Keleti Ujság, 1944. június (27. évfolyam, 122-144. szám)
1944-06-04 / 125. szám
KntrtUjsKG ■» 1944. JETSTUS 4. Parasztok a sarló és kalapács árnyékában 16 Irta: Nikolajew Péter * Magyarra fordította: Gaal Olga I— Hogy rövid legyek — folytatta a nép- szemeit törölte és egész testében reszke- biztos — megmondom kereken, a csekának nem lesz kifogása az ön felvétele ellen, ha egyetlen feltételét teljesíti: Írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben megtagadja atyját! Az ajtón egy vörösgárdista lépett bé és a kezében lévő égő lámpát az asztalra helyezte. Csodálkozva nézte az arcomat, utána a népbiztosét, majd ismét rám meredt te- kintetév'ÍT. Bogomolov népbiztos, mintha semmi sem történt volna, újra belemélyed az aktákba. Könyvelő lehetnék, ismét szakmámban dolgozhatnék és még hozzá Itt a falunkban, — cikázott át agyamon újra és újra a kecsegtető gondolat. — Szemmel tarthatnám a birtokunkat és talán később Misa is hazajönne a kis családjával... meg apám! Apám, akit most meg kellene tagadnom, hogy mindez megvalósulhasson. Megtagadni a szülői házat és sárba taposni mindent, ami huszonnégy esztendőn át kedves és szent volt a számomra. — Nos? ■— vetette fel a fejét aktáiból Bogomolov. — Ezt a felvételt nem teljesíthetem, — válaszoltam nyugodtan. A népbiztos sunyi szemei áthatóan vizsgáltak, úgy tűnt, mintha valami hátsó gondolatot rejtegetett volna magában. — Jó, — szólalt meg végre, — ahogy akarja... Most haza mehet! Tisztában voltam azzal, hogy ez a párbeszéd mit jelentett számomra. Birtokunkat lefoglalják, engem pedig letartóztatnak. Talán már holnap,, vagy holnapután... A hurok egyre jobban szorult a nyakam körül Amikor az utcára léptem, már erősen al- konyodott. A távolban kutyák csaholtak, egyébként békés csend honolt a faluban. Lassan, elgondolkozva hazafelé lépkedtem. Egyetlen rögeszme fogamzott meg az agyamban: el Innen, el minél hamarabb! Hogy menekülnöm kell, az már nem volt kétséges előttem. A kicsinyke falusi temető alacsony kerítésénél megálltam. Körülnéztem, hogy nem lát-e valaki és pillanat alatt átugrottam a kerítést. Jó édesanyám sírjánál letérdepeltem... búcsúztam tőle. Mit is hagyjak itt utolsó szeretet-emlé- kül? Elővettem a bicskámat és a kerítés tövében nőtt két kicsi nyirfát kiástam vele, majd a durva fából ácsolt kereszt két oldalán elültettem. Misa öt esztendő múlva hazatér, — gondolom magamban, — ö már a nagyranőtt nyírfák alatt imádkozik majd... Amikor a temetőből hazaértem, már teljesen be esteledett. Határozatlanul álltam az ajtó előtt. Talán jobb lenne, — vetődött fel bennem a gondolat, — ha egyáltalán nem aludnék itthon, lianem már most nekivágnék az útnak. Két óra alatt elérnék Mihajlovskaja ál- lomásik és akkor.., A szemem lassan megszokta a sötétséget és megtudtam különböztetni a szobában lévő tárgyakat. Leültem a tűzhely melletti padkára, hogy összeszedjem gondolataimat. De mi lenne, ha már most mindjárt jönnének, ha annyi időm sem lenne, hogy elmeneküljek ? Hirtelen őrült félelem szállt meg. Bogomcüov alattomos tekintetét láttam magam előtt, amikor azt mondotta: — Jő, ahogy akarja! ! ! Talán már útban Is vannak, vagy már itt te állnak a Írapunk előtt? Az ablakhoz lopakodtam és lázas szemekkel kutattam az utca sötétjében. De senkit sem láttam odakint... Halkan kopogtak az ajtón. Négyszer egymás után. ösztönösen hátrahuzódtam a szoba legsötétebb zugába. Na, most már itt vannak, hasított agyamba a gondolat! Nincs többé menekü'és! Ismét kopogtak négyszer. A szörnyű lidércnyomás eltűnt a telkemről: Krasznov atyuska hangját nyomban megismertem! Hála Istennek! — Isten hozta, Krasznov atyuskám, — öleltem át az öreget. Lám, hogy magáról el is feledkeztem, miért nem is mentem egyenesen oda szörnyű gondjaimmal. Az öreg nem viszonozta örvendezésemet. Különösen viselkedett. — Nem, nem, — mondta nyugtalanul, — itt semmi esetre sem maradhatunk! Hozzám sem mehetünk! Gyere gyorsan, menjünk a kert végébe, fis már vitt is magával az udvaron keresztül, az istálló háta megett, te a kert legvégére. Ott aztán izgatottan suttogni beeaélni kezdett, miközben inge újjá vad szemeit tett... — Misa bátyád, Tanja és a gyermekek halottak! Amikor a városban történt búcsúz- _ kodás után a vasúti állomás felé hajtották őket, mindjárt vagonba tették és meg sem álltak velük a Volga középső folyásáig. Ott aztán barakkokban szorultak össze, külön a férfiak, külön a nők. Misa napokon át nem látta feleségét és gyermekeit. Nehéz volt a földmunka és a kö cipelése, de mindez kedélyes szórakozás volt, ahhoz képest, amit a szibériai ut jelentett, ahova később rendelték őket. — A Volga-menti vasútépítést ugyanis kénytelenek voltak abbahagyni, mert az építés vezetője, a vörös népbiztos annyira a saját zsebére gazdálkodott, hogy egy-kettöre elfogyott a pénz. Hetekig tartott az ut Szibériába. Minden vagonnak megvolt a maga vörös őrsége. Egy-egy állomáson napokon át vesztegeltek. A csecsemők megbetegedtek és mivel orvoshoz, vagy gyógyszerhez nem juthattak, ott pusztultak el. Az apa, vagy az anya leszállt halott gyermekével a vagonból, gyorsan ásott egy kis gödröt és betakarta földdel a drága kis holttestet. Másfél hónap múlva érkeztek Tobolszkba. Ott a helyi komzomolcok megrohanták a vago- nukat, átkutatták és minden „felesleges“- nek nyilvánított tárgyat elszedtem a foglyoktól. — Mikor érünk már oda? ,— kérdezte Tanja a vörös őrtől. Ez az egyébként szörnyen goromba fráter meglehetősen sok vodkát Ivott Tobolszk- ban, amitől megeredt a nyelve: — Még vagy kétszáz mérföld gyalog, aztán már ott is vagyunk galambocskám! — válaszolta jókedvűen. — És ha barátságos leszel hozzám, akkor nem Is lesz rossz dolgod! • Ekkor megjelent Misa és a vörös eloldal- gott. A számüzöttek karavánja fáradtságtól kimerültén vánszorgott tovább a szibériai hóban. Kemény hideg volt, amire senki sem készült fel megfelelő meleg ruhákkal. Második nap megállt a karaván. Tanja kétségbeesetten sirt és jajgatott, miközben görcsösen szorította melléhez kicsi gyermekét. — Mi van Itt? — ordított dühösen a vörösgárdista. — Menjeték tovább. — Megfagyott egy gyermek, — mondta valaki. — Mi az ördög, — dühöngött tovább a vörös. — Csak nem tartjuk fel egy ilyen száműzött kutyának a kölyke miatt az egész menetet ? Tanja irgalomért könyörgött. Misa elvette tőle a halott gyermeket és olyan erősen magához szorította, mintha uj életre akarná kelteni a saját testének melegével. A vörös ekkor kitépte a halott gyermeket apja karjából, csizmájával gödröcskét túrt a hóban, beledobta és újra rákaparta lábával a havat, aztán elorditóttá magát: — Tovább! Tanja és Misa megkövültén lépkedtek a menetben. Amikor az éjszaka rájuk köszöntött, megállt a menet és felütötték az éjjeli szállást. A lovakat megetették, az emberek pedig a tűz mellett melengették gémberfedett végtagjaikat. Mindenki igyekezett helyet szorítani magának a tűz közelében. Amikor Misa a tüzelőfagyüjtö útról megtért, hátborzongatóan furcsa nevetést hallott. Ez a Tanja hangja, — gondolta ijedten. Odarohant a tűzhöz, ahol asszonya második gyermekének holttestét két kezével a magasba emelve tartotta, miközben eszelősen nevetett... Kiderült, hogy Tanja első gyermekének halála után a megmaradt egyetlent állandóan az ölében tartotta és olyan kétségbeesett szeretettel szorította magához, hogy nem vette észre, amikor megfulladt. Úgy feküdt ott a tűz mellett, halott gyermekével a karjában, s csak akkor ébredt tudatára, hogy gyermekében mncs élet, amikor a kicsiny testet hidegnek érezte.. • Tanját, mint elbeteget visszaszállították Tobolszkba, az őrültek házába, ott azonban semmiféle táplálékot nem akart magához venni és néhány nap alatt kiszenvedett. Amikor Misa megtudta, hogy feleségét elszállították, futásnak eredt, mint az üldözött vad: — Engedjetek hozzá! — kiáltotta — amikor a vörösgárdista megállásra szólította fel. A tábor-öráéget riasztották, néhány lövés dördült és Misa előreesett a hóban. .. Amikor Krasznov atyus befejezte elbeszélését, belemerültem szemeimmel a sötétbe és sehogysem értettem, hogy minden olyan nyugodt, magátólértetődöen nyugodt körülöttem. Hát nem omlik össze a világ, hogy mindent maga alá temessen? Felsebbzett, beteg, a lelkem és nem tudom mitévő legyek. ..-r~ Krasznov atyus, — szólaltam meg végre. — Van valami fegyveretek otthon? Csodálkozva nézett rám. — Mit akarsz, fegyvert? Bogomolovhoz akarsz menni ? Nem, nem úgy... Te nem maradhatsz Itt tovább, menned kell! Menj és áll bosszút! Állj bosszút értem is! De nem valami esztelen tett által! Csak tervszerűen és átgondolva. Verődjetek össze, mert csak az egyesülésből születhetik hatalom! Menj a felkelőkhöz és harcolj velük Oroszországért, szent hazádért. Pusztítsd a bolsevistákat, ahogy csak tudod, mert azok nem engednek többé élni atyáid földjén... Grigori Bomeszkivel — Grisával — aki a fogolytáborból megszökött és hírt hozott Mi- sáék szerencsétlen sorsától, még aznap éjszaka megszöktünk Mlhajlovszaja felé és onnan tovább a felkelőkhöz. 1929-et irtunk. A nagy világküzdelemnek már rég vége volt. Az európai államok lassan kiheverték a háború -okozta sérüléseket. Az élet lassanként újra visszatért a régi kerékvágásba és az emberek nyugodtan végezték munkájukat. Még Oroszország, a bolsevista Oroszország is úgy látszott kivülröl, mintha békés élet honolna benne, pedig belül változatlan hevességgel folytak a bolsevisták rohamai. A tengernyi vérben és könnyben már csaknem megfulladt Oroszország. Az üldöztetés kevés embert kiméit meg. A falusi gazdákat százezer számra füstölték ki birtokukról, otthonukból és ezer számra végezték ki őket. Mások éhségtől gyötörve vándorolták be az országot, mert a bolsevisták egyik leghatásosabb harci fegyvere az éheztetés. Aki nem engedelmeskedett, aki nem akart megválni ősi birtokától és gazdaságától, hógy a kolhosznak engedje át, az az „ellensége“ volt az uj rendnek. Azt megsemmisítették, vagy éhhalálra Ítélték. Minden nap elkeseredettebbé vált a harc. A vörösök a nép ellen, a nép pedig a vörösök ellen támadt. Mert a vörösök karmai közül kiszabadult oroszok épp oly kegyetlenséggel pusztították a bolsevistákat, mint azok őket. Futótűzként terjedt a hír, hogy különösen délen és keleten rengeteg orosz állt a felkelők oldalára. Ki nyíltan, ki pedig titokban támogatta őket. Ezek a sokat szenvedett emberek csak egyetleu célt láttak maguk előtt: a bosszút! Bosszút állni a családi otthon feldulásáért, a szülök meggyilkolásáért, a testvér agyon- lövéséért, a mennyasszony meggyalázásáért! A számüzöttek, jőgfosztottak, otthonukból kivertek egyre nagyobb tömegekben tódultak a felkélök táborába. És ahol a felkelők felütötték a fejüket, ott nehéz helyzetbe kerültek a bolsevisták. Krasznov atyus búcsúzóul ezt mondta: — Gondolj mindig arra, hogy nincs olyan rossz, aminél még rosszabb ne lenne! A másik pedig: pusztítsd a bolsevistát, ahol csak látod! — Ha nem lenne családom, — mondotta könnyezve — én Is veletek mennék és harcolnék a szent orosz hazánkért... Krasznov atyus elkísért bennünket az erdő széléig. Bucsuzáskor gondjaira bíztam édesanyám sírját... Az öreg, — ősi szokás szerint — háromszor megcsókolta az arcom és lassan visszaballagott a falu felé. (Folytatjuk.) Ne légy ki Légi riadó! üvölt a sziréna, verik félre a .harangot! Te mint fegyelmezett polgár ösz- szeszeded házad népét és szépen lementek az óvóhelyre, vagy a fedett árokóvóhelyekre. Ezt kellene cselekedni. Ă józan ész is ezt diktálja, de mi nem vagyunk fegyelmezettek, mi kiváncsiak vagyunk arra, hogy mi is van már megint azokkal az amerikai, meg angol gépekkel? Jönnek? Nem jönnek? Hiszen még a zugásukat se tehet hallani. És ha jönnek vájjon mennyien jönnek? Innen nem látni semmit, gyerünk ki a kert végébe, onnan a dombról jobban látni. Gyerünk fel a tetőre, onnan van aztán kilátás. Mi az, gyerekek, ti sem láttok még semmit? Édesapám jöjjék csak, kiált be Pista gyerek az utcáról, „Jönnek már, ahun látni is ükét, mint a méhek, annyian vannak." Erre már a szomszédok is felfigyelnek és verődik a tömeg. Lassanként az utcák is megtelnek kiváncsi emberekkel. Egy-két okos ember is akad, kik szakértelemmel magyarázzák: ,',Igy jöttek a fronton is, aztán ledobták a rakományukat. Volt ugyan bunkerunk, de fene ment Ke abba! Néztük ükét, aztán ha dobott s hallottuk a bomba sivitását, tehasaltunk a földre!“ így megy a tere-fere! A gépek végig dübörögnek a város fölött. A légi riadó kicsalja az embereket lakásaikból. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a városokban, falukban soha annyi ember, asszony, gyermek nem mozog az utcákon, tereken, kertekben, mint a légi riadó elhangzása után. Mintha az ördög húzná ki áldozatait a véres táncra. Csak nem maradok el ettől a látványtól? Hátha még légiharc is tesz ? Az meg különösen érdekes. Nincs az a hatalom; mely a kíváncsiságnak gátat tudna vetni. És hol maradna a jól értesültek kara? Belehalnának, ha egy napon hir nélkül maradnának. A törvény, vagy rendelet? Nekem aztán ne parancsoljon senki, ne féltse az életemet. így okoskodnak a magukat karakán legényeknek tartó, fegyelmet nem ismerő honpolgárok, nem gondolva arra, hogy rossz példájuk mennyi áldozatba kerülhetne, ha történetesen megszólalnának az ellenséges gépek puskái és gépágyul. Sajnos, az emberek kíváncsiságát, köny- nyelmüségét, nemtörődömségét, fegyelmetlen magatartását, sem jóakaratu szóval, sem törvénnyel, rendelettel, de még fenyítéssel sem tehet megmásítani. Hiába a szigor, a rendőr, a csendőr, hiába a' büntptés: csak egy mód képes az embereket jobb útra téríteni. A véres áldozat. De hát miért kell embereknek, gyermekeknek akkor is meghalni, ha ezt el is tehet kerülni? Miért kell annyi ember kezét, lábát amputálni, mikor ez mind elkerülhető tett volna ? Miért követeljük meg, hogy légiriadó elhangzása után, mindenki menjen óvóhelyre? Mind olyan kérdések, amelyeket még egy kiváncsiskodó sem vetett fel, amikor kiállt a nézők tömegébe. Nézzük meg már most, hogy mit mond a tapasztalat, a statisztika ? A légitámadások áldozatainak több mint 70 százaléka szabadon tartózkolókból kerül ki. Ezek nagy, része maga kereste vesztét. Naprói-napra érkeznek jelentések, halálesetekről, sérülésekről, olyan helyiségekből, hol bombázás nem is volt. Néző, leső, kiváncsiskodó emberek ezek a szerencsétlenek, kik nem tudnak magukra vigyázni. Gyermekhalál es súlyos sérülés, sok szomorú bejelentés tartalma, szülök bűnei, kik még gyermekeikre sem vigyáztak, ahelyett, hogy óvták volna őket a veszélytől. Ember vigyázz magadra és gyermekeidre. Hogy milyen veszély fenyegeti a szabadban leső, kiváncsi embert, erre nézve elegendő tesz felsorolni a követkézé eshetőségeket: 1. Az átvonuló hullámok gépei teszórhatnak robbanó tárgyakat, apró bombákat stb., ezeknek levetését a gépek dübörgése miatt nem hallani. 2. Megnyithatják a géppuskák tüzét a városban, faluban álló vagy mozgó tömegekre. Pillanatok alatt ezer és ezer lövedék kerül a földre. 3. Dobhatnak bombát oda la. hol njnpi célpontjuk. 4. Légiharc alatt a lövedékek százezrei repülnek a levegőbe, melynek már sok embert találtak halálosan súlyosan. Ezek a lövedékek végeredményben a földre kerülnek és vagy a házak tetejét ütik át,, vagy a földbe, fákba fúródnak. 5. Ahol a saját légvédelmi tüzérségünk működik, ezek lövedékeinek repeszei is veszélyeztetnek. Bombatámadás esetében pedig: 1. A bombák kioldása jóval a célpont előtt történik, tehát a legtöbb esetben a gépek erős motorzaja miatt nem hallod a bombák sivitását és nem éred el az óvóhelyet. 2. Minden támadásnál gyujtóhasábok ezrei hullanak. 3. Támadás előtt, közben és után, géppuska és gépágyutüz érheti a Szabadban tartózkodókat. 4. Saját légvédelmi tüzérségünk lövedékeinek repeszdarabjai hullanak, amelyek szintén veszélyeztetnek. ' Ember, öreg, ifjú, férfi és no térj magad- I hoz! Háborúban élsz! Csatatéren vagy te Is, ahol golyók, bombák pusztítanak. Hogy mikor és hol érhet a halál vagy sérülés, azt te nem tudhatod, de itt leselkedik mindnyájunkra, minden órában, minden percben, miért sietsz elébe? övd magad és embertár- I saidat! Ne áltasd magad azzal, hogy már százszor is végig nézted a gépek elvonulását és nem történt bajod. Itt Iá fennáll az a közmondás, hogy „Addig jár a korsó a kútra, mig el nem törik.“ Ne légy kivánosi! TÖRSEÖK KAROLY. Hirdetések, sprihVdetések feladhatók Deák Ferenc-utca 42 szám alatti irodahelyiségben
