fogja, hogy a fogat előállt és hazamehetek. Ekkor keresztül a pompás termeken, le a fehérmárványlépcsőn és ki a vesztibülbe. Az ajtó előtt ott állt a lakáj és kinyitotta előttem a nagy udvari fogat ajtaját, miközben mélyen meghajtotta a fejét. Magas, karcsú, rózsásarcu, szőke fiatalember volt ez a lakáj. Hihetetlen finom szája és kezei voltak. Ha ránéztem, mindig arra kellett gondolnom, hogy mennyivel előkelőbb jelenség, mint a trónörökös, aki pedig szintén nem volt akármilyen ember. És akkor megkezdődött az ut a parkon keresztül. Rendszerint alkonyat volt már ekkor, szép meleg ősz, sárga és piros levelek hullása. Eleinte a kocsis gyorsan robogott velem a parkon keresztül. De egyszer bátorságot vettem magamnak és megkértem, hogy lassan hajtson, mert nekem, mint festőnek, nagy gyönyörűség, ha ezt a szépséget tovább láthatom. Attól fogva már csak lassan hajtott. Később pedig, nyilván szimpatikus voltam neki, lépésben ment végig a nagy allékon és én bámulhattam az égnek, a fáknak, a szobroknak, a szökőkutaknak csodálatos látványát és úgy szálltam ki a kocsiból, mintha valami ünnepélyen lettem volna. És valóban volt ebben valami ünnep. És az én huszonhatéves korom —- és ahogy ők ültek előttem ketten: a kocsis és a lakáj! Ahogy ültek, hang nélkül, mozdulatlanul, merev eleganciában! S a két nagy fekete mén! S a kocsinak az a definiálhatatlan illata belül. Igen, mindez elég volt arra, hogy úgy érezzem magam, mintha én lettem volna a trónörökösné. Elvittek a végállomásig s ott a lakáj leugrott a -bakról és kinyitotta előttem az ajtót. S miközben kinyitotta: rámnézett. Alázatos és odaadó lakájtekintettel, amiben azonkívül is volt még valami — nem tudom mi — néha azt hiszem: egy kis titkos hódolat, ami nem a trónörökösnének szólt, hanem az ifjú rajztanárnőnek. Később már beszélni is kezdett, mikor várt rám a lépcső előtt és kinyitotta a kocsi ajtaját. Ilyeneket mondott: — Ma egy kissé hűvös van! Dorothy Jannis, a Metro-Goldwyn-Mayer uj sztárja.
