Keleti Ujság, 1943. december (26. évfolyam, 272-295. szám)
1943-12-25 / 291. szám
1943. KARÁCSONT 5 KéietiUjsxg Délerdélyből Menekült magyarok között... Irta és fényképezte: Finfa Zoltán (Valahol Eszakerdélyben, 1943 karácsonyának hetében.) Qktóbeí1 közepén történt, hogy Antonescu Mihály román helyettes miniszterelnök egy török újságírónak adott nyilatkozatában foglalkozott az Eszakerdélyben élő románság helyzetével. Élénken emlékezetünkben élnek a román helyettes miniszterelnök megá’lapitásal. Arról tájékoztatta a pártatlan és semleges török újságírót, hogy „Eszakerdélyben másfélmillió román került rettenetesen elnyomó rend-, szer alá s hogy néhány százezer románt kiüldöztek Északerdélyböl, hogy fiatalembereket (persze, románokat. A szerk.) ökrök helyett az eke elé fogtak, mint a középkorban." A magyar politika illetékes és fele-' lös tényezői a magyar törvényhozás nemzeti és nemzetközi nyilvánossága előtt szögezték le a hivatalos magyar álláspontot Antonescu Mihály " vádjaival kapcsolatban és csodálatraméltó higgadtsággal utaltak a Délerdéfyben élő magyarság helyzetére. A dolog természetében rejlik, hogy a felelős magyar államférfiak nem taglalhatták a kérdést részleteiben, de a magyar képviselöházban elhangzott felelős nyilatkozatok — ha spártai szűkszavúsággal is — egy kálváriás sors körvonalait érzékeltették a nemzet és a világ közvéleménye előtt. Antonescu Mihály román helyettes miniszterelnök emlékezetes nyilatkozata, az 1918 december 1-én tartott gyulafehérvári nagygyűlés 25. évfordulója alkalmából rendezett romániai ünnepségeken elhangzott beszédek és a román sajtó azóta sem szünetelő propaganda hadjárata íuoszeruvi tette, hogy vizsgálják meg közelebről a kérdést. Ha Antonescu Mihály az észak- erdélyi románság iránt tanúsított magyar bánásmódot „rettenetes elnyomásnak“ és „középkornak“ bélyegezte, magától értetődő az az álláspont, hogy tájékozódjunk: hogyan és miképp él Délerdély magyarsága az elnyomás ellen oly hangosan s az egész világ szine előtt fennen tiltakozó földi meiinyországbán/ Romániában ? Előre bocsájtjuk: ha az az életforma, amely Eszakerdélyben ma megszabja a román lakosság helyzetét, elnyomásnak neveztetett, lojálisán megadjuk az előnyt, hogy a boldog szabadság mértékegységének fogjuk fel azt. a bánásmódot, amelyet a délerdélyi magyarsággal szemben tanusit odaát a román hivatalos politika és a román társadalom. — Mit hozott magával? — kérdeztük ezt. a menekült fiatalembert; — Ennyit! —mutatta két üres tenyerét. — De legalább magyar levegőt szívhatok végre! Itt vagyunk valanol Eszakerdélyben, egy olyan tábor kellős közepén, amelynek falai ideiglenes otthont nyújtanak azoknak a délerdélyi magyaroknak,' akik a román „szabadság“ földjéről jobbnak látták .búcsú nélkül eltávozni. Száz és száz ember, férfi és nő, öreg és fiatal verődik össze e tábor falai között. Férfiak, nők, öregek és ifjak: menekült magyarok. Szegények mind, mert nincs egyebük, csak megmentett puszta életük, a rajtuk lévő ruha s az az „érték“, amit egy kis batyuban, átalvetőben, megkopott tarisznyában, esetleg egy Ids kézi kofferben magukkal hoztak. A többi, minden „ottmaradt“. Olykor egy egész élet küzdelmeinek minden eredménye: föld, ház, bútor, állat, majorság, gabona, műhely, szerszám, minden ottmaradt! Csak egy volt a fontos: eljönni, menekülni s magyar földön, magyarok között újra kezdeni az életet. zalmainak kitéve, mégis a menekülés útját válasszák, mert más választásuk amúgy sem volt? Kérdezzük meg őket, hadd mondják el: mi hozta őket a gazdag, boldog, szabad román területről arra a földre, amelyről csak rosszat és rágalmat hallhattak évek óta ? Itt áll egy megviselt arcú, kopott, rongyos, öreg férfi. Kabátja még ma is kabátnak minősíthető, de a nadrágja!? Ilyen irtózatos rongyhalmazt nálunk még a legelesettebb koldus sem visel. Megkérdezzük nevét, személyi adatait. S az öreg Boldizsár bácsi tömör szavakkal, mint ahogy a fal építésénél az egyik téglát illesztik a másikhoz, elmondja, miért jött haza, minden nélkül, magyarnak. Boldizsár bácsi nadrágja! — December 6-án szöktem át a határon. Hogy miért? Hát ezért, uram! A SZurduki- szorosban voltam egy vasútépítő munkatáborban. Voltunk ott magyarok, oroszok es besszarábsai bolgárok. Volt köztünk néhány román is, de’ azokat két hónap múlva leszerelték. Naponta 8—10—12 órát dolgoztunk. Hogy mi volt a kosztunk? A reggeli 1200 embernek 30 kg. krumpliból leves, rántás és zsir nélkül. Ehhez képest volt az ebéd és a vacsora is. Igaz, kenyeret 70— 80 dekát adtak napjára. Járt volna napi «o lej ruhakoptatási dij és 2 lej zsoid. Nyolc és fél hónapig voltam benn s ezalatt adtak zsoldot 36 lejt és ruhadijban 1600 lejt. Azt iá okmánybéiyegben adták ki, nem pénzben. Csak Targu-Jiuban válthattam volna be az okmánybélyegeket, de az 30 kilométerre feküdt a tábortól. Aztán egyszer beteg lettem. Egy naprá adtak felmentést a munkától. Orvoshoz akartam menni, de két részeg őrmester rámtámadt. Megpofoztak s itt elöl a fogaimat kiverték. Panaszra mentem á kapitányhoz. Ennyivel intézett el: — örüljön hogy él. Ha nem tetszik, menjen Budapestre. Ott jobban bánnak magukkal, magyarokkal. — Hétszer kértem reporton szabadságot. Elzavartak azzal, högy Magyarországon is igy bánnak a rományokkal. De én nem hagytam magam. Az ezredes elé álltam, hogy hát igy tartja be az Ígéretét? Végre meguntak. Adtak hat napot. Na, tik sem láttok többet, mondtam. Osztán átjöttem a határon... Mi késztette őket arra, hogy mindenüket feláldozzák s magukat életveszélynek, gra- nicsárgolyónak, elfogatásnak, meghurcoltatásnak. kínvallatásnak, román börtön borEz a besszarábiai román intona is átjött Magyarországra. Miért? Lakonikusan felelte: »= Itt jobbl,«« 'r Könyvelési, adémérlegkészltési, szervezési megbízásokat vállal „FIDES“ Schiessel Kikérd adóügyi és könyvelési irodája, Kolozsvár, Király-utca 10. szám. — Távbeszélő: 28—98. — Ottmaradt az asszony # a négy fiam. Nem tudok róluk semmit. Vájjon látom-e még élve őket? Nem tudunk választ adni az öreg nagy kérdésére. Megkeményitjük a szivünket és tovább folytatjuk a /Vallatást. Fiatalabb, 40—42 éves székely arcán áll meg az ujságiró kutató pillantása. Kivaitat- juk nevét, családi körüményeit. S feltesszük a kérdést: miért jött át? •— Behívót kaptam a Livazényben dolgozó vasútépítő munkásszázadhoz. Tordára kellett mennem jelentkezni. Ott találkoztam néhány emberrel, akik épp az én táboromból jöttek szabadságra. Uram. azokon az embereken nem volt ruha! Kilenc-tiz hónapot dolgoztatták őket a táborban s csak azért adtak nekik szabadságot, hogy felöltözzenek. Én már voltam ott a tavaly, öt hónapig. A napi 2 lej zsoldot megkaptam, a ruhakopnai törvényszék több évre elitélte. Egy éve nem tudunk róla semmit. Anyám maradt otthon. Nem tudok róla semmit. Csak néhány napja van magyar földön. De már címeres sapka van a fején ... — Én autószerelő és sofför voltam eredetileg, — mondja egy 30—32 éves fiatal férfi. — 1928 óta éltem Bukarestben. Házmestere voltam Tatarescu Györgynek. — Mi történt a nagy vasgárdista lázadáskor házigazdájával, a volt román miniszterelnökkel ? — öt is meglőtték. Nem halt meg. Vagy 30—35 sötétet szedtek ki belőle a klinikán. — Miért jött magyar területre? — Úgy volt az,.hogy egy fél esztendővel ezelőtt Bukarestből székelyek közé költöztem. Egy kis fűrészt rendeztem be s mellesleg a bányában is dolgozam, mint gépész. Január 10-én uj félévi tanfolyam kezdődik Folberth Éva Államvizsga! gyors- és gépirőiskolájáhan. Kossuth L.-u. 5. Telef.: 18-34. Beiratkozni lehet: 8-tól d. e. 9—1, d. u. 8—6. Vidékieknek vasúti kedvezmény. futási díjból egy bánit sem: Nem akartam, hogy én is azoknak a sorsára jussak, akikről az öltözet ruha lekopott és lerothadt. Átjöttem. S lesz, ami lesz . .. Egy 16—17 éves uiifiu igy felel a kérdőére: Fiatal rondán legényke is otthont kap nálunk. Miért? Így felel: — Itt jobb!... — Nem voltam premilitár. Sem testein, sem lelkem nem kívánta. Anyám egyik rosszakarója fşljelentett. Tudtam, hogy büntető munkatáborba visznek. Tudtam, milyen sors vár rám. Hiszen X.-ban, épp négy héttel ezelőtt azért vertek el az utcán, mert magyarul beszéltem. .— Maradt-e odaát valakije? — Apámat denunciálták. A román kato— Hogy élnek ott mostanában? — Csak az állat rekvirálás történetét mondom el. A rekviráló bizottság végigjárta a falut s az állatok egy részét 70 baniba kiló- gramonként élősúlyban átvette. Utánna négy nappal közhírré tették, hogy azok a gazdák, akiktől rekviráltak, lássák el magukat pénzzel s menjenek O. faluba, mert ott visszakapják az állatokat, ha 4—500 lejt fizetnek. A székelyek boldogan tari3- nyáltak s mentek az állataik után. O. faluban derült ki, hogy szó sincs az állatok visszaadásáról. Az elhajtott marhákat ugyanis román gazdákhoz szállásolták be s a rákosiakat csak azért hívták el hazulról, hogy a néhány napi takarmányozás költségeit. ők fizessék meg. Nagy volt az elkeseredés. A zúgolódó székelyekre cendőrök támadtak s többet irtózatosan elvertek. Aztán belemelegedik az élmények vázolásába és elmondja a következőket: — A délerdélyi magyarokat csak munka- táborokba viszik. Főleg Livazénybe, a vasútépítéshez. Ott, úgy tudom, 8000 magyar van.1 Azt is hallottuk, hogy Datkon kihirdették, aki 35 évnél idősebb s mentesülni akar s annak fejében hajlandó az alsórá- kosi bányában dolgozni, jelentkezzék. A székelyek jelentkeztek. Be is vitték őket Rákosra s ott a bányában kényszermunkára fogták valamennyit. Nem akartam a sorsukra juhii. Átjöttem... — Mit tudott magával hozni? — Ezt a leánykát, — mutat egy pironkodó hajadonra — és ezt a kis batyut. Voll egy karórám, de azt el kellett adjom, mer* semmi pénzt nem hoztunk magunkkal... Antonescu Mihály helyettes miniszterelnök arról beszélt, hogy Eszakerdélyben rettene-
