Keleti Ujság, 1943. november (26. évfolyam, 248-271. szám)
1943-11-07 / 252. szám
KlltTlUjSKG 6 IMS. NOVEMBER T. Gyönyörű gyermekkor Irta: Biró 3ónos Űrnapján elpusztult Világ nevű tehenünk. Még maradt két ökrünk, egy lovunk s egy tehenünk. Ameddig a legelőn volt mit ennie a jószágnak, oda csaptuk ki őket. Augusztus táján azonban már vörös szokott lenni á legelő az ökrös legeltetéstől a nyári aszálytól s ilyen helyen nemigen élt meg a szegény állat, csak éppenhogy erre-arra kóborolt éhen és szomjan. Telt az ideje, amit eddig szedett magára, abból élt s még áz a szerencse, hogy estére se terelte haza a pásztor, igy nem láthatta senki se ökrét, se tehenét, se más meddő jószágát. Csupán s fejős teheneket terelték estérekelve haza s már hajnalosan hajtották is vissza a pásztorok a mezőre. Egyszer, egy vasárnap reggel sót vittem édesapámmal az ökröknek. Akkor már nagy szárazság volt s a legelő olyan vörös volt, mint a perzselt szalonna- bőr. Azt mondja erre édesapám: — János fiam, jó volna ha hazahajtanék az ökröket s a lovat, hogy bár éjszakánként eljárnál velük etetni. Ott a Hintamező, a Csákányiritvány. Ott még van mit ennie a jószágnak, csak arra kell vigyáznod, hogy a hajtó el ne fogjon, mert akkor zálog kell neki. t)e tudod te elég jól, hogy mit kell tenni ilyenkor. KI keli hajtani a hajtó elöl a jószágot, hogy ne fogjon el, akkor aztán mind jelentgethet akárhová. Tudnál-e éjjelenként az ökrökkel, meg a lóval, a Betyárral etetni járni ? — kérdezte édesapám s kérdésében már a parancs is benne volt. így történt aztán, hogy már más éjjel tilosba kellett mennem a jószággal. Nappal mégcsak elterelgettem a két ökröt s a lovat a mi kaszá'ónkon, de már éjjel itt bizony meg nem állhatták volna. Nem, mert ott sé akadt harapnivalójuk. Nem volt ez egyéb szemfényvesztésnél — ha rágondolok. Csak éppen azért hajtottam ki az ökröket s a lovat nappal, hogy ne legyenek az istállóban, de az éjjel az más volt . . . Hasig érő fűben legeltettem őket. A tilosban, kendbe is jöttek elég szépen. Amit a kietlen legelőn, a nyári hőségben leadtak magukról, azt most szépen visszahizták. Gyönyörűség volt nézni, hogy októberre milyen szép gömbölyű fara lett a Fickónak, meg a Pajkosnak s a Betyár sem volt sovány. Éjjelre még a fejős tehenet is kihajtottam, mert a jó levegőtől' az is több tejet adott. Szép holdvilág volt azon az őszön s az ősz is erősen szép volt. Már november felé közeledtünk, de még mindig olyan enyhe, simogató idő volt, mintha nem is akart volna tél lenni soha. Október vége volt, amikor felfedeztem egy uj legelőt. Ott volt a Vápptova határrészben s a temetőn keresztül kellett oda menni. Gyönyörű holdvilág volt — mondom — s éppen világításra csinosították a vánotpvai temetőt, amikor az uj legelőt kiszemeltem. Nem mintha féltem volna a temetőtől, de jobban szerettem volna, hogy Jakab Jancsi is velem jöjjön éjszakánként, mert akkor beszélni is lehetett, nemcsak egyedül fütyülni s danolni. De őt nem engedte az anyja még éjjel is vélem csavarogni. Azt mondta, hogy elég nappal, hiszen nekik úgy sincsen még egy szerencsétlen borjufarkuk se, hát akkor mit etethetne. Ez igaz is volt. Azon az éjszakán is — mint a többi éjszakákon — pontosan éjfélkor költött fel édesapám, hogy legeltetni hajtsam a jószágot. A Fickón harang is volt, de azt éjjel- ' re mindig bedugtam Szaimacsutakkal, hogy ne árulja el a hajtónak, merre járunk. Úgy volt az azon az éjszakán is. Megyek az utcán lefelé a két ökörrel, tehénnel s lóval, amelyet kötöféken vezettem magam után. Egyszercsak béboiul az ég s elkezd villám- lani s dörögni, mintha az egész mindenség össze akarna dűlni. Miért mondanám, hogy nem féltem ? . . . Féltem biz én s remegtem is, amikor a temető közelébe értem. De már a templom előtt félni kezdtem s az pedig ott volt, ahol most van: a temető sai kánál. Ebben a templomban egyszer borzasztó nagy szerencsétlenség történt. Éppen óesz- tendö estéjén. A tiszteletes ur béfejezte a templomozást, kijött a hívekkel a templom elé s még ott is megáldotta őket. Már éppen menni akart, amikot eszébejutott, hogy a szószéken felejtette a Bibliáját. — Emberek, — mondta — né, hogy jártam. Ott felejtettem a Bibliámat a szószéken, ki hozná ki nekem ? Úgy mondják, úgy beszélik a faluban még most is, hogy négyen is jelentkeztek, de aztán csak a vén Kovács Ferenc ment be a Biblia után. Mondta neki a pap, hogy gyújtson gyufát, mert sötét van már a templomban, de a vén Kovács Ferenc, aki nagyon istenes ember hitében állott s korcsmázás he'yett télen a Bibliát olvasgatta, azt mondta a papnak: — Ugyan, úgy, tiszteletes ur. Minek kellene világosságot gyújtani ? Világit a templomban a sötétségben is az Úristen szent lelke. Megtalálom én azt a Bibliát a sötétben is. Ezzel benyitott a templomba. Mind várták az emberek s a pap is mind várta, hogy mikor jön már ki onnan, de hiába várták. Nem jött. Gyufát gyújtanak, hát ott van az elaő pad előtt. Kezében ott szorongatja a Bibliát is, éppen a szivén tartja. De nem él a vén Kovács Ferenc bácsi. Nem bizony. Kabátja bele akadt egy szegbe, amely éppen az első padba volt beléverve koszorúnak s abban beléakadt a kabátja szárnya, attól meg úgy megijedt szegény vénember, hogy hirtelen belehalt. A félelembe. Ezek jutnak eszembe, amikor a templom előtt terelgetem a két ökröt, tehenet s magam után vonszolom a lovat kötőfékjénél fogva, mert ebben az Ítéletidőben még az is fél és remeg. így jutunk el a temetőig, amelyet éppen kettőbe szel az ut. Még mindig dörög s villámük s szó, ami szó, de kezdek félni. Hát hogyne, amikor a temetőben valami mozgást fedezek fel, holott a halottak nem szoktak mozogni . . . — Ez lüdérc lesz! — gondoltam. — Ebben az Ítéletidőben csak lüdérc lehet itt a temetőben, de most már vélem mi lesz? Megállítom a lovat, meg a tehenet s az ökröket s meg is állanak egy helyben, mintha oda- cövékelték volna őket. En is megállók s lábaim úgy remegnek, hogy majd összeesem félelmemben. De meg kell győződni az igazságról, — szánom rá magamat — mégha itt pusztulok is. Meg kell győződni egyszer már arról is, hogy milyen a lüdérc, mert eddig csak a mesékben s ijeszgetésekben hallottam felőle. Botom az jó volt. Még macsuka is volt a végén akkora nagy, mint egy jó békebeli A Te'eki Pál grófról elnevezett Erdélyi Tudományos Intézet rövid fenná’lása ót'» a tudományos kutató munkálatok egész sorozatát végezte el s munkásságának etediré- nyeiiől most adja az első híradásokat kiadványaiban. Ezek sorában je’eit meg nem- légiben László Gyula dr. egyetemi magántanár remek tanulmánya is. A tanulmány megszületésében igen fontos szerepe volt az 1942 őszén a kolozsvári Zápolya-utcában Kömöcsi Pál hóstáti gazdá'kodó telkén végzett ásatások, amelynek eredményeképpen egy honfoglaláskon magyar vitéz lovassá ját tárták fel. Az ásatás a legteljesebb nyilvánosság mellett zajlott le s jól emlékezünk arra, hogy az ezeréves hamvakat mily megható tiszteletadással szállították he az Erdélyi Nemzeti Muzeum Bástya-utcai épületének falai közé. És most, hogy László dr. egyetemi magántanár tanulmányát plvfs- suk, mély megilletödéssel gondolunk az ezeréves hamvakra. És ha az elmúlt év őszén voltak is olyan kolozsváriak, akik értelmetlenül szemlélték a málló csontokat megtisztelő diszpompát, azoknak most szeretnök kezéhez adni László professzor tanulmányát: hadd láss tv;, hogy a Zápolya-utcai névtelen magyar lovas nemcsak hazát foglalt ezen a földön, hanem halála után égy évezreddel is helytáll ezért a fö'dért s ha már karja és kardja hatalmával nem is harcolhat, harcos életének szerény kincseivel tesz bizonyságot melle*. - tünk és érettünk. Az a néhány értéktárgy és fegyver, ami a Zápolya-utcai kert mélyéből előkerült, tudományos becsét illetőleg felmérhetet’en értéket je’ent az erdélyi magyarság számár,".. Erről számol be László professzor tanulmánya oly nemes egyszerűséggel, oly érdekes és közvetlen módszerrel, hogy a leletek nagy magyar jelentőségét és fontosságát nemcsak a régészeti tudományos műhelytitkaiban járatos szaktudós, hanem a laikus is könnyedén megérti. A fiatal tudós a következő kérdést veti fel: „Vájjon volt-e művészete a honfoglaló magyaroknak? Vájjon á tarsolyemezek kengyelek s zablák, szablyák, szahlya- s saruveretek, nyergek, íjak, tegzek és derékszíjak vagy drágamivü fülbevalók díszítései nek van-e köze ahhoz a mély embeii élményhez, ami a műalkotáson keresztül egymástól távol álló egyéneket s nemzedékeket sző bele az időtlenségbe?“ A kérdésre ad feleletet a tanulmány és a pompásan megválogatott példák alapján kibontott válasz rendkívül értékes ut.nuta tást ad az Uj magyar élet útjait kereső mai nemzedékeknek. A honfoglaló magyarok művészete kollektiv, közösségi művészet volt, amely — amint a szerző megállapítja — „talán még nagyobb erőveü fűzi egybe a nemzedékeket, mint a nyugati szemlélet“. zsemle. Két kézre fogtam jó botomat s megindultam a sírokon keresztül arra felé, ahol négy nem tudom micsoda olyan kísértetiesen kalimpált a levegőben . . . fts Időnként még hang is jött abból az Irányból, de milyen rémes hang . . . Mindegy. Fejembe vettem, hogy meggyőződöm az igazságról, hát most mar mindegy. Lássuk az igazságot még akkor is, ha lidércképébe öltözve is jelentkezik ezen az éjszakán, itt a temetőben . . . Na, még csak néhány lépés van addig. Még néhány s aztán itt van. Jár, libeg, billeg az a négy valamiféle a levegőben s még kisértetie- sebb, ahogyan a villám időnként világosságot lövel rá. Egészen közel Jutok hozzá. Már úgy érzem, hogy' én magam ts halott vagyok, de még megpróbálom egyet lépni. Sikerül. Na, most fogd kétkézre a botodat — biztatom magamat — s aztán üss oda. üss, ne félj . . . — Supp! . . . Supp! . . — hallatszik a mélységes csöndben botom hangja s az a valami, ami eddig a földön fetrengett, mint a villám ugrik fel s már szalad is a sírokon keresztül a parókia felé. Kicsit összeestem, de aztán csak magamhoz tértem s más reggel én mulattam a dolgon a legjobban, mert a pap szolgájától megtudtam, hogy a pap lova, az Ilka fetrengett a temetőben, mert megunta legelészni s egyébként is már vén jószág volt, nem birt egész éjjel lábon áitani. Es pontosan ezen a reggel, még úgy hajnalosan történt, hogy Péter Gyuri elkiáltotta magát a Vánotova alján: — János . . . János . . . Hajtsd haza a Jószágot hamar, hamar, mert mégy a gim- náziomba. A tanulmány a továbbiakban a honfoglaló magyarok művészete és a középkori magyar művészet kapcsolódásának eddig rejtve maradt titkára vet fényt. E rövid ismertetést László professzor tanulmányának utolsó soraival fejezzük be. Igen fontos megáüapitást és végkövetkeztetést von le az erdélyi leletek tanulmányozásából és az orosz múzeumokban tanulmányozott emlékek összevetéséből: „A honfoglaláskori magyar műveltségben nem különíthetünk el sajátos erdélyi műveltséget, hanem az egész magyarföldi anyag egységes jellegű S kétségkívül egy nép hagyatéka. Kétségtelen azonban, hogy Erdély sokkal szivósabban őrizte hagyományait s igy kiváltképp alkalmas terület arra, hogy a honfogla'ók magasrendü nyu- gateurázsiai műveltségének életfolyását a keresztény korban is megfigyehessüK." Úgy érezzük, hogy ez az érdekes tanulmány, amely a tudomány józan, indulatmentes hangján beszél, igen értékes segítség lesz annak a politikusnak a kezében is, akinek népe és nemzete ügyét az igazság szeplőtlen fegyverével kell megvédelmezni. — fz — DK. FARAGÓ FERENC: KRISZTUS KÖVETSÉGÉBEN JÁRUNK — Korda Rt. kiadás« — A jó eimélkedési könyv olyan, mint a mozaikkép: tűzben égetett számtalan apró kövecskéből van gondosan összerakva; a kövek minden darabja külön is érték, a kép egy-egy tenyérnyi része is kellemes hatású anélkül, hogy az egészet látnok; a teljes kompozíció pedig messziről érvényesül s ha Isten napja rásüt, pazar, lélekemelő benyomást kelt. Ez jutott eszembe a kolozsvári teológiai főiskola h. igazgatójának és a szentirástudományok jeles tanárának most megjelent könyvét lapozgatva. 25 fejezet ugyanannyi szentleckéröl az egyházi év liturgiájának tanításából (ezért hívják magyarul nem „levélnek“, hanem „leckének") ugyanannyi drága részlet. Es sokszázezer apró mozaikkő a lélek kegyelem- tüzében égetett drága gondolat! Mi a nehézségünk az elmélkedésben? Nem a krisztusi igazságok megismerése, nem is a lelkesedés azok fönséges szépsége fölött, hanem az „applicatio“, a magunk mai életére való vonatkoztatás, hogy az igazságokból élet, a gondolatokból cselekvés szülessen. Faragó dr. mester mind a kettőben. Oly világosan és kellemesen adja elő a leckék tartalmát, hogy az ember feszült figyelemmel követi s felmelegszik olvasásuk közben. De itt nem áll meg, hanem mindig mai, friss és teljesen újszerű alkalmazásának nagy skálájával úgy lenditi az elmélkedőt a megvalósításra. egy-egy kitűnő induló. ^DNUVEk' IíöZöTT László Gvula: fi honfoglaló magyarok művészete Erdélyben — fiz Erdélyi Tudományos Intézet kiadása — HOHNER, SEILER stb. képviselet Meglátszik a könyvön, hogy másfélévtised- nyi lelkigyakorlatoztatás után, miután a katolikus társadalom minden rétegének adott finom elmélkedései alapján megnyíltak előtte a modem lelkek s azokban el tudta rendezni, ami nekik a krisztusi életideál valóraváltásában a mi környezetünkben nehéz:, rakta össze az írás alapos ismeretével kifejtett gondolatait. Az össze- hatást pedig egy év távlatából fogja élvezni az olvasók tábora. 4r. r, t. GUY DE POURTALES: WAGNER — Révai kiadás — Alig néhány éve, hogy Pourtalés, a vifeg» hírű Berlioz-, Chopin- és Liszt-életrajz mser- zöje, a XIX. századi Európa egyik legnagyobb ismerője, a kitűnő zenész és remek iró, néhány felejthetetlen regény és elbeszélés mestere — férfikora delén meghalt. ABg néhány éve, s ma már egyre világosabban látjuk, milyen különös értéket képvisel nemcsak az uj francia irodalomban, hanem a világirodalomban is. Az ő megviiágitáíában látjuk csak igazán, mennyire korának gyermeke minden nagy alkotó, mennyire a nagy művészben testesül meg legtöményebben és legigazabban a kor, mennyire ő egyesit magában mindent — egyéniségében és művészetében. Ahogyan Lisztben: Wagnerben is a XIX. század zsenijét ragadja meg Pour- ta’és. Születése pillanatától nyomról-nyomra követi hősének életét, s kettős utat járunk vele végig: egyet a mult század Európájában, városokon, családokon, fejedelmi udvarokon át, és egyet a léleknek azokon a belső tájain, amelyeken sorra lobbannak fel » tetralógia, a Parsifal, a Tristan, s a többi remekmű látomásai. — A* „UJ MAGYAR MUZEUM“ két utolsó száma. Most egy éve Indult meg Kassán a felvidék ez évnegyedes, tudományos, irodalmi és művészeti szemléje, azzal a céllal. hogy a visszacsatolás után szót rebbent felvidéki Írógárdát ismét egy zászló alá hozza, valamint, hogy a folyóirat nélkül maradt felvidéki magyarságnak saját problémáit, életét, múltját megmutató tükröt adjon. Kétségtelenül nehéz feladat volt negyedévenként 8—10 ivén tudományos tanulmányokat, értekezéseket, szépirodalmat öe*- szezsufolni, úgy, hogy az változatos és a lehetőleg általános érdekű legyen, különösképen pedig azért, mert nem országos, hanem csak tájviszonylatos, tehát felvidéki vonatkozásokról lehet szó. A folyóiratnak azonban mindezideig sikerült kitűzött céljait megtartani s színvonalát egyre emelni, amit a legutolsó két szám élénkén bizonyít. Különös érdeklődésre tarthat számot e két számban Nyiresi-Tichy Kálmán a rozsnyói városképekről és a rozsnyói múzeum céhtábláiról Írott tanulmánya, továbbá Hévey László: Darányi Ignác és a felvidék, Rutt- kay Gy.: Táji művészek szövetkezete, Eckhardt S.: Balassa Bálint Kassán, Korpás E.: A gumi előállításának lehetőségei és Bálint Imre: Társadalmi és szellemi tervek Kárpátalján című értekezése. A szépirodalmi részből kiemelkedik Darkó István: „Az első nap“ cimü kisregénye, valamint Béllyey László a prágai magyar diákok életéről Irt naplója, Milo Urban (szlovák iró), Mezössy Mária s mások novellái, Mécs László, Gulyás Pál, Sziklay Ferenc stb. versei. A folyóiratot még gazdag adattár, könyv és folyóiratszemle egészíti ki, valamint egy egyives szlovák melléklet, amely a magyarszlovák kulturkapcsolatot hivatott elmélyíteni s ékes bizonyítéka a kisebbségek és szomszédnépek felé baráti jobbot nyújtó magyar kultúrpolitikának. A folyóirat a Kassai Kazinczy Társaság kiadásában jelenik meg.
