Keleti Ujság, 1944. február (27. évfolyam, 25-48. szám)
1944-02-13 / 35. szám
KniTiUjstG 6 1944. FEBRüA» IS. — Aztán, mit csinál belőle? Mit-e? Hát kirántom, vagy ha nincs prézlim, egyszerűen lisztbe forgatva kisütöm. Mink annyira szeretjük, hogy hárman két kilót is megesziink vacsorára. Persze csak ritkán, mert sok zsir kell hozzá. — így forgatja meg lisztben, ahogy van? — álmfjkódik egy valószinüt'enül fiatal nagysága, aki'a még valószínűtlenebből fiatal m ával most érkezeit a helyszínre. A falusi néni méltatlankodva lelet ennyi városi tudatlanság láttán: — Hóvá gondol a naccsága? .,. Méghogy igv? ... Kezével meg is böki a társát, aki elnézően mosolyog, s igy lódítja az oktatást: —* Meg kell előbb azt, pucctflni és csak azután tehet megenni! — Hogyan tisztítják meg? — kíváncsiskodik tovább a fiatal asszonyka, nem törődve a hallgatóság gúnyos képével. Mindenképpen tudni akarja. Úgy látszik, dévérrel szerelné meglepni ebédre az urát, aki a szájaszélét nyalogatja a kilátásba helyezett hajpecsenye reményében. Idősebb ur.jbölgy adja meg a feleletét a falusi asszonyság helyett: — Nagyon .egyszerűen megy az, kedves. Klöször megtisztítja a pénzétől a halat. Azt úgy csinálja, hogy megfogja a halat és a késsel a feje irányában levakarja. Mikor ezzel elkészült, felvágja a hasát hosszában és kitisztítja belülről is. Ez az egész! Aztán már forgathatja is lisztbe és forró zsírban kisütheti, mint a naturszeletet. Éppen ügyi • En, ha van, egy kis paprikát is szoktam a liszt közé keverni, ugv hempergetem meg benne a hatat. Nagyon szép piros és ropogós teszi — veszi fel újra a szót a falusi asszonyság, akinek, szemmel láthatólag, rosszul esett, hogy nem ő oldathatta ki fensőbbsége- sen a tudatlan fiatal nagyságát. A fiatalasszony megköszöni az útbaigazítást és kér a dévérből. — Ne abból vegyen, kedves! — tanácsolja az idős hölgy. — Az apróbb kárász sokkal jobbizii. Tapasztalatból tudom, én már megpróbáltam. A fiatalasszony engedelmesen vesz a kárászból. Meghajlik a konyhaszakértő hölgy tanácsa előtt. A jó vásár után urával egymásba kapaszkodva viharzanak keresztül a piactéren a nagyszerű zsákmánnyal. Az öreg falusi asszony irigykedve sóhajt: — Milyen gyerekek még! Hogy is engedhették összeházasodni őket? ! Közben- az agglegény is befejezte a vásár- j lást és nagy üggyel-bajjal tömködi a halat j aiz aktatáskájába. Csak nagy erőmegfeszités- fe sei tudja becsukni, mert az öreg iszákban j festői következetlenséggel keveredik össze a bal ócska cipővel, iratcsomóval, thermosszal. Sebesen megindul aztán a tömött táskával a Szamos-hid irányába. A halárus utána néz, aztán rövid gondolkodás után kiabálni kezd: — Huluaalltt!... Halaaaatttt! u>. L.) Kisebbségi sorsban  piactér nyüzsgésében, a lacikonyhák sarkán, áll a halárus. Kopott ruhás, szakálas, nyugtalan, alacsony emberke. Topog a kosarai mellett. Hideg van, bemelegít. — Milyen hal ez, bácsi? — .szólítja meg egy kicsi öreg néni a halárust és ujjúvát az egyik kosár felé bök— Dever. A Szamosból? — Nem, kérem, a Tiszából. A néni elbiggyfeszti a száját.-— Na, akkor nem is veszek belőle. Néni friss ez a hal. A halárus erősködik: *— Dehogy nem friss! A csukát, meg a harcsát még csak nem is a Tiszából, hanem a Balatonból szállítják ^ide és mégis olyan friss, mintha itt picézték volna ki. — Csakhogy azt élve szállítják! — repli- kázik a néni.' —'r Lehet, hogy repülőgépen hozzák ide, azért nem dög’ik meg a hosszú ulou évő- dik az árus. Körülöttük nevetnek az emberek. A néni mérges arca szigorú lesz, mint egy öreg igazgatónőé- Odébb tipegValóságos tolongás kerekedik most a kosarak körül- Nagy keletje van a mai husjegyes világban a halnak .. . Egy asszonyság nagy szakértelemmel turkálja fel a kosarat és vagy őt hafal is mégméret, mire végűt mégis az első mellett dönt. Kiderül, hogy a legnagyobb és egyben a legolcsóbb bálát akarta kihor- gászni a kosárból. Praktikus lélek. Az árus mérgelődik, hogy feltúrják a kosarát. — PengöharmineketjőI mondja és tenyerét az asszony orra alá tartja. Közben az arrajárók fefé harsogja orrhangon: — Halasa tül .. . Halaaaattt; .A kosarak körül rajzik a nép. — Hogy adja a kárászt? — szót egy agglegény formájú, vasalatlan nadrága Úriember.-- Négyhatvan, instáloiu. — Micsoda? — horkan fel a káivliacső- nadrágos. — Nem szégyen ti magát, ilyen sokat kérni ezekért a nyeszlett halakért? — Az már igaz, hogy nagyon drága... — kíbicel egy idős bácsi is — pedig, kérem, hal most is annyi van, mint régen. Azt nem kel! vetni, mint a ljuzál, megterem magától is. Kapálni sem kell. — Mennyit enged ebből a halból? — fordul az agglegény újból az árushoz. Az árus úgy pöfögi ki a szavakat, mint a mozdony a szikrát. — Aztán mit gondol az ur, én miből éljek meg? Igaz, hogy a hal most éppen ugv megterem, mint békében, de ha én most is csak harminc fillérért árulnám ki, mint azelőtt, akkor mit kapnék én. ezért a kosár halért ma? Meg tudja mondani nekem ezt az ur? Hiszen csak négy cigaretta harminc fillér!... Valaki komiszkodik a háttérben: — Minek cigarettázik? * Az agglegény meggondolja magát és kér egy kilót az apró kárászból. Belátja, hogy másnak is élni kell, még a szegény' halárusnak is. — Nem vesz halat, szomszédasszony? — — kérdezi egy falusi néni a másiktól. — Hat pengőért árulja ez az ember a dévér!, A másik megkérdi: Hirdetések, apróhirdetések feladhatók Deák Ferenc-utca 42 s'Aám alatti irodahelyiségben Nem huszonkét év alatt kapott sebeinket akarjuk mutogatni.1 Némán tűrtük, amikor kaptuk őket, akkor is hallgattunk, amikor már beszélhettünk volna róluk. Azokról sem szólunk, akik a sebeket még ma is kapják. Ha róluk esik szó, akkor is hallgatunk. Visszapergetjük az időt Trianon, az eTsö világháború elöttre. Azokra az időkre, amikor Európa még azt a fogalmat sem Ismerte, hogy „kisebbség“. A Trianon előtti idők magyarellenes hírverésének. melyet, akárcsak ma, különös előszeretettel és gondossággal déli szomszédaink szítottak, első számú és sajnos, külföld előtt igen hatásosnak bizonyult fegyvere, a „magyar terror“ és „ magyar sovinizmus“ volt. Hogy „jóakaróinknak“ ezek a szólamok mennyire vérévé váltak, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még Trianon után sem szűntek meg „magyar elnyomásról“ és „erőszakos magyarosításról“ beszélni — nyilván megfeledkeztek arról, hogy millió meg millió magyarjától megfosztott. Csonkaország ugyan honnan is vehetett volna mindehhez „alanyokat“, Igazunk tudatában és a vádak átlátszóan kicsinyes, szinte nevetséges volta miatt ellenük nem is igen védekeztünk. Ez, miként egyik nemzetpolítikai folyóiratunk a közelmúltba* megjelent cikke Is megvilágítja, hiba’ volt, mert „közismert dolog, bogy az ellensúlyozás nélkül tűri rágalomból valami mindig megragad“ Bz a késő felismerés, sajnos, nem változtat az elmúltakon. Tény, hogy nem védekeztünk. Vagy ha igen, nem eléggé. Legfeljebb úri nyugalommal és hűvös tárgyilagossággal vonatkozó törvényeinkre és rendeleteinkre utaltunk, mint fekete a fehéren, mint megdönthetetlenre. Ezt. ha nem is bizonyult elegendőnek, mindenesetre joggal tehettük. Mert amikor — Ismételjük — Európa és a nagyhatalmak a ,,kisebbség”-nek még fogalmát sem isméitek, a mi 1868-as nemzetiségi törvényünk már önként megvalósította azokat az elvi alapokat, amit a szövetséges és társult föhatalmak ötven évvel később a párisi békekonferencián „tanácskoztak össze“ és amelynek, betartására Illetékes nemzeteket (hogy milyen eredménnyel ez most más kérdés) hatalmi szóval kötelezték — elvben ! Nemzetiségi törvényünk előrehaladott iránya és humánus felfogása tényleg tagadhatatlan volt. Ezt a hírverőknek sem lehetett kétségbevonniok. Ravasz fogással azonban még ebből a letagadhatatlan tényből is ellenünk kovácsoltak töket: Hites papírnak, a magyar kormányzat ügyes szemfényvesztésének minősítették, melynek leple alatt, a „gyakorlatban“ annál ádázabban, annál tei vszerübbeö folyt a szegény nemzetiségek erőszakos elnyomása, erőszakos magyarosítása. A régi hadjárat, s hozzátehetjük a régi módszerekkel, fokozottabb erővel lángolt JV:I bécsi döntés után. Annál Is inkább, met most már elsősorban nem is a régi célt. de több, más célt is szolgál. A magyarság én a magyar kormányzat, megrágalmazása mellett a külföld előtt egyszersmind ezzel igyekszik leplezni saját, kisebbségei ellen bevezetett tényleg tervszerű és kíméletlen terrorját és végül a belföld figyelmét is jónak látja messzire irányítani, legalább la a határokon túlra, nehogy körülnézzenek — saját portájukon, nehogy foglalkozni kezdjenek -— sajátmagukkal. Éppen ezért, a magyarellenes hírverés odalenn, délen ma még erőteljesebb és hozzátehetjük, még szemérmetlenebb, mint valaha. Ezért tartjuk időszerűnek foglalkozni a kérdéssel, ezért hivjuk tetemre a Trianon előtti időket. Amit valamikor elmulasztottunk — vagy talán el kellett mulasztanunk — azt most akarjuk pótolni. Lássuk, milyen is volt, hogy nézett ki a „gyakorlatban“ az a bizonyos „magyar sovinizmus“, az a bizonyos „magyar terror“ és az az annyit emlegetett „erőszakos magyarosítás“.-* A századforduló táján járunk. Nagymagyarország „aranykora“ boldog, békés napfényében fürödve szelíden terül el a Szeben vize mellett, a Juhászkő aljában egy város. Ennek életéből ragadunk k festünk meg pár színfoltot. Talán pillanatnyi, apró, jelentéktelennek látszó és mégis mennyire jellemző, milyen kifejező képet... A város „magyar“ királyi állami főgimnáziumának önképzőköre is volt. Mint minden önképzőkörben, ezen a fórumon bontogatták szárnyaikat a jövő állampolgárok, itt szoktatták magukat á közélet légköréhez. A magyar ifjak természetesen, mind Irodalmi, mind tudományos şikon, saját nemzeti meggyőződésüket és álláspontjukat képviselték s önképzőkörről lévén szó — tisztán irodalmi és tudományos fegyverekkel. Az önképzököri életben szintén résztvevő román ifjak szerint ez „súlyosan sértette nemzeti érzékenységüket“ és panasz- szal éltek. Illetékes tanügyi hatóság „foglalkozván a panasszal és mérlegelvén a helyzetet“ a „magyar“ királyi állami főgimnázium önképzőkörének további működését ezért betiltotta... Egész Erdélyben hires volt a város egyik nemzetiségének, u. n. „majálisa“. Annál is inkább, mert ez nem csak az ifjúság, de az egész város azonajku társadalmának ünnepe volt. Ez a nap valóságos ünnepnap volt. Bezártak az üzletek, leálltak a gyárak és kicsinyek meg nagyok, Iskolák, céhek. testületek már kora reggel ott gyülekeztek kivonulásra készen a „Nagypiacon“, hogy szinpompás és ünnepélyes külsőségek között megüljék a nyár érkeztének — és nem utolsó sóiban saját nemzetiségüknek demonstrációs napját. A helybeli magyarság is megrendezte volt — valamikor — a maga majálisát. Az angyalos-címeres piros-fehér- zöld lobogó alatt a magyar ifjak is büsz‘•n vonultak végig a városon, ki a „Fiatal- erdőbe“. Amíg egyszer „sajnálatos“ incidens nem történt. Künn az erdő félhomláyá- ban az odaátról már akkor is lázitott ide- genajku ifjak orvul megtámadták a magyar zászlót, hogy sárba tapossák. A magyar ifjak persze nem hagyták. A küzdelem rövid volt, de hatásos. Az alattomos merénylők véres fejjel elmélkedhettek azon, hogy „ne bántsd a magyart!“ Fii énben „illetékesek“ a magyar majálist, n.iy. am-’y oktalanul veszélyezteti a nemzetiségi békét és feleslegesen kihivja a nemzetiségek közötti ellentétet: egyszers mindenkorra betiltották. .. A „Fővárosi Lapok“ c. egykori budapesti lap tudósítást közöl egyik 1868. évi számában az illető város magyar társadalmi életéről. Ezt olvassuk többek között, „a református templom százéves fennállásának alkalmából műsoros estélyt rendeztek. A műsor első száma „Magyar Himnusz“, ját- sza a 82. gyalogezred zenekara“ s a lap megjegyzi, hogy ..ezt eddipelé a városban katonazenekartól nem is hallották. . .“ Lapokról lévén szó, több nemzetiségi la- mellett a városnak egy kis magyar hetilapja is volt. Ennek egyik 1912. évi számában meg ezt olvashatjuk: „a balázsfalvi értekezleten magyar kongmát élvező papok és magyar állami fizetésből élő kúriai bírák meg politikusok egyhangú határozattal áruló aknam lkára küldik Radu püspököt Rómába, hogy ne kaphassák meg ugyanazt a magyar görögkatolikusok is, amit a magyar törvények jóhiszemű liberalizmusából ők, szegény elnyomott román görögkatoU- kusok, már ötven éve élveznek“... A kis magyar lap egyébként bátran síkra szállt minden magyar érdekért. Egyszer a ,,Telegraful Roman“ c. ugyancsak helybeli román lap a magyarságra nem éppen hízelgő cikkét, elrettentő például, szóról-szóra lefordítva, minden kommentár nélkül közölte. Ez volt a veszte. A „magyar“ hatóságok eljárást indítottak a „magyar lap“ ellen és hiába hivatkozott ez arra, hogy csak egy másik lap cikkét közölte — ttrea- büntették kaució nélküli politizálásért. Azt a bizonyos „másik“ lapot sem a tartalom, sem formai okok miatt: senki sem vonta felelősségbe... Bár akkor még „boldog békeidők“ jártak, csak akadt a polgárnak ügyes-bajos dolga Nosza, felment á jó magyar ember is a városházára. Ott majd eligazítják, felvilágosítják. Csakhogy hiába vándorolt szegény szobáről-szobára, mindenütt azzal fogadták: „nem tudok magyarul“ — s ha meg nem tanult idegen nyelven, vagy nem vitt magával tolmácsot, bizony dolga végezetlenül ödönghetett a folyosókon „magyar“ ember, „magyar“ városban... Ez természetesen oktalanság lett volna. Kerített hát magának valami ismerőst, vagy összeszedte minden idegen nyelvtudományát — a fő, hogy amire szüksége volt, bizonyítványt, miegymást, mégis csak megkapta. Volt azonban idő, hogy ha nagyne- hezen meg is szerezte az Írást — elolvasni bizony már nem tudta. Idegen nyelven volt az írva első betűtől az utolsóig — még a városnév is. Csak idegenül... Főispán, alispán, főszolgabirák többsége, alszolgabirák — egy sem volt magyar. Polgármester, főjegyző, városi tanácsosok, a városi tanács tagjai — azok sem. Már a város tisztviselői között magyar is akadt. Egy. Nem, nem iráshiba, nem nyomdahiba: egy. Egyetlenegy... * Ha nem is tudtunk róla és nem is törődtünk még vele — de székely ■ népfelesleg már akkor is volt. Az ősi földről már akkor is a szélrózsa minden Irányába kenyeret küzdeni kényszerült a székely. Ebbe a városba is el-elvetödtek s ahogy az idegen városban széjjelnéztek, bizony meleg támadt a szivük körül, amikor egy-egy cégtáblán fajtájukbeli, szükebb .vazájukbeii nevet pillantottak meg: Kováts, Serföző, Csergő, Benkő... ölömmel nyitották be az ajtót, megdöbbent tekintettel, felkavart bensővel buktak ki rajta később. Kováts, Sei főző, Csergő, Benkő, meg a többiek barátságosan fogadták őket, de már azt sem tudták nekik megmondani magyarul, hogy bizony már nem tudnak magyarul... Petőfi Sándor, amikor Bem tábornok főhadiszállására érkezett, 1849 nagypéntekjének éjszakáját a városban töltötte. A város magyarsága elhatározta, hogy a házat, melyben megszállt, emléktáblával örökíti meg. Az elhatározást tett követte és magyar fillérekből, magyar lelkesedésből megszületett az emléktábla. A magyarság nemes izgalommal, boldog büszkeséggel készült a leleplezés nagy napjára. Hogy ez minél ünnepélyesebb legyen, kérvényt is adott be a városi tanácshoz. Nem hivatkozott ebben arra, hogy a városban egyetlen magyar utcanév sincs, csak mély tisztelettel kérte a nagytekintetü városi tanácsot, járuljon hozzá az ünnepély fényéhez* Oly módon, hogy Petőfi szállásának utcanév változását hagyja jóvá. Legyen ezentúl a „Mező“-utca — „Petőfi"-utc*. Az anyag győzött, a szellem felett. A Mező-utcából nem lett Petöfi-utca. A városi tanács a magyarság kérését elutasította — ugyanakkor azonban, románajku polgárok kérésére, engedélyezte, hogy az addigi „Malom-utca“ Saguna András-utca legyen...-* I.me, igy festett a „gyakorlatban“ az „erőszakos magyarositás", a „magyar elnyomás“. gye.
