Keleti Ujság, 1943. szeptember (26. évfolyam, 197-221. szám)
1943-09-30 / 221. szám
4 Kuetiüjsxg 1943. SZEPTEMBER 30. Í?C,, Majdnem rádióriportét lettem Most tartották meg a rádió•** riporterek őszi vizsgáit. 109 jelentkező közül 24-et vizsgáltak ^ meg. A papírlap megreszketett a kezemben Régi vágyam teljesülését, egész diákko rom álmának valóraválását jelentette ez a levél. Igen, itt volt a kezemben, nem álmodtam: „Igen tisztelt Uram! Értesítjük, hogy következő szerdán délelőtt helyszíni közvetítési riporterpróbát rendez a rádió. Erre a próbára korábbi jelentkezése alapján Önt is meghívjuk. A próba feltételeit a helyszínen közöljük a jelentkezőkkel. Azokról egyelőre csak annyit, hogy a fentirt napon délelőtt 10 órakor kérjük szíves megjelenését £ Halászbástyánál levő Szent István szobornál.“ Már ugrottam is az autóbuszra, hogj minél hamarabb a Halászbástyán legyek, jövendő diadalaim vagy balsike rém színhelyén. Verőfényes, nyárias délelőtt volt. A párás levegő alig reszketett a nagyváros morajától. Vájjon miről kell itt jövő szerdán közvetítenem? A Mátyás-templomról? A Szent István szoborról? Aligha. Vagy a Halászbástya építészeti nevezetességeiről? De hiszen ehhez meg rengeteg tárgyi tudás kell. Nem, nem! Ha szive és lelke lesz annak, aki a közvetítést vezeti, akkor- csakis a csodálatos halászbástyái délelőttről szólhat ez a riport. Igen — ujjongtam lelkesülten — és ez lesz a cime: Őszi séta a Halászbástyán. A kérdéses szerda délelőttön már fél- tizkor ott dideregtem a hideg, szeles kőerkélyen. Hány délelőtt akartam kijönni és elmulasztottam ezeket a tervbevett próbákat mind. Most aztán itt van a baj: szomorú idő tartotta szürke fátyolát a Halászbástya fölé. A múltkori napfényes párának se hire, se hamva. Megpróbáltam néhány mondatot papírra vetni, ködről és fellegekről, de nem sikerült. Napfény után sóvárogtam és csak abban reménykedtem, hogy — amig a lemezvágókocsi megérkezik — talán még kiderül. Nem derült ki. Ellenben lassan gyülekezni kezdtek a iúobiek. Volt bemondók, harctéri szpíkerek, újságírók és színészek. Nekem légjobban egy pap tetszett, aki komoly reverendájában közénk vegyült és elbarátkozott velünk. — Sportbemondó akarok lenni — mondta és a levegőbe sújtott az öklével. Már ebből is látszott, hogy jó sportbemondó lesz. Sokat hallgatta a mostani sporttudósitásokat mondta — és nincs velük megelégedve. Legalább is azt hiszi, igy ő is tudna közvetíteni. Beszélgettünk, fecsegtünk. A lemezvágókocsi egy kicsit késett. Voltak közöttünk harcedzett bemondók, akik már átestek hasonló próbákon. — Lélekjelenlét kérdése az egész — mondták és legyintettek Megtudtuk, mi tájékozatlanabbak, akik először vettünk részt ilyen próbálkozásban, hogy vannak olyan próbák is, amikor semmi mást nem kell csinálni, csak beszélni, akármiről. Az embert odaállítják a mikrofon elé, néznek egy stopperórát és egyszer csak azt mondják: — Most! És akkor három percig beszélni kell. Éppen itt tartottunk, amikor megjött â kocsi. Budinszky Sándor ugrott le róla. Gyorsan megállapította, kik vagyunk itt, mialatt égy bőrkabátos műszaki ember hosszú dróton előhúzta a kocsiból mindnyájunk rémét, a mikrofont. — Le lehet írni a mondanivalónkat? *- kérdeztem. — Hogyne, — válaszolta a hires bemondó, — csak olvasni nem lehet. Napfény után vágyódó szememmel szomorúan néztem, amint az egyik harctéri bemondó elindult a mikrofonnal- Ez gyorsan és szakszerűen végzett. Bement, meghallgatta a lemezét, tisztelgett és elbúcsúzott Utána az újságíró következett. Természetesen nem hallgathattuk egymás közvetítését, de azért egy-két szó mégis elvetődött a fülünkhöz. — Itt sétál szemben velem a belügyminiszter •— mondta szemrebbenés nélkül és az előtte levő üres útra mutatott. A körüiállók — ekkor már egész kis közönsége volt a mutatványnak — nevettek. — Elég -— mondta a rádió embere sötéten. — Köszöniük. Nos, gondoltam, újságíró barátunk aligha ment át a vizsgán. Pedig most én következtem harmadiknak. MegkérdezMeghosszabbitották az erdélyi nyugdíjasok állampolgársági igazolásának határidejét Áz 1943 december 31-én lejáró határidő helyett 1944 december 31-ig kell a kőznyugdijasoknak állampolgárságukat igazolniok Kolozsvár, szeptember 29. A hivatalos lap szeptember 28-iki száma rendeletet közöl a Magyar Szent Koronához visszacsatolt keleti és erdélyi országrészen volt magyar, illetőleg volt román közszolgálati alkalmazottak és nyugdíjasok, valamint a honvédség és csendőrség volt tagjai, úgyszintén mindezek özvegyei és árvái magyar állam- polgárságának igazolására az 1200/1941 M. E. számú rendeletben meghatározott, 1943 december 31-én lejáró határidő meghosszabbításáról. A 4560/1943. M. E. számú rendelet most kimondja, hogy a fent idézett 'rendelet hatálya alá tartozó nyugdíjas (nyugbérés, nyugállományú egyén), valamint ellátásban részesülő özvegy és árva, magyar állampolgárságát 1944. december Sl-ig köteles hitelt érdemlően igazolni. A meghosszabbítás tehát egy évi haladékot biztosit a2 érdekelteknek állampolgárságuk bizonyítására. A rendelet a továbbiak során még a következőket tartalmazza: Egésznapi tárgyalás után húsz Kolozsvár, szeptember 29. A háborús idők erkölcsvilágában mindinkább megszokottá váló uzsorabirósági eljárások tömkelegéből már-már csak a súlyosabb — hármastanács elé tartozó — visszaélések keltenek még olykor nagyobb feltűnést. A benne szereplők nagy számánál fogva azonban még inkább kiemelkedik közülük az az uzsoratö- megper, amelynek tárgyalását szerdán délelőtt kezdte meg Vitos Pál dr. elnöklésével a kolozsvári törvényszék mellett működő uzsorabiróság hármastanácsa. V vád szerint Fejér István kolozsvári hentesmester tavaly december 23-án „nyereséget célzó továbbadásra“ 31 darab soványsertést vásárolt meg Hoffman Józseftől — a hatóságilag megszabott 1.90 pengős ár helyett — 2 pengőn felüli kilogramon- kénti árban. Néhány napi múlva, december 28-án Fejér, most már Merdán Mihály helybeli sertéskereskedövel együttesen újabb 84 darab, egyenként 80 kilogramon aluli soványsertést vett meg Mezöberény- ben, kilogramonként átlag 3.27 pengőért. A beszerzett árun ez év januárjában, hasított sertésként — a hatósági 2.90 pengős árral szemben — 4.30 pengőért odtcék túl, Székely András, Molnár Gábor, Kapitány Sándor, Barabás Ödön, Kos' Frigyes, Kovács Gyula, Nemes Gábor, Felvinczi Sándor, Moldóván Lehel és Szakács György kolozsvári henteseknek és mészárosoknak, akik üzletükben a húst szintén jóval a hivatalosan megállapított áron felül árusították ki. Az előbbiekhez hasonló de minden alkalommal hatósági áron felül vásároltak kisebb mennyiségben sertéseket Hatházi Ferenc'hentes, tovább^ Szinethv Lajos sertés- nagyvágó, valamint Szigethy Árpád sertés- bevásárló, úgyszintén Szabó Zoltán hentes. Ha az ellátásban részesülő személy magyar állampolgárságát 1944. évi december hó 31. napjáig nem igazolta, az ellátás kifizetését meg kell szüntetni és az ellátást csak azt a napot követő hónap első 'napjától kezdödöleg kell újból folyósítani, amely napon az érdekelt a magyar állampolgárságának igazolására alkalmas okiratot az ellátását számfejtő hivatalnál benyújtotta. Arra az időre, amely alatt az ellátás kifizetése szünetelt, az ellátást utólagosan csak abban az esetben lehet kifizetni, ha az érdekelt hitelt érdemlően igazolja, hogy> magyar állampolgárságát az 1944. évi december hó 31. napjáig hibáján kiviU álló okból nem tudta igazolni. Végül a rendelet közli, hogy intézkedései kiterjednek mindazokra az alkalmazottakra, valmnint ezek özvegyeire és árváira is, akik az 1200/1941. M. E. számú rendelet 6. 5-ának 1—3. bekezdéseiben foglalt rendelkezések alapján kiadott kereskedelmi- és közlekedésügyi, iparügyi, továbbá belügyminiszteri rendelet hatálya alá tartoznak. vádlott felett Ítélkezik a bíróság Árujukat ismeretlen vásárlóknak, Szigethyék pedig Szilágyi János, Vlasszák Árpád, Székely János és Csog Sámuel kolozsvári vendéglősöknek továbbították. Az áron felüli vásárlásért „folytatólagosan elkövetett árdrágító visszaélés miatt“ valamennyien a vádlottak padjára kerültek. A vásár békésmegyei szereplői ellen az ottani uzsorabiróságon indult lejárás. A fel-, sorolt kolozsvári hentes- és mészárosokkal szemben az ügyészség a honvédelmi törvénybe ütköző „tiltott vágás" miatt is vádat emelt. A vádlottak, akik közül csupán a jelenleg katonai szolgálatot teljesítő Szakács György nem jelent meg a szerdai tárgyaláson, valamennyien tagadták az Üzletszerűség szándékát, azt hangoztatva, hogy éppen a beszerzési nehézségek miatt, még a megengedett törvényes haszonra' sem tehettek szert. Éppen ezért — a beszerzést végző Fejér István, Merdán Mihály, Hatházi Ferenc, Szigethy Lajos, Szigethy Árpád és Szabó Zoltán kivételével, akik vétkességüket beismerve enyhe elbírálást kértek — mindannyian ártatlanságukat hangoztatták és felmentéküket kérték. A több órát igénybevevő kihallgatások befejeztével" a vád képviseletében Kynsburg Béla dr. ügyész a honvédelmi 1bűntettet hangoztató vádpontot elejtette, amennyiben a vágóhid igazgatósága Igazolta, hogy a sertések levágása szabályszerűen, tehát nem tiltott módon történt. Az árdrágító visszaélés bűntettében viszont a bűnösség kimondására és 1000—5000 pengőig terjedő vagyoni elégtétel megállapítására kérte a bíróságot. A védelmet ellátó Öváey Elemér dr., János Gáspár dr. és ürmössi Károly dr. ügyvédek védenceik cselekményeinek enyhitő körülményeit fejtegették jogi és emberi szempontból egyaránt. Az egész délelőttön át tartó tárgyalás után déli egy órakor vonult vissza Ítélethozatalra a bíróság, de hosszabb tanácskozás múltán csak végzést hozott, amelynek értelmében a folytatólagos tárgyalást ma, csütörtökön délelőttre tűzte ki. Véres rablAmerénylet eny budapesti bélyegkereskedő ellen Budapest, szeptember 29. Doktor Imre bélyegkereskedő budai üzletfeleit látogatta meg. Hat óra tájban betért a vízivárosi Medve-utcai „Medvéhez“ címzett borozóba. Letelepedett az egyik asztalhoz és fél liter kadarkát rendelt. A szomszédos tarkaabro- szos kerekasztal körül négyen ültek. Négy fiatalember. Egyikük odaszólt a magányos borozóhoz: •— Fizessen nekünk is valamit... Kifogytunk a pénzből és még nagyon szomjasok vagyunk. A bélyegkereskedö intett a korcsmárosnak és két liter bort rendelt a* szomjas társaságnak. A két asztal vendégei között beszélgetés indult meg. Sűrűn emelték fel poharaikat. Később Doktor Imre elbúcsúzott a társaságtól és kiment a korcsmából. A számlát előzőleg természetesen kifizette. Százast vett elő kövér tárcájából. A bélyegkereskedő lassú léptekkel elindult a Medve-utcába. Néhány lépés után hirtelen szorítást érzett a tarkóján, a következő pillanatban valaki hátulról zsilet- pengéböl készült késsel a nyakába vágott. Ugyanekkor egy másik suhanc lehasitotta kabátja hajtókáját és kiemelte zsebéből pénztárcáját, amelyben még 1F darab 100 pengős volt. Doktor Imre ekkor már csupa vér volt: a vágás a csigolyáig hatolt. Az áléit férfit azonban még mindig nem eresztették el támadói. Egyikük a kereskedő gyűrűjét próbálta lehúzni az ujjáról, de nem sikerült. — Segítség! Segítség! — kiáltotta elhaló hangon Doktor. A csendes vizivárosi utcában emberek tűntek fel, mire a támadók, akik közül az egyik piroskockás kabátot viselt, vad futásnak eredtek. A zajra előkerült a közeli rendőrörszem is. A piroskockás férfi éltkor egy telefonfülkébe ugrott. A rendőr azonban szemmel tartotta és rajtaütött a fülkében kuporgó merénylőre. Kezében még a véres zsiletkés. A másik támadót a járókelők fogták el rövid, izgalmas hajsza után. A mentők is megérkeztek ezalatt a Medve- ufeába. Doktor Imrét véres nyakkal élet- veszélyes állapotban vitték a Lorántffy Zsuzsanna-szanatóriumba. A rendőr pedig bekísérte a támadókat a főkapitányságra. A rendőrségen kiderült, hogy a piroskockás kabátos szőke fiatalember Pasztorek János 25 éves napszámos, a társa még fiatalkorú vézna suhanc. — ‘Nem ty.dom, miért tettem... — védekezett Pasztorek a főkapitányságon. Nem is tudom, mi történt... Nem vittem el semmit. A fiatal suhanc még ennyit sem vall a rendőrségen. Nem is felel a hozzáintézett kérdésekre. A bélyegkereskedö börtárcáját nem találták meg a merénylőknél, lehetséges, hogy az ezer pengőt a társaság többi tagjai vitték el. Pasztoreket és társát ma újra kihallgatják. <»»i 1 mm——————» I kolozsvári hentesek és vendéglősök monstre pőrében csütörtökön dönt az uzsorabiréság ték, milyen útvonalat akarok bejárni Lemérték a drótot, elég lesz-e, aztán a bőrkabátos műszaki ember a hóna alá fogta a mikrofon hosszú nyelét és a szám elé tartva, elindultunk. Az első érzés: rettenetesen fáztam a folyosón, ahol a világ valamennyi szele találkozót ad egymásnak. Fogaim összeverődtek és az első hang, amit a bekapcsolt mikrofon tőlem hallott, a vacogás volt. Minden fél mondat után meg kellett állngm beszéd közben is, hogy kicsattogtassam fogaimat. De azért közben nagyon lassan, bemelegedtem. Folyt, Ömlött a szó a számról. Mindig hajlamos voltam az ilyen ábrándozásokra, csak most hangosan kellett mondani, ennyi volt a? egész. Persze, azért volt kinos része is » szereplésemnek. Most már nem vacogtam, mégis állandóan meg kellett állnom beszéd közben, mert hiába tudtam, nem hittem, hogy ezen a hosszú dróton elmegy a hangom a lemezig. Még Szent István szobra előtt is nyugodtan fecsegtem, akkor aztán egyszerre kitört a botrány. • Nem tudom, hogyan történt. Egyszerűen kifogytam a mondanivalóból. Hiába törtem a fejemet, nem jutott eszembe egyetlen ép mondat sem. Úgy éreztem, igazságtalanság, hogy mindig csak engem beszéltetned. Beszéljen most már valaki más is. Igen ám, de ki? Nem állt a közelemben senki, akit megkérdeztem volna és különben is, elment a kedvem a párbeszédektől, újságíró elődöm példáján okulva. Összehorodtam hetet-havat, falevelekről, virágokról, szobrokról és templomokról és még mindig nem jutott eszembe épkézláb befejezés. Végre a sors segítségemre küldött egy vak har- mónikást. Ott ült a rongyos zenész a jobb oldali lépcső alján és néma dühvei nyo- morgatta hangszerét. Úgy hangzott az én fülemben ez a rekedt dörmögés most, mintha angyalzene lenne. Karon ragadtam a bőrruhást és futva rohantam vele le a lépcsőkön, az, mialatt mellettem bukdácsolt lefelé, kétségbeesetten figyelte a zsinórt, mikor feszül meg és szakad el. Elég lett. Az utolsó lépéseket már lassan tettük meg, hogy a zene halkan ömöljön fel a mikrofonban. Aztán a vak zenészről beszéltem, mialatt hangomat egyre erősebben nyomta el a harmonika zengése. A szám szélét nyaltam, annyira éreztem, milyen hangulatos lesz ez- a zenés befejezés. És ekkor követtem el a második hibát- Amikor annyira felvittem a hangomat, hogy minden hallgató gondolhassa: vége felé járunk, akkor egyszerre abbahagytam a szónoklatot, abbahagytam a zenésszel a muzsikát, mely eddig betöltötte az én beszédem szüneteit is és elkezdtem simogatni az öregember haját- Csak percek múlva jöttem rá, hogy ez az egész hangulatos kép nem látszik a mikrofonban Akkor azonban már késő volt. Mindenki nevetett körülöttem. Én pedig megnémulva a zavartól, csak integetni tudtam: fejezzék be, kapcsolják ki, vége az egeésznek, vigyék a csudába a mikrofont. Két perc múlva bent szorongtam egy kis bőrülésen és rémülten figyeltem az induló lemezt: életemben először hallottam a saját hangomat. Nem, ez nem az én hangom. Ez a rekedt kakadu nem én vagyok. És mennyit vacog az illető. Hangosan csattogtak a fogai- És mennyi szünetet tart- Aztán a harmonika következett, hát ez valóban igen hangulatos volt. Ez volt a legjobb az egészben. Lever ten búcsúztam. És dühösen néztem az égre: most kezdett kibújni a nap: az én napom. 1 * Néhány nap múlva levelet kaptam, amelyben udvariasan értesítettek, hogy a rádió egyelőre — bizonyára tehetségem kímélése céljából — nem tart számot szolgálataimra. Mindenesetre az az elégtételem megvolt, hogy majdnem rádióriporter lettem. Csak azon mult, amin az egyszeri operaénekes karrierje: hogy nem vettek fel. GESZTELYI NAGY ZOLTÁN
