Keleti Ujság, 1944. július (27. évfolyam, 146-171. szám)
1944-07-30 / 171. szám
# KELETI MAGYAR 1944. JULIUS 30, Megérkezésem Jánoshalmára Vännak hatalmas tűzhányók s vannak tüzhuuyukbul kiszat.aai kövek. Belenyugszom, noyy ugyanígy vannak pályaudvaruk uS vannak picinyke, messzire szórt állomások. Ez a nagy pályaudvar, ahonnan indul velünk ' a vonul, ez a mienk: háborúban élő magyaroké. Állomásai közül a mult háború vulkánönüésekor jonéhány bizony ottmaradt a világmégszauia kerítésen kívül. "Ki tudja, luiol. e egyel is valamikor? Innen, a fűlne ‘Kakából, nézelődni is más, látni is mus. Lágyon nagy baj, ha valaki nem ismeri fel a dolgokat, még akkor sem, ha már találkozott, velük. Mérlegelni, találgatni nem lehet a mozgó ablakból, csak kitekinteni, egy teljes, mindent befogadó, hirtelen pillantással. Akinejt agy ilyen döntő pillanat kevés, magára vessen. * Régi, liberális illemkódekszünk megrójja azt az utast, aki folyton csak a zsebóráját nézi. — Mikor zsebórád láncát csörgeted: rabláncod csörög! — figyelmeztet majdnem igy. Arra is kioktat, hogy a jó Utazás főkellé-, kei cigarettán és rágóbumin kívül a magazin ’ es u vicclap. 8 vaióuan, néhány évvel ezelőtt, magazinok meztelenséggel tetovált szárnyai suhogtak az angol cígaretákkal befüstölt rekeszekben. Aki tehet ce, akkor is ablakhoz ült. Rém azéét, hogy legelésző nyájat, fákat és lányukat lássoii, hanem hogy kivételes és kényelmes helyet biztosítson magának. fk Ilyen irigyelt, feltűnő helyen ülök most én is. Velem szemben szikár, fonnyadlarcu iír hanyatlik a párnázott ülésre. Kezet ölében pihenteti. Úgy tesz, mintha aludnék, de látom, hogy lopva minket vizsgál: minket, szomorú, zaklatott utasokat. Pillája — vörös, ritkuló rács — csak félig takarja süppedt szemét. Mintha utálna és megvetne minket, pedig szivünkben is terhet cipelünk,\ dúlt cókmókot. *■ Romok közi, üszkös munkásnegyedeken ái uţkaiol velünk a vonat. Az asszonyok szájukra szorított kézzel sóhajtoznak. a:.ii a szörnyűséget. Hallják a beomlott tűzhely dalát, látják az égrécsapódó zománcozott fedői, mely alatt az étel főtt, az ebéd, az utolsó. Meredt szemmel nézi a bombázott vidéket még a fiúcska is. Térdemre ültetem, emelem, szeretem. akárkié. Hadd lásson jobban, hadd terebélyesedjék benne a korai ihlet. Féléimé csontjával és vékony izmaival egyszerre növekedjék, hogy évek múlva mindent biró dac éltesse; ne borzongás kisérje utján, mint minket, hanem teremtő erejű megszállottság. • A gyermek fél. Látom, hogy nagyon fél. S érzem is. Azon a végzetes vasárnapon a Városliget bokrai közt ő is á feketerigókat leste. Aztán le- bőgött rájuk a vész. Bámul a gyermek, néz kifelé a vonat ablakán. Összegez és ítél, elég neki ennyi is, egy pillanat. Riadtan fut az anyjához, ugrik, nem csoda hát, ha meglöki a szemben ülő dölyfös ur térdét. Haragszik ji száraz ember, rnéltatldnkodva néz körül. Sajnálja talán a letűnt napokat, mikor „válogatottabbak“ társaságában utazhatott, s nem kellett titkolnia érzelmeit. Most alvást színlel megint. Szemét lehunyja. Mulatja, hogy fáradt. Talán el is szunditana, de most helyettünk egy légy zavarja meg nyugalmát, egy piszkos kis semmi légy. Elmosolyodom, kárörvendön, emberin. Jólesik, hogy rámvillannak a gyűlölködő szemek. Arra gondolok: ajánlani kellene uraságának, hogy a legyet ne tenyérrel, hanem téglával üsse agyon szükreszabott homlokán. * Csodálatos a ‘vidék. Az a Söld póznán felemeit naptfaforgó eleven .céltábla. Bugáját sárga . sziromlángocákák fénylik körül. A kóralaku bugába méheket is darazsakat lő a bácskaival szomszédos nyár. iMéSSzebb) a megkoronázott mákfejek fölé, jásza gu, borzas kaprok tartahak ernyőt. A nap uralkodik, a ragyogó nap. Felvidul az * utasok zöme, de csak azért, hogy hamarosan 6 el is szomorodjék. A soron következő álló-1 másra már be sem engedik vonatunkat. I Megdöbben mindenki. — Légiüeszély! — kiáltják itt is, ott is. t Mig áll a vonat, nézem a vizesárkot. Szé- f lén, vakondtúrás szomszédságában, hangyaboly. Dolgoznak a hangyák, hajtja őket a csodálatos ösztön. Munkások ők is. De nincs mitől félniök. Pedig a szitakötők ott keringenek fölöttük. Szitakötők, négymotoros bombáttó szörnyetegek,.. Milyen végzetes * hasonlóság, mekkora szakadék! Csak az ember néz borzadva a magasba. Láijá a szörnyű gépmadarakat, amint megcsillannak a kékség alatt. Nézek én is, emelkedem mint a fulókák. A futóka is égre- kzegzi tölcséres, hosszú virágját, látcsővel kutat felfelé. Csak a mező csendes, a föld. Az itt nem fél. Egrenyitott mellel várja a csapást, vidéki föld, nem városi, amely aszfalt alá búvik ijedtében. Futrinkák, partifecskék, pillangók hirdetik itt az életet. Meg a kotló. Az ám, a bolondos. Sárga láncba gabalyodik öreg lába, s a láncszemek kis- cstbék. ó, szeretet, édes rabság, melyben az anyák vállalják a hold szerepét, ha gyermekeik csillagok. wm ... A böhibásógépék elszálltak a főváros felé. Itt megszűnt a veszély, indulunk. Egy nagy lapulevelet látok még. Zöldje már kihullott erezete közül. Csak bordáival integet. Ilyen a halak váza, d keszegeké, ha szálkájukról lefő a hús. * Jánoshalma határában már körülszántották a rozskedész tehet. Itt a gyujtólapok ellen idejében védekezett a nép. Ezen a földön beke, munka és napsütés üdvözöl. Amikor elindulok a kis állomásról, hogy megkeressem a házát, melyet kenyéradóim kijelöltek: összeszarul a torkom a boldogságtól. — Ezt a falut ma látom először, de máris otthon vagyok benne, akár Balsán, szülőfalumban. Magyar falu ez is. Boldog vagyok. Otthoni emlékek újainak ki bennem. A toronyóra most üti a délutáni kettőt. Mintha szivemen ütné. üsse csak, üsse ... CSERHÁT JÓZSEF Levél a külvárosból írja: Székely Gyula 4 Kedves Szerkesztő Ur! Több mini egy hónapja, hogy hirt sem adtam magamról. Keimes viszonyok kozott nem sok idő egy hónap, de ma bizony annyi minden történhetik ennyi íuo alatt, mint máskor egy esztendő ben. Nehéz is eíért összeszedni a gondolataimat, élményeimet. A sok minden közül, ami velünk történt hir- telenjtben, azt sem tudom, mit mondjak el. No, nem a nagy világi eseményekről és alakulásokról akarok beszélni. Erről Szerkesztő Urék többet tudnak, mint mi. Talán mégis arról irok, hogy időköz-, ben, majdnem itt hagytam a Külvárost, ügy történt a dolog, hogy hat az utóbbi időben mindenki költözni kezdett. A felszabadult zsidó lakások lehetővé tették, hogy aki megunta régi lakását, vagy éppen lakás nélkül állt a háború kellős közepében, újba költözzék. Kosza, mi is elhatároztuk, hogy keresünk valahol közelebb a városhoz, sőt lehetőleg a városban egy szép és minden szempontból megfelelő lakást s Isten veled külváros, felcsapunk belvárosi lakóknak. A dolog- azonban nem ment ilyen könnyen. Nemcsak azért, mert a lakás- szerzés a közel két és félezer felszabadult zsidó lakás dacára is nehéz dolog. Mert nézni, néztünk mi sok lakást, találtunk megfelelőt is. A kiutalás azonban sehogy se akart megtörténni. Húzódott, egyre húzódott s húzódik még ina is. Az igénylés beadása után várakoztunk türelmesen s közben álmokat szőttünk arról, hogy milyen jó lesz, ha belvárosi lakosok leszünk. Nem kell kilométereket gyalogolni, ha valamit meg akarunk venni, vagy moziba indulunk. Sok ilyesmire gondoltunk. Eszünkbe jutott a sár és a por, a kövezetten .utca, a rossz világítás és vízellátás, amiben itt a külvárosban részünk van. Jó alaposan meghánytuk- vetettük a dolgot s vártuk a nagyszerű elköltözést. De hát az nem jött. Hála Istennek! Hála Istennek, mondom, merţ, közben, amíg várakoztunk s töprengtünk, nemcsak a sár, a por s egyéb külvárosi bajok jutottak eszünkbe, hanem más is. Ahogy Végiggondoltuk a mi három évi külvárosi életünket, azt is észre kellett vennünk, hogy ennek az életnek voltak ám jó oldalai is. Nem csupán azok, amiért most olyanok is á külvárosba akarnak költözni és költöznek is, akiknek soha semmi közük nem volt a külvároshoz s ha tehették, még a tájékát is elkerülték. Vannak ennek a ferde, felemás és átmenő külvárosi életnek olyan sajátságai, amit csak mi, külvárosiak érzünk és tudunk értékelni. Elsősorban is van bizonyos közösségi vonása, közösségi alapja, családias melegsége, amit a belvárosban lámpással sem lehet megtalálni. Amikor ideköltöztem, akkor még nem éreztem és nem tapasztaltam ezt. Legfennebb feltűnt, hogy amikor a butorszállitó szekér megállt a kis viskó előtt, amelybe beköltöztünk, a szomszédos kertekből, ablakokból, kapukból mindenfelé kiváncsi fejek bámultak ránk. Ezek aztán össze is hajoltak és összesúgtak. De egyébként közömbösek voltunk egymáshoz. Mi nem törődtünk senkivel 6 úgy látszott, hogy velünk sem törődik senki, így ment ez jó darabig. Ahogy azonban telt az idő, feltűnt, hogy mind többen és többen jó mosolygós arccal néznek reánk s néha már köszönnek is. Sietve kaptam le kalapom s visszamosolyogtam, Közben megszületett a kisleányunk is. Amikor a kórházból hazahoztam édesanyjával, egyszerre csak körülvettek a szomszédok. Testvéries, meleg szavakkal érdeklődtek, tanácsokat autak, gyönyörködtek a „kis rusnyában“. Nem akarom részletezni a kapcsolatok további alakulását. Annyi bizonyos, hogy három esztendő alatt majdnem mindenkivel megismerkedtünk a telepen — hivatalos vizit és bemutatás nélkül is. 8 nemcsak megismerkedtünk. Meg is szerettük egymást. Az idegenkedés csak aduig tartott velünk szemben, amig megállapították, hogy nem tartozunk a szoros érteleinbevett városiak közé. Hogy az életformánk, annak dacára, hogy nem vagyok testi munkás, valójában mégis külvárosi életforma összes összetevőivel együtt. Látták, hogy a feleségem éppen úgy dolgozik, mint ők, hogy én magam művelem meg parányi kis kertemet, magam fűrészelem, hasítom a fát, seprem a havat és az utcák Bőt azt is felfedezték, hogy a külvárosi érdekeket épp úgy saját érdekemnek tartóin, mint ők s épp úgy követelem azoknak megoldását s jó elintézését. Sokszor talán nagyobb sikerrel is ná- luknál. ^ Igen, mindezek eszembe jutottak akkor, amikör elhatároztuk, hogy itt hagyjuk és beköltözünk a városba. És eszembe jutott az is, hogy azokat én soha meg nem kapom a belvárosban. Oda nem jön velem a Dénes bácsi okos, egyszerű bölcsessége, kérges kezének szorítása, Nem jön velünk a Biri néni majdnem évszázados tapasztalata és tanácsa. Nem jönnek a segítő és simogató kezek és jóságos tekintetek. De hogy azt határoztam, hogy nem megyek el innen, annak még sem ez az érzelmi meggondolás volt az oka. Valami más, ennél sokkal komolyabb dolog. Egyik este az ablakban könyököltem s néztem s nézésemben búcsúztam a külvárostól. A kicsiny házaktól és szegény, de gazdag gondu lakóiktól. Akkor egy másik bucsuzás jutott eszembe. Rég volt, vagy tizenhét évvel ezelőtt. A falutól búcsúztam akkor. Ahol születtem s ahol gyermekéveimet éltem s amelyben 1274 óta paraszt őseim éltek. Gimnáziumba készültem, hogy megszakítsam a hétszázéves láncsort. Nem is kerültem vissza többé oda és nem is kerülök már, hanemha látogatóba. Hűtlen lettem a földhöz. Pedig most érzem világosan, nem lett volna szabad. És most hűtlen akarok lenni a külvároshoz is. Holott ezt épp úgy nem szabad megtennem, mint ahogy azt a másik lépést sem lett volna szabad. Különös szokás, — állapítottam meg ott az ablakban,— hogy mindig elhagyjuk, hűtlenek leszünk azokhoz, akiknek legnagyobb szükségük volna reánk. Reánk, akik közülük valók vagyunk, csak tanultabbak. Éppen ezt nem szabad megtenni. Mert bizonyos, hogy a két világot, az egyszerű ember és az úri ember világát mi kell, hogy összekössük. Mi kell vállaljuk a hid szerepét, mert más nein vállalja és nem is vállalhatja. Ezt a hidat nekünk kell kiépítenünk, még akkor is, ha nem hálás a feladat. Ha sárt és port, rossz villanyt és vízszolgáltatást kell elszenvednünk e miatt. A feleségem éppen akkor jött az ablakhoz. — Nem költözünk, lelkem — mondottam neki csendesen. — Nem szabad innen elköltoaaiisi.. Vitéz Teleki Mihály gróf ismét MÉP képviselők csoportját fogadta Budapest, juüus 29. A Magyar Országos Tudósitó jelenti: A Magyar Elet Pártjának országos elnöksége az utóbbi hetekben állandóan tárgyalást folytat a párt országgyűlési képviselőivel, akik vármegyénként! csoportokban keresik fel vitéz Teleki Mihály gróf országos elnököt és Hunyadi-Buzás Endre országos alelnököt. Az utóbbi napokban Ung, Gömör, Borsod, Sopron és Bihar vármegye országgyűlési képviselői keresték fel. Vármegyéjük jelentős közkér- déseiröl, politikai helyzetéről számoltak be és előadták kívánságaikat a megteendő intézkedésekre nézve. A beszámolókban szó. vátettek bizonyos nyugtalanító tüneteket is, amelyek sürgős megszüntetésére vonatkozóan az országos pártelnökség közbelépését lyérték. Vitéz Teleki Mihály gróf elnök meghallgatta a képviselők- kívánságait, részletes tájékoztatást adott a belpolitikai helyzetről, valamint azokról a kezdeményezésekről, amelyeket a párt országos vezetősége szükségesnek tartott az ország érdekében. Mi/yew ember az o/yaw ember?! Kur.né negyvenöt éves asszony a külvárosban. Takaros kicsi háza van, egyhold kerttel s kicsi szántóval. A kertben mindenféle zöldséget termel. Van egy tehénkéje, egy vékonyka disznója s nenány tyúkja, csirkéje. S minthogy Kunné immáron jó tiz éve özvegy asszony, maga gondozza kicsi gazdaságát. Régebben segített neki nagy fia is a munkában, de azt most elvitték katonának. A lánya, amióta férjhez ment, feléje sem ¥ néz. Meg van annak is a maga baja a két Ş apró gyermekével, na meg az itókás urával, I Kunné. tehát egyedül volt utóbbi esztendők- Î ben. Kerülgették őt az özvegy emberek, még 1 jónékány évVel ezelőtt is, mert hiszen Kunné § dolgos asszony s mindenki láthatja, szemre % is ügyes. De eddig úgy gondolkozott, jól || van ő ember nélkül is. Hogy történt, hogy nem, néhány hónappal ezelőtt kerülgetni kezdte Kunnét Dénes bá. Az is özvegy ember, csak hogy nem olyan régen. Két évvel ezelőtt hagyta itt a félesége, mikor a másvilágra költözött s itthagyta négy gyermekkel. Ezek közül három. a maga kenyerén él, nem is laknak Dénes búval, de a legkisebbik még csak tiz éves « az ott dolgozik az apja mellett. Dénes bá addig kerülgette Kunnét, amíg reá vette, hogy hozzáköltözzék. S Kunné otthagyta kicsi gazdaságát, azaz, hogy reábizta szomszédjában lakó öccsére, s igy jó is volt egy darabig. Kunné ezután mosott, főzött Dénes bóra, meg a fiára. Nem verte meg, mint az első ura, de meg se simogatta. Amúgy jóssóval jártak-keltek egymás mellett, hangosan egyikük se szólott. Hallgattak, ha tettek, s ha diskurálták az is olyan volt, mintha az ember a jószomszéd- jávál beszél. A gyermek aludt az apjával s Kunné a lócán, s jó volt igy. Csak a dologból éppen úgy kijutott Kunnénak, mint a maga gazdaságában, talán még jobban. Aztán egyszer csak eszébe jutott, hogy ö megnézi, mi van otthon. El is ment háza. Nem volt az messze, csak a szomszéd utcába. Amint belépett a kapun, ott látta az öccsét a nyitott istállóajtóban, amint éppén a villát az istálló falának támasztotta. Előbb jött két lépést s megtörölte a napon megizzadt homlokát: ■— Mia te, tán megvert? — kérdezte. — Engem osztán nem. — Akkó mi hozott hazat — Hát a kéváncsiság. Az öccs elgondolkozva nézett a tyúkketrec ajtajára. Nem szólt egy darabig, aztán nagysokára mégis csak kikbükte: — Minek mentél te oda, Rebi? Cseléd- nck-é, gazdasszonynak-e, vagy feleségnek? Kunné megvonta a vállát. Nem szólt semmit, csak végigjárat ta a szemét az udvaron. Az öccs felvette a villát az istálló fala rfrcllöl: Nem csináltál te semmit. Kunné vagy te most is. Nem vagy te Dénesné. Vagy a’ vagy? Aztán bement az istállóba s ki se jött egy félóráig. Kunné bement a házba s mindjárt dologhoz látott. Mikor az öccse bejött, eléberakta az ételt. Amig ettek, megint csak nem. szóltak. Az utolsó falat után a férfi megkérdezte: — Hát nem mégy vissza t — Miért menjek? — s megvonta á vállát. — Dolgozni magamnak is tudok, meg aztán milyen ember az olyan ember, aki furton-furt békén hagyja az asszonyt f!., , S. I, I
