Keleti Ujság, 1944. szeptember (27. évfolyam, 198-218. szám)
1944-09-03 / 200. szám
6 HEZETI .. MAGYARUJSßÜßk 1944. SZEPTEMBER 5. Naponta találkozunk velük ezekben a sorsdöntő időkben. Az egyik kávéliáz sarkában az egyik csoport tagjai dugják ösz- sze a tejüket. Gondterhelten ráncosak homlokaik, csontkeretes pápaszemük mögül ijedt szem meredez a gyér cigarettafüstbe. Megy az egyik, jön a másik és óvatosan sugdosódva licitálják felül egybehangzó nézeteiket. A kávéház másik sarkában hangoskodnak. Gondtalan, elszánt arcok, villogó szemek, nagy kézmozdulatok kisérik a vitát. Orosz veszedelem, román árulás, döntés felé haladó világháború a témája mindkét csoportnak, amelyet megtalálunk minden kávéházban és rníhden étterem fehér asztala mellett. Rémeket lát az egyik csoport, a klshl- tüek tábora, minden hir nyomán, amelyet hivatalos jelent« stkből, vagy ellenséges rádió lehallgatásából merit. A hivatalos híreket vállvoiiogatő kételyekkel kisérik, az idegen propaganda bemondásainak pedig kétszáz százalékos hitelt adnak. Nyilvánsem vont le a helyzet veszedelméből. Szavaiból mégis minden más hangzott, csak éppen a kishitüek örök csüggedése nem. Tegyenek tehát ezek lakatot a szájukra és tömjenek vattát a fülükbe, de ne nyugtalanítsák önmagokon keresztül a közvéleményt, amelynek ma határozottság és fegyelem az egydlcs, de nagy és szent fel- adata. A veszedelem nagyságát nyilván csak a nagyszájuak nem akarják tudomásul venni. Nekik is hallgatást parancsol a zord Idő. Lelket szeretnének verni a ldshitüekbe, ma- gukbaszállást ajánlani a nagyszájúnknak. Az események haladnak a maguk utján és hogy ez az ut sem nem kilátástalan, sem nem felelőtlenül kalandos, abban biznia kell minden jó magyarnak egyformán. Amit a magyar élet felelős vezetői elhatároztak és vállaltak, az és csak az legyen irányadó és kötelező mindenki számára. Megingathatatlan rendben és férfias áldozatkészséggel kövessük azokat, akiket a döntő pillanat állított a csatasorba zárkozódó magyar nemzet élére. való, hogy vége mindennek, itt az utolsó Ítélet órája és \ agy transzilván obloviz- írussal keli tájékozódni az élet nj lehetőségei felé, amelyeket egymás között élénk képzelő erővo;l festenek ki halvány pasztellszínedében. vagy pedig menteni keli a menthetőt, azaz elsősorban önmagunkat és mindig borongó árnyexisztenciájukat. Vannak ennek a fajtának kültagjai is. Már bepakoltak, vagy pakolnak és pontosan tudják, hogy melyiküknek sikerült már biztosítania magának és mennyibe került a méregdrága fuvar általuk békésebbnek remélt magyar virányók felé. Felötlik emlékezetükben, hogy egyszer-kétszer már találkoztak azzal az úriemberrel, akinek a mai viszonyok között talán megbízhatóbb tudomása van a döntő körülményekről. Feltelefonálják és megkörnyékezik, hogy nem kel- lene-e már a távozás hitnes mezejére lépni? Szánakozó mosollyal néznék mindenkire, aki nem hajlandó elveszteni sem a fejét, sem akaratát még a válság legmozgalmasabb pillanatában sem. Mintha azt akarnák mondani, hogy szegény őrülttel van dolgunk. fis ott van a másik csoport, ök is figyelik az eseményeket és lesik a híreket, de minden kalandra kész elhatározottsággal. Románia kiugrott? ök már másnap Tordán szerettek volna ebédelni, vacsorázni pedig nyilván Gyulafehérvárt is készek lettek volna. Vermekről tudtak és álmodnak, amelyekben a magyar hadiipar termelését négy év óta rejtegettük erre a pillanatra. Szerintük egymillió jó magyar ég a láztól, hogy most vegyen bosszút minden sérelemért, amely rajtuk a múltban esett és a jövőben eshetne. Ismerik ellenlábasaikat, akiket legszívesebben a bitófán vagy az intemáló- táborban szeretnének látni. Nem értik, hogy mi miért késik, ki miért nem cselekszik akár saját felelősségére is úgy, ahogy nyilván ők, a nagyszájuak cselekednének a helyében. Legszívesebben nagyot rúgnának a rohamra szólitó dobokba és szidják az egész világot, amiért nem az ő kedvük szerint rohan vesztibe. Emellett nagyszájuságukkal még gyanusabbá teszik magukat, mint kishitű, embertársaik. Vájjon akkor is ott lesz- nek-é a tettek mezején, amikor az nemcsak élénk elképzelésükben, hanem a valóságban is megnyílik? Az igazi és nem a szájhősök számára ? Érdekes, hogy vannak mindkét táborban egyformán régi és nj erdélyiek, fis a két csoport között az a harmadik had, amely vagy tunya megadással, vagy léha nemtörődömséggel nézi az eseményeket. Ezen belül pedig ismét erdélyiek és anyaországbeliek egyformán. Száll a szó, kering a hir. Ezek vagy közömbösséggel, vagy hányave- tlséggel siklanak el felette, fis amennyi csoport, annyi veszedelem a magyar táborban éppen ma, amikor Erdély és Magyarország sorsa egyformán kockára van téve, mégpedig egyetlen kockára. Egy szóval sem tagadja senki a kishitüekkel szemben a helyzet komolyságát és annak a veszedelemnek a nagyságát, amely a világokat feldúló jelenlegi háború ötödik évének végén a magyar haza kapuit is döngeti. Ezt nem csak ők tudják. Tudjuk mi is és tudják Budapesten is, ahol ennek a veszedelemnek a jegyében alakult meg az ui kormány, kemény katonával az élén. Vitéz Lakatos Géza miniszterelnök rádiószózatában semmit Napok óta tart már ez a rekkenő hőség. És nincs árnyék, amely menedéket nyújthatna ellene. Éppen most haliam valakitől, hogy tegnap az árnyékban harminchárom fokot mutatott a hőmérő. Napon nem is tudom hány fok lehet a hőség, csak azt érzem, hogy a cipőm sarka belefur a járda aszfaltjába. Igen, ez már tűrhetetlen és valósággal vánszorogva megyek tovább, amikor összetalálkozom egy fálumbéli emberrel. — Meleg van, kutyameleg van, — mondom neki — mire ő is megjegyzi: — Maguknak még nincs is miért panaszkodni, de látná, mi van arra mifelénk. Megperzselődött a mező. XJgy kéne neki egy kis eső, akár az éhezőnek kell a kenyér, de most nem akar esni. Bezzeg, amikor lekaszáltam voK a szénámat, furt esett. Zuhogott. Tizenháromszor kellett megforgatni a szénát, amig fel lehetett végre gyűjteni. Azóta se volt nálunk eső. Nincs viz a kutakban. Kilométerekre elhajtjuk az állatokat megitatni. T ’ ' » --í, . -------- «V V (I )! I í Á.i 4,1 11,,,^ ,!«)! , jil’l , Bizony elfordította az Isten az ö szemét a mi orcánkról, de mi kezdtük... Ne felejtse el, hogy mi kezdtük. Már évekkel ezelőtt. És azóta megbomlott még a természet rendje is. Igen, azóta, amióta rosszak vagyunk. Mert azt le nem tagadhatjuk ám, hogy erősen rosszak vagyunk, azért nincs eső. Ezt ne feledje el, uram. Na, a jó latén áldja meg. És igyekezzünk megjavulni ... Ezzel kezetfogott s tovább ment. Amit mondott, valóban nem tudom elfeledni, olyan józanul és megfontoltan mondta. Azóta próbálok megjavulni. Csak nem tudom, hogyan kezdjem? Azt hiszem, hogy mindannyian igy vagyunk. Pedig valahol él kellene kezdeni. Ha esőt s áldást akarunk. Éppen hazafelé tartottam, amikor útközben, a főposta épülete előtt nagy csődülettel találkoztam. A sok emberfői azonban semmit nem lehetett látni, csupán egy liba gágogása tört fel időnlcént a tömeg közepéből. Valahonnan rendőr is jött s szétoszlatta á tömeget, amelynek gyűrűjéből kikászolódott végre egy hat tagból álló cigánykaraván. Apa, anya és négy purdéja. És egy erősen elcsigázott liba-fióka, amit falun pipének hívnak. A pipe hámba volt fogva. Igen, valami rongymadzagból összetákolt hámba. Én még ilyet soha nem láttam. Pipit hámbafogva... A rendőr beterelte a cigánykaravánt abba a kicsi mellékutcába, amely ott húzódik végig a Malomárok partján. Mert éppen arra lakom, hát követtem a karavánt. Elől ment az apa, utána sorba a négy purdé s legvégül az anya. Az egyik purdé tovább vezette pórázon a pipit s mit ad. Isten! — amikor a pipe meglátta a jó hüs vizet, amely ott csörgedezett a Malomárokban, — kirántotta a pórázt a purdé kezéből és amilyen gyorsan csak tudott, belevetette magát a vízbe ... De lett is erre olyan riadalom, hogy Fájdalommal tudatjuk, hogy PISKOLTI GYULA Piskolti Gyuláné az elhunyt özvegye a honvéd-utcai áll. népiskola igazgatója 1944 év szeptember 1-én d. e. 9 órakor elhunyt. Hétfőn d. u 5 órakor (szept. 4-én) kísérjük utolsó útjára a ref. egyház szertartása szerint a- házsongárdi temető főkápolnájából. Honvéd-utcai áll. népiskola m tantestülete és növendékei || minden járókelő megállóit. A purdé óbé- gatni kezdett, ahogyan csak kifért a torkán a hang, mire felfigyelt a karaván élén vezérdaruként menetelő apa és rá- orditott: — Mars be utána. A vízbe ... A gyámoltalan pipe már tovauszott a Malomárok vizében s a többi családtagok kétségbeesve követték lélekszakadva, de persze a parton. — Vetkőzz le! — kiáltott rá a purdé- ra még erősebben az apja — s aztán cigányra fordította a beszédet, ami káromkodásnak is beillett, olyan dühös volt. De a purdénak sem kellett ám harmadszor mondani, hogy vetkőzzék le, mert nyomban letolta magáról a „feketenemüt“ s ott állott vülogószemü apja előtt remegve, anyaszült meztelenül. Az apja pedig tarkón ragadta s úgy vágta be ä partról a Malomárok vizébe, hogy menten összecsaptak a hullámok még a parton állók feje fölött is. — Légy ügyes, Sanyo, bele ne nyivadj a vízbe, mert megöllek! — kiáltotta utána az apja. A cigánykaraván többi tagja már jó messze járt, de szemüket pillanatra se vették le a vízben vergődő pipéről. Kiabáltak, óbégatták, hogy mindjárt megx fullad a „drága“, mert a nyakára teke- redett a madzag. Most már aztán igazán nem tudtuk volna mi sérti magáráhagyni bajában a szerencsétlen cigánykaravánt s mi is biztatgattuk „Sanyót", hogy legyen bátor, úgy, tovább, csak tovább, mert mindjárt utoléri a liba-fiókát. 1 ! i A kis vézna pufdé kétségbeesetten } éviekéit tovább a víz színén, majd áld alá merült, de' végül csak elérte a pipe [ nyakában lógó madzagot. Egy hirtelen f mozdulattal elkapta s diadalmasan felmutatta a drukkoló családtagoknak a kezében lévő liba-fiókát. — Na, most gyere ki Sanyo, — biztatták. — Gyere, ússzál ide a partra, mi majd kihúzunk ... Ki is húzták Szerencsésen Sanyót, csak- > hogy a pipe a Hallott izgalmaktól bizony megfulladt. Igen, ezt nyomban megállapította a családfő, ahogyan kezébe vette a szerencsétlen jószágot. Egy pillanatig tanácstalanság látszott kiülni a cigánykaraván arcára, de a családfő , eloszlatott minden tanácstalanságot, mondvána — Nims semmi baj, a libát még az urak sem eszik elevenen ... Nahát... A többit már sejteni lehet. Azt, hogy mi lett a liba-fióka sorsa. * Útközben van úgy, hogy sokszor elfá- j rád az ember s szeretne megpihenni. Éppen ott, ahol a fáradtság éléri. Most például itt, a Mátyás király-téren. Igenám, de kevés a szék. Ami van, azt már mind » elfoglalták mások, akik talán éppen úgy I vágytak a gyönyörű térségen való meg- J pihenésre, mint jómagam. Hiszen az idő is olyan szép most. Nincs olyan fülledt, rekkenő hőség, mint délelőtt vagy délután volt, mert már estébehajlik a nap. De nincs sehol egy üres szék, egy üres pad... Várjunk csak, mert van itt tovább, alig néhány lépésnyire, a Deák Ferenc-utcában -— jut eszembe. Tavaly ilyenkor is jót pihentem ott egy este... Igen, gyerünk tehát oda ... És milyen különös, hogy mostanában nincs egyetlen pihenőhely sem a Deák Ferenc-utcában, a városháza előtt lévő fertályán, mint például tavaly... Se a virágok nincsenek sehol. Ugyan, nem virág kell most neked — biztatom magam vigasztalásként, — hanem pár percnyi pihenés — menj tehát vissza a Mátyás király-térre, a templom hónaljába, tálán azóta van vagy egy szabad szék ... De nincs. És honnan is volna? Csak pihennivágyó ember van még több, amióta elmentél innen. Nézd, ott az a koldus, alamizsnáért könyörög ...A vaskorlátra ült, mert ő sem kapott széket. Ülj oda mellé te is. . . Odaültem tehát én is a korlátra. És koldultam, könyörögtem magamban a város vezetőségéhez több pádért, több ülőhelyért, itt a szabadban, ha útközben megf áradunk és pihenni szeretnénk. BÍRÓ JÁNOS Vallomás a városról... A város, ahol élek, kisváros. Külszine Móricz Zsigmond, Szabó Dezső szatirikus novelláira emlékeztet, akik a kisvárosok esettségét gúnyolták, a dominó- és fröccs- partiba hulló ásatagságot, ahol a zeneestnél fontosabb egy disznótor s az uj eszmékkel szembekerül a kényelmes „elnök“ ur és barátai, mert azon már gondolkozni k-rne... Ismétlem, ez csak a külszin, amit az ideérkező idegen lát s aki emiatt legyint is: -■— Sivár Ids város. Tele elégedetlen emberekkel. Úgy esett valahogy, hogy idő óta — a törzslakosság tényleg méltatlankodó. Ko- a g. - •’„•leszek, szabók, kereskedők, kosárfonók, edénykészitök, szólömüvelök, asztalosok, stb — valami szép, emberi és egész felé törekednek, amit századokon át éltek a tegnapiak, életformában és tartalomban s amire ma nem látnak lehetőséget, mert „ott elől“, ahol az „urak dolga“ folyik, néni ; ó véreik vannak, nem az ö alkatuk szerint megy a dolog, — arra az időre gondolnak például, amikor a sarki szatócsüzletből elindult az értelmes füszeressegéd és irányítója lett a városkának, aszfaltot, villanyt ö hozott, vízmüvet épitett és Igen sokat. Polgártársaival változatlanul leült a ház előtti padokra, nem szaladt el tőlük, nem kergetett elmeket és uj és uj sikereket, amik az unber orrát a csillagok felé emelik... Szeretném egyszer regényben megiml a város Igazi lelkét s igazi lakóit. Mert nem igazi lakói vannak előtérben, az ide alkalmilag visszahulló nagyobb városi családok, a nagyvárosokban ucuzgai.ó, itt csak pme- nök, stb., stb., ez igazi lakók a csendes kis utcák, mellékterek, a folyópart békéjében láthatók, kis műhelyek, szorgos üzletek mélyén, ott ól a város igazi lelke, a komoly t-- •■■■■■• ma már a világ játékait is meglepően jól látja, összefüggéseket keres és kap, nevet magukat keltető vélt urain, a többszörös elnökökön, a mindig fontoskodva rohanó ai- einökokön, véleménye van s embersége. Naponta találkozom velük. tt' ! szövetkezzem meg ezt s ezt a beadványt, vagy megállit- nak uccán, üzletben £ műhelyben s bizalma« ak kkel együtt lenni, érdem, jóérzés, sőt: biztató érzés. Mert lelkűk van és gondolkoznak, a korban, amikor hig üresség, szólam és gépzaj vezet, a korban, amikor a távolból noha nem bátor hang, hanem üres rtvalgás jön ... Ismerem életüket, 'bajaikat, örömeiket. Kétségük, reményük kitárul előttem. Tudom, hogj a cipész kis házat szeretne, milyen kis rádiót, a hivatali altiszt el szeretné vinni betegszénül kisfiát a fővárosba. Egy egy bátorító szóval emberségüket, gonu .. . . „ovuaguKţ.- erösiiem. Egészen uj világ épül már a lelkűkben —ez „„ ' — — '»•«« V .......’- ^ -eveí-o morf T)Pvr\ szóvirágok dlszitik, egyszerűen nincs is díszítés rajta. Az érzések tisztítanak. Tudmegtiztul, kitisztul s akkor majd ök is jobban élnek a névtelen, egyszerű, de meleg- lelkű kisemberek. S ök szebb és emberségesebb világot hoznak. Nem lesznek elnökök, dominó- és fröccspartiba hüllők, ezt a „külszínt“ visszakergétik a szatirikus novellákba ... cipésznek meglesz a kis há-0 3 fr« pípVp c-noV p g mind cinynyioknak ama elképzelt világ, amiben érdemes és szép dolgozni és élni. SZTOJKA LÁSZLÓ — A hangyák beszéde. Dr. Goetsch bre- slaui zoológus 40 különböző hangyafajtán végzett kísérletekkel kapcsolatban megállapította, hogy egymás közötti érintkezésük sokkal kifejezőbb, mint más hasonló állatoké. Háromféle módon értetik meg egymást: nyugalmi állapotban testük ránga- tása által, miközben társaik lábát, csápját, vagy fejét meglökdösik. A második fokozat az, hogy izgatottan ide-oda szaladgálnak, amely mozgásukkal valamely közeledő veszélyre figyelmeztetik társaikat, végül harmadik fokon, nagy veszély esetén szagos mérget bocsátanak ki magukból, mellyel menekülésük nyomát jelzik. Minden hangyafajtának más« ez a riasztóillata, sőt minden hangyaboly különböző szagot terjesztKishitüek és nagyszájuak
