Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-11-25 / 8. szám - Vozári Dezső: Köd
Súlyos autószerencsétlenség Nyitra mellett. Egy teherautó és egy autótaxi karambolja A kassai keresztény szocialista kulturszakosztály mükedvelőgárdája nagy sikerrel adta elő a „Nagymama“ cimü színmüvet A kassai keresztény szocialista kulturszakosztály műkedvelő-gárdája a „B. Nagy Gergely“ cimü darabban bán. Ezért vártam rá, hogy a nő megszólaljon. — Lám, mégis csak hasznát veszi az ember néha a rossz közlekedésnek, — mondta az intéző még félig felém, de készen rá, hogy a következő pillán atban kérdéseivel lecsapjon uj társainkra. így is történt. Az öregur kelletlenül válaszolgatott a tolakodó szavakra. Egyszerre csak feláll az én intézőm, összeveri a bokáját és bemutatkozik: — Turek vagyok, Turek Lajos intéző Hársfai vár ól, ha megengedik. — Lekezelt a jövevényekkel, aztán felém mutatott. — Ez pedig izé.. . ur, ell is felejtettem a becses nevét, 'kedves öcsém. E linó r inogtam nevemet. A fehér hajú ur ennyit mondott: — Örvendek, Meller. A nő isméit szótlan maradt. A keze forró volt, éreztem, amint tenyerembe tette s rögtön visszahúzta. Megint biccentett; most már kedvesen, mosolyogva. A gyorsvonat veszettül rohant. Köziben beeisteiledett és sürü köd ülte meg az alvó tájat. Késő ősz volt már. A vonatot erősen fűtötték is a pára minduntalan befutotta az ablakot; az intéző fáradhatatlan ül törölgette egy gombócbagyurt sieilyempapirossal. Turek és Mellleír az adókról beszélgettek. Az intéző végre az önegurtól is megkérdezte, szereti-e a fajkutyákat. Elmosolyodtam s a nőre néztem, aki csak az imént bujt ki prémkabátjából, csupán nyakát bugyolálta be gondosan egy fekete selyemsállal. Három órája utaztunk már együtt, de a nő egyetlen szót se mondott még. /Most, hogy ránéztem, Marian is mosolygott, hangtalanul nevetett; széthúzta vértelein ajkait, melyek sarkaiból két /finom ránc szaladt a cim- 1 ákhoz. A detektiviregény második fejezetében, sajnos, rájöttem a könyvben fölvetett bűnügyi rejtély nyitjára s miután meggyőződtem róla, hogy föltevésem nem csalt, átnyújtottam a regényt a nőnek. — Könnyű úti alvaismány — mondottam — nem jobb, de nem is rosszabb a többi detektivregénynél; arra jó, hogy három-négy órát agyoncsapjon vele az ember. Örültem ötletemnek, hogy végre megszólalásra bírom Marlant, akii átvette a könyvet, megnézte címlapját, mely hatalmas gorillát ábrázolt, amint /egyik mancsában égő gyertyával, a másikban föltartott tőrrel állt egy alvó nö fölött. Idegenkedve adta vissza a könyvet, anélkül, hogy megszólalt volna. — A fedőlap kissé triviális — mentegetőztem — a regény korántsem oly borzalmas. Jobbal e pillanatban nem szolgálha'tok, hacsak az újságokat nem parancsolja ... — A lányomnak nem szabad beszélnie — fordult felém hirtelen bőbeszédűséggel az öreg Melller —, hangszálai. meg vannak támadva, az orvos eltiltotta, kímélnie kell magát, másfél év óta nem beszél, most Meránba utazunk, harmadszor már, ősszel és télen át azóta mindig ott vagyunk, a doktorok biztatnak, múló dolog az egész... Marian mozdulatlanul ült a sarokban, fejedelmi tartással, szótlanul, mint egy antik szobor. Csak most 'láttam, milyen szép volt, a bőre tiszta s a színe akár a irégi elefánt csonté; szemei alatt keskeny árkok húzódtak meg, hangolt zekéje pompás formákat takart. Mozdonyunk lihegve robotolt a sötétben, száguldottunk a ködös éjjelben. Az apa kinyitotta az egyik bőröndöt is egy fölfujható gumipárnát vett elő; a párna egyik csücskét szájába vette s elkezdett fújtatni, erőlködött, ahogy csak kitelilett öreg tüdejéből, fújta a levegőt a párnába, mely egyre hízott és dagadt, mint valami guruló lavina. Aztán elzárta a nyílást s a leány feje mögé tette a gumivánkost.
