Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-12-02 / 9. szám - Wallace, Edgar: A különös grófnő

Vorosilov, a Vörös Hadsereg parancsnoka, akit elmozdítottak állásából

Clara Bow legújabb filmjében, a Csehszlovákiában és Magyarországban most nagy sikerrel játszott „Wings“ben (Photo Paramount.)

A különös grófnő

(9) Regény — Irta: EDGÁR WALLACE

Hosszú hallgatás. Mackenzie a gondolataiba mélyedt.

— Igen, én voltam a hibás. Shaddlesnek is bevallottam, amikor a válást tanácsolta.

Lizzy csodálkozó tekintetet vetett az öreg urra.

— Igen. Shaddles, az az én ügyvédem, hiszen maguk is az Ö közvetitésével lettek a lakóim. Shaddles jó fiú és hűséges barát.

— De gonosz, öreg zsugori.

Lizzy nem vette észre Lois mérsékletet intő tekintetét.

— Nem mondom, kissé takarékos. Apja is olyan volt.

— Tyüh, még az apját is ismerte? Hát ennek az embernek is volt apja?

— Apja és nagyapja is takarékos volt. De a Shaddlesek híres ügyvédek, már több emberöltőn keresztül ők a Moron-család jogi képviselői.

— S Ön ismeri a IVioron-családot? — faggatta tovább Lois.

Mackenzie húzódozott a választól.

— Nem állíthatom, hogy ismeretségben volnék velük, de egyet-mást tudok felőlük! Az öreg Earl Moront, a mostani Lord Moron atyját láttam egyszer, -—- különben állandó tartózkodási helye Milánó volt. Első fia, Willy, nagyon helyes fiú volt, de sajnos, korán halt el. Selwyn a második feleségétől való, bizonyára ő az, akiről Önnek beszélnek. Öröme lehet a családnak, ha olyan férfisarja van, mint Selwyn. Azonban, ha a grófnénak csak leánya volna, az is örökölte volna a lordi rangot, mert a Moronok azon kevés család közés tartoznak, melyeknél a rangot fiörökösök hijján a leányok is öröklik.

A teázás után az öreg ur fölhozta hegedűjét és játszott a leányoknak. Lizzy, ugylátszik, nagyon sokat fejlődött a zeneértés terén, mert most egy szó nélkül, csodálatraméltó nyugalommal hallgatta.

Az este tüneményes gyorsan múlt el. Tiz órakor Lois szeme ráesett az órára, majd Lizzyre nézett. Lizzy dideregve emelkedett föl.

— Hát akkor menjünk az elátkozott házba. Hála Istennek, utoljára.

Azonban sem ő, sem Lois Reddle nem sejtette, hogy az elátkozott ház küszöbét nem fogják többé átlépni.

XVIII.

Délután ötkor megcsikordult a kulcs a Tellsbury-börtön cellájának zárjában. A hölgy, aki fölemelkedett ágyáról, már nem volt fegyencruhában. Kék öltöny volt rajta, az ágyon feküdt a kalapja, felöltője s vadonatúj keztyüje.

— Még semmi válasz nem érkezett?

— Valószínűleg nem is jön — felelte a felvigyázónő — mert barátjai hamarosan itt lesznek személyesen. De lehet, hogy csak holnap reggel jönnek. Mert a foglyokat rendszerint csak reggel bocsátják el. De az Ön esetében a minisztérium megadta az engedélyt, hogy éjjel távozhassák. Épp azért én nem nyugtalankodnám, Mr. Pinder.

Mary Pinder lassan haladt át a hosszú tornácon. Húsz év óta először ment végig rajta anélkül, hogy minden mozdulatát figyelnék. Elfojtott egy sóhajt.

— Remélhetőleg hamar elfeledi ezt a helyet, Mrs. Pinders?

Az asszony tagadólag rázta a fejét.

— Azt hiszem, azt nem lehet — soha. Ez volt az életem. Az életem nagyobbik része. Tizennyolcéves voltam, amikor idekerültem.

— Ön volt az egyetlen fogoly, akihez bizalommal voltam és akiben bizonyos mértékben hittem is.

Mary Pinder hévvel megkérdezte:

— Meg volt győződve ártatlanságomról?