Keleti Ujság, 1944. július (27. évfolyam, 146-171. szám)

1944-07-23 / 165. szám

keleti ^ MAGYAR UJSJTCn 1944. JtTLIüS 28. A prücsökvadá Szélespotrohu pók ül a kákatorzsán ... Lomhán fonja a csendet. Szárcsa rebben a nádban s a napsütött tisztásokon mint pa­rányi púderpamacsok, párnapoa récefiak bogarásznak. A békaszőlö elterpeszkedő foltjai között bóbitás bukó vezetgeti csir­kéit, hullám se fodrozódik nyomukban, tavi­rózsa szirma se rebben súlyúk alatt. Ilyenkor, hajnalban a csend küép a zsombékból s az ég ráteriti bárányfelhőit a tó vizére. Isten tenyere lebeg a világ fö­lött s aki kinnt van a vizen, annak lecsukja szemét valami titokzatos hatalom, hogy többé ne kifelé nézzen, hanem önmagába tekintsen s belső szemmel lásson, mint a megszállottak. Odafenn ragyogott még a hajnalcsillag, amikor eloldottam a hajót. Harmat csur­góit az árbócfáról s könnyű szél vette há­tára a „Szampót.“ Inkább kedveskedésből, mint kényszerből •vitt magával a Végláb vejszéi közé, oda, ahol lomha pontyok pi­pálnak az iszapos fenéken. Messze a halásztanya zsuppfedelén meg­borzongott a füst s a Várhegy omladékain aludni tért a romlakó magány. Zsálya és kakukkfű szaga száll a mezők felől, a sza­badság aromás illata, amit finomra desz­tillál a tó felett szétmálló pára. Sustorgó csönd ez a szél, a hajnal és a hunyó csillagok alatt. Kik lehetnének más utitársaim ilyenkor, mint a „nagy magányosok", akik rímekbe, és ritmusokba, öntötték a „soktársu ma­gányt" ,,Hetyke hab fut a vizen", hosszú pók­lábakon kapaszkodik a nap föl a nyárfák tetejére s ,#záz piros rózsaszirom hull szét remegőn a nád között." Richard Demel Hul­lámtáncát ejtegetem halkan, majd „Mezei litániát" mondok s nyári friss füszagot ké­vét hajamba. Aztán „Andante réligiosot", szelíd ha­rangszót hullat a vízbe egy messzi temp­lom, A hegyek meghajlanak. Homlokuk fölött a nap Tüzarany oltárkehely — ... s elkezdődik a csoda; Hajnali Urfelmutatás ... Ébred a szél is. Puffadt vitorlákkal su­han a hajó. Az orrtöke kis szerszámszek- rényéből akarom előkeresni a zöld hajólo­bogót, amikor hirtelen összegubancolódott fehéres fonal darabka akgd kezembe. Job­ban szemúgyre veszem. — Nó, lám — mondom magamban —■, még horgászzsinó­rom is akad. Meg kellene véle próbálkozni, gondolom. Még sohasem jutott eszembe, hogjj halászi1» is lehetne ezen a széles, éb- reét> vizen. Persze, aki a vitorla rabja lett, «kom nem fog a horog csábítása. Már ép- * pe» vissza akarom tenni az ócska horgász- készséget a szerszámosláda ezernyi lim- lomja közé, amikor künn a parti nádas svMén furcsa, ide-oda haflongó valakit pil­lantok meg amint a lekaszált sás kalan­gyái között csatangol. Jó néhány százméter lehet közöttünk s a kíváncsiság elő véteti velem a. pnzmás látcsövet. A fonálkereszt­ben csakhamar megjelenik a titokzatos is­meretlen alakja. Kétséget kizáróan vala­mit kutat a fűben. Nó lám, most felegye- sedik ... Most megint lehajol s valamit fel­emel ... Mit gyűjthet ez ilyenkor .. . t Ta­lán magamhoz hasonló természetjáró kő- kopogtató, vagy botanikus lélek, akit a ná­das ritka virága vonzanak f Keresztbe fordítom a hajót s csakhamar ott suhanok a sás szélén, alig méternyire a parttól. Mostmár jobban szemügyre ve­szem a górnyedten hajladozó alakot. A Rekcttyés felől jött. Helyesebben csu­pán óriási szálmakalapja imbolygott a mályvakorók között. Magas, szikár ember volt s hatalmas csizmái fénylettek a har­mattól. Kopott vászon zekéjéből fodormenta illata szállott felém. Tarka inget hordott s nyakában amolyan bogra kötött, rikító színű tehénpásztor nyakkendő libegett, amilyent egyaránt kedvel a hortobágyi ka­nász s a délamerikai pampák gauchója. Ol­daláról lógó jókora fadoboz telte még ti­tokzatosabbá az ismeretlen „prérivadászt." Nem szóltam hozzá, hiszen az ilyen me­to9» csatangoló várdorokat bizalmatlanná teszi a beszéd. Lassan leeresztettem á vi­torlát s tempós pipagyujtás után dohányzó zsacskómat kínáltam féléje: — Gyújtson rá, földi! Mohón kapott a varássos füvet rejtő őz- bár után. Csakhamar előkerült a hasszu- száru „csavargó pipa“ is s a jóillatu füst mögül most már megkockáztattam a kér­dést: ■— Mi jót csinál erre, öreg t Széles .mosolyra húzta száját, úgy felelte: ] — Hát nem látja az U r? Prűdkor eszem! — Ugyt P rücskörészikf — kérdeztem eJbámulva. — Aztán miféle mesterség az?, — Hát amolyan magamfajta csavargó­nak való. Tempósan megszitta pipáját s hozzátette: — Nem sok pénzt hoz a kony- i kára, de a hal, uram-, a hál, majd meghal a prücsökért s a horgászok pengőt is meg­adnak egy-egy jólhizott példányért. Láttam, hogy a kohóknak nevezett csa­vargó zsenik egy különleges példányával ál­lok szemben. Parthoz csúsztattam a hajót s leültem melléje. , — A ,Gazsit is láttam erre a minap! — szóittam hozzá sokat jelentő hunyorgóétól. Gyanakvó pillantás volt a válasz. Nem csoda, hiszen Gazsit csak maguk a hobók ismerik, ö a környékbeli csavargók koro­názatlan királya, afféle önmagával meg- hasonlott lélek, aki hátat fordított vagyoná­nak, családjának, s most a nádat, erdőt járja, senkinek sem ártva, modérn garabon­ciásként törve borsot a falusiak orra alá. — Hát isméri az ur GazsitÎ — lökte fe­lém a kérdést. — De ismerem ám! —- feleltem bizony­kodva. — Látja azt a lyukat a vitorlán9 Az is az ő müve. Csak a minap történt, hogy éjszaka kisegeret kötött lófarkából húzott szőrrel a vitorlarudhoz. Reggelre aztán kirágta ám az egér a vitorlát. Ez a jólsikerült csíny láthatólag tetszett az én prücsökvadászomnak s megnyugtatta afelől, hogy tényleg ismerem a Gazsit. — Nóhát, ha az Ur ismeri Gazsit, —• mondotta mosolyogva —, akkor megmuta­tom, hogyan kell prücsköi vadászni. Nekilódultunk a rétnek. Lábaink alatt szerte ugrált a mező muzsikás serege s ezer tücsöktanya lakója lapult meg ijedten földalatti odvábán. De az én emberemet ez korántsem lepte meg. Zsebéből előkerült a prücsökfurutya. Nádtorzsából s útifű szá­rából készült furfangos instrumentum. Nyekergő hangjára csakhamar itt is, ott is kidugta fejét egy-egy kiváncsi prücsök gavallér. Nyakon is csíptük őket szaporán, aztán belekerültek a prücsökvadász drót­szitával fedett dobozába. így folyt a mes­terség jó darabig, amikor nagy izeadtan letelepedtünk a tópartra hiisölni. — Nóhát, — mondta az én emberem —, akadt itt ma néhány „pengős prücsök" is. Kiesik a szeme annak a halásznak, aki eze­ket meglátja! Úgy megy arra a hal, mint légy a mézre! — Nocsak nó! — feleltem én a laikus hitetlenkedésévc.. . . — Tán nem hiszi az ur? — fortyant Jel az én emberem. — Hát hiszem is, meg nem is — felel­tem mosolyogva. — Már pedig, ha én mondom, akkor az úgy is van. — Ha akad egy árva korogja, meg is mutathatom. Eszembe jutott a szerszámosláda ócska zsinórja. Néhány perc múlva hosszú nád­szál végén ott kalimpált a legszebb pen­gős prücsök. Persze előbb a pengőt is íe kellett tennem váltdsgul a prücsök mártír­haláláért. r — Na, dobja be az Ur! — biztatott a prücsökvadász. Megvallom, izgatott ügyetlenséggel su­hintottam a nyílt víz felé s szemem ráta­padt a hullámokon billegd dugódarabra. Két perc sem telt el, amikor jókora ponty került terítékre. Ettől vérszemet kaptam s újabb prücsköt vettem, aztán a második ponty után is egyet, s amikor már a ne­fliftmtétóáólmafc engeiJméntfI ' Beszerzésről fijékoztatj NÖVÉNYVÉDELMI SZEREK ELOSZTÓJA Efi G JfOEGY. UJ VI D £ í gyediket is kiemeltem, lázai önkívületben tettem ajánlatot a prücsökvadásznak, hogy egész zsákmányát megveszem. Egy ropo­gós tizpengős' harminc kövér prücsök bol­dog tulajdonosává tett. Ezeket látva emberem, Istennek ajánlott engem s furcsa, hintáid járásával eltűnt a zsombékban. * A vQcsorac&Ulag is ott talált a parton —• prücsök nélkül vörösre sülve — ugyanaz­zal a négy ponttyal, amit a reggel fogtam, mert ahogy a prücsökvadász eltűnt a nád­ban, többé fia halivadék sem pedzette a horgot, j&ásnap reggel már kajakból ha­lásztam kölcsönkért vxüléggyél, harmad­nap sürgős levelezőlapon kértem könyvke­reskedőmet, küldene néhány halászati szakkönyvet okulásul és további miheztar­tás végett. Tegnap pedig ismerőseim ag­gódó fejcsóválásainak ellenére, halász je­gyet váltottam. Vasárnap prücsökvadászatra hívom há­rom vásott unokaöcsémet s halpaprikást vacsorázom, ha addig élek is. IFJ. XÁNTUS JANOS DR. Rácz István: Karjaiában harcoltam dalom: ma érdemes meghalni Finnország igazságáért! Megkapó képet ra.izol a finn akaratról, munkateljesítményről. Arról a népi, az ősi erőről, amely még a lehetetlent is megkísérelte és áttört minden akadá­lyon. Olvassuk a könyvben, hogy a fin­nek húsz év alatt négyszázezer hektár­nyi mocsarat csapoltak le és szántot­tak ki, tettek művelhető területté. Búza- termelésük húsz év alatt megharminc- szorosodott Rozstermelésüket százszáza­lékkal növelték, de közben, mint nyers­anyagszegény parasztország, . hatalmas lendületet adtak az ipari kiépítésnek is. A két háború közti húsz esztendő igazi honfoglalás volt. Földhöz futtatták a parasztot! Alapos földreformot hajtot­tak végre, A lakosság nagyrésze (78 százaléka) falun élt és gazdasággal fog­lalkozott. A földreform előtt nagy volt az egrárproletáriátus. 1917-ben több mint kétszázezer ioldmives család élt föld nélkül, ;f földreform segített a ha­jon... A finn iparról olvassuk, hogy Finnor­szág „zöld aranya": az erdő. Egyike erdőkben leggazdagabb országa Európád nak. Fakitermelésük és különösen pa­píriparuk hatalmasat fejlődött az utób­bi években, a háború kitöréséig. Húsz esztendő megállásnélküli épitőmunká- ban telt el. A közös munka még az el­lenfeleket is kibékítette, létrejött az egység. A nemzetnek niucs egyetlen ré­tege sem, amely úgy érezné, hogy igaz­ságtalanul bántak vele, vagy éppen ki­fosztották volna. így aztán a katoila is tudja, hogy miért harcol: a jövőért, az életért, mindenki mindenkiért. m. j. — A Turul kiadása — Ezt a háborút minden idők legna­gyobb világégését talán igy lehetne, a leginkább jellemezni: harc a túlérő ellen. A kisebbség harca a túlerő ellen, á kicsi küzdelme a nagy ellen, a szegények elszánt vivódása a gazdagok ellen. A szegény Európa ma három világ- rószoellen küzd, a hatalmas, világot át­ölelő Szovjétorbszóriszág, a. másik, az uj földrész, Amerika és a gazdag gyarmat­birodalom minden javával ellátott an­gol impsrium ellen. A hősiesség tartotta meg eddig Európát, a hősi életszemlélet biztosította eddig is számára a levegő­vétel, a szabadság lehetőségét, s egye­dül ez tarthatja meg a későbbi jövendő számár a. Ezekkel a gondolatokkal forgatjuk Rácz István „Karjaiéban harcoltam“ cimü könyvét. Ráez István 1989 január­jában ment ki Szuomiba, hogy a hely­színen ismerje, meg testvérnépünket. A finn-orosz háború kitörése ott érte. Finnországban élte át a téli háború min­den megpróbáltatását. „,Kinn jártam a fronton, ahol a maroknyi finn hadsera* küzdött a. tízszeres túlerőben lévő tá­madó ellen“. Idái júliusában önkéntes­ként lépett be a finn hadseregbe és mint egy gépfegyveres század közlegénye rcsztvett az azóta ismét Szovjet kézre került Viipuri visszafoglalásáért és Keletkarjala felszabadításáért vívott harcokban. Szép, megható, emberi dokumentu­mokká neiuesülő riportokban számol be Rácz István finnországi élményéiről. Egy légitámadás után, amikor lángok lehellete csap a pincékből előbujó embe­rek felé, egy öreg finn ezt mondja: — Én nagyon szeretem ezt a földet. Az embernek mindig kell szeretnie va­lakit, hisz szeretet nélkül nem élet az élet. Számunkra nem maradt más, mint ez a kis ország, Szuomi, ahol éltünk és ahol dolgoztunk. Kein ismerem a jövőt, de végtelenül bízom a népünkben. Azon­ban a szenvedés füzében u.i, igazabb világ fog születni s az emberek meg­találják emberségüket. Ajzt gondolja, hogy valami csodára vároki De az a háború, amelyben igaz ügyünkért har­colunk, számomra olyan, smint a forra­Szívünk legmélyebb fájdal­mával mdc.iju,\, bogy Máclíy András kereskedő, foliiMkes életének 79-ik évében Tordán | folyó hó 19-éu elhunyt. Lelisiüdvéért az engesztelői szentmise áldozatot folyó hó 24-én. hétfőn reggel léi 8 óra-| kor fogjuk bemutatni, a kolozs­vári Szent-Mihály templomban. • A gyászoló család.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents