Keleti Ujság, 1943. július (26. évfolyam, 145-171. szám)
1943-07-27 / 167. szám
MkaasUrmm Képzőművészek a kőzősséff IcűszőbéEB Az erdélyi magyar képzőművészek a román megszállás éveiben is, majd a magyar életközösségbe való visszatérés után is, jónéhányszor felvetették ktilönlegéí művészi és egzisztenciális kérdéseiket. Főkép a megélhetési problémákat. Az az érzésünk, hogy a régebbi megbeszélések nem sok gyakorlati eredményt hoztak. Most az erdéiy- részi magyar képzőművészet különleges kérdései ismét napa! te mire kerültek. Alkalmat erre az adott, hogy Kolozsvár városa Erdély fővárosához illő és méltó gesztussal találkozásra hívta meg a fiatal erdélyi képzőművészeket. Nagyon -örvendünk, elsősorban a megértő pártfogást oly régen nélkülöző erdélyi képzőművészek szempontjából Keledy Tibor dr. polgármester és munkatársai szeretetteljes áldozatkészségének, de még nagyobb a>. öröm, ha az egyetemes magyar közönség érdekeinek szemszögéből Ítéljük meg a pénteki megbeszélés jelentőségét. A fiatal erdélyi képzőművészek kolozsvári összejövetelének ugyanis nem ott és abban van meg a nagy fontossága, amit a képzőművészek az egyéni fejlődés és boldogulás érdekében fontosnak vélnek, hanem abban, amit az egyébként zártkörű értekezlet határozatairól beszámoló tudósítások legfeljebb érintenek, de nem hangsúlyozta ki érdeme és jelentősége szerint. A művészek természetesen és jogosan azv a lehetőséget vizsgálták meg elsősorban, amelyet számukra az ország második Műcsarnoka jelent. S valóban Igen nagy és beláthatatlan az a szerep, amelyet a kolozsvári Műcsarnok az erdélyi képzőművész utánpótlás tisztára művészi sikon való nevelésében játszani fog. Ez a szép szerep csak most kezd kialakulni s minden remény megvan arra, hogy a tervbevett tárlatsorozatok s a hozzájuk kapcsolódó magas színvonalú előadások mind a fiatal alkotó nemzedék, mind a nagyközönség szellemi pallérozására igen hatásos alkalmakat nyújtanak. Itt lehetetlen fel nem ismerni az alábbi nemes tendenciát: A képzőművészek fontosnak tartják az olyan alkalmaival, ahol tudásukat fejleszthetik, Ízlésüket pallérozhatják s látókörüket szélesíthetik. Még fontosabbnak tartják minden bizonnyal, hogy a nagy átlagban meglehetősen bizonytalan és sekélyes r. lése Is kap valamelyes jó és szükséges útbaigazítást, határozottabb iránymutatást, amire nemcsak azért van szükség, hogy az erdélyi magyar közönség az erdélyi magyar képzőművészek alkotásait a réginél fokozottabb mértékben méltányolhassa, hanem azért is, mert a nagyközönségre valóban ráfér egy alapos ráébresztés a g:ecs és a művészi érték közötti különbségre. Az első pillanatban úgy vélné az ember, hogy a képzőművész és a közönség közös és párhuzamos nevelésével már meg is teremtődött az eddig annyira nélkülözött közeledés és megértés legfontosabb feltétele. A helyzet azonban az, hogy — amint a kolozsvári müvésztalálkozó határozatai bizonyítják — az alkotó művész és a közönség egymásratalálásban ez az ut egymagában véve még nem vezet célhoz. Maguk a művészek is felismerték azt az igazaságot, hogy a kép és a szobor nem csupán az alkotó és az esetleges vevő senki másra nem tartozó magánügye. Az erdélyi művészek az elmúlt 22 év alatt megjárták a művészi szabadság Htjait és ösvényeit s valószínűleg saját bőrükön tapasztalták ki, hogy a művész alkotásbeli szuverén szabadsága a legtöbbnél siralmas számkivetettséggé vált. Az, elmúlt két évtizedet jellemző erdélyi magyar ínű- vésznyomor valóban legbeszédesebb bizonyítéka annak, hogy művész és népe nagyközönsége mily ritkán és csak kivételes alkalmakkor tudta egymást megtalálni. Igen, felelős ezért a nagyközönség közönye, tudatlansága és izléshiánya, helyesebben Ízlésének feltűnő igénytelensége, amelyet az értéktelen mázolmány és a „műkereskedők giccsözöne tökéletesen ki tudott elégíteni. De érdemes volna azt is megvizsgálni, hogy alkotó képzőművészeink a két súlyos évtized alatt Sgyekezte-e alkotásaikban nemcsak egyéniségeket, de annak a közönségnek szellemét is kifejezni, amelyhez tartoztak s amelytől megértést és — mondjuk ki kertelés nélkül — megélhetést vártak. Hangsúlyozzuk: nem vádként olvassuk ezt a nyomorúság magas iskolájának minden osztályát megjárt képzőművészeink fejére. Csak azt akarjuk darabos fogalmazásban érzékeltetni, hogy a művészek szemléletének énkultusza vájjon nem kerekedett-e föléje a közösségi szempontnak? Ennek a szempontnak megvizsgálása és eldöntése nem a ml feladatunk. A kérdésre, ha érdemesnek tartják az utánjárásra, a művészettörténészek adnak majd feleletet S nem is azért vetődött fel most ez a szempont, hogy a mult nyomorúságait hány- torgassuk, inkább azt szeretnők, ha jövendőtől várt kibontkozás és fejlődésben még az eldöntetlen kérdést is az egyetemesség javára aknázhatnák ki. A kolozsvári művésztalálkozó alkalmával kikristályosodott gyakorlati szempontok között azt látjuk legfontosabbnak, hogy a fiatal művészek kimondották: a művészetet el kell vinni azokhoz a néprétegekhez, amelyek eddig tökéletesen messze álltak a képzőművészeti élet minden megnyilatkozásától. A határozat úgy szól, hogy olcsó, de föltétlenül művészi becsű alkotásokból elsősorban a munkássághoz viszik el a művészetet. Mint legközelebbi, jól bevált példára, a Debrecenien már eredményeket felmutató kezdeményezésre történt utalás. Vizsgáljuk meg ezt a határozatot közelebbről s bontsuk annak lényegét elemeire. A magyar képzőművészet nj korszakának hajnalhasadását látjuk abban, hogy az alkotó művészek a nép nagyobb közösségét nem várják ölhetett kézzel, hanem maguk nemcsak elhozzák s önként mutatják fel a maguk művészi termését. S nemcsak felmutatják, hanem lehetővé Is teszik, hogy a művészi szép a kétkézi munkás életének is ható tényezője lehessen. Ez mindenesetre áldozatot jelent az alakotó művész szempontjából, ha az eddigi gyakorlat törvényszerűségeit vesszük figyelembe. Hogy azonban a fiatal erdélyi képzőművészek ennek az áldozatnak szükségességét felismerték s annak következményeit önként vállalták, egy nagy történelmi folyamat törvénye lépett életbe. A művész nemcsak egyéniség, hanem szerves és hatóerejü tagja a maga népi és nemzeti közösségének. Nemcsak eredete, származása révén. De tagja ennek a közösségnek azzal is,- hogy attól várja kenyerét és dicsőségét. S méginkább közösségi lény a művész abban, hogy alkotásaiban a maga közösségének eredményeit, szellemét és érzéseit kell kifejeznie. A tehetség és alkotóerő oroszlánkörmeinek a faj, a nép és a nemzet szellemi stigmáit Is fel kell vésniök az alkotásra, mert anélkül minden művész lehet nagy egyéniség és még sem lesz soha nemzete lelkének szószólója. A fiatal erdélyi képzőművészek szükségesnek látták és vállalták Is, hogy a művészi szépet elvigyék a nemzet dolgozó rétegeihez. Egyelőre a könnyebben megközelíthető munkássághoz. Nem kételkedünk abban, hogy épp Ilyen szükségesnek fogják látni, hogy a művészi szépet a falvak dolgozóival is megismertessék és megszerettessék. Nem a művészek, de az egész magyarság sorsában igen nagy horderejű lépésről van szó. Megtörtént az első elhatározás arra, hogy két egymástól eddig igei» alaposan elszigetelt réteg: a művész és a munkás a Szép jegyében találkozzék és egymást megismerje és megbecsülje. Nagy kérdés vetődik fel: vájjon kimerülhet-e a művészek áldozathozatala abban, hogy arisztokratikus szellemi magányukból kilépve, alkotásaik egy hányadát, anyagi szempontjaik félretevésével egy társadalami rétegnek hozzáférhetővé teszik. Mert Itt már nemcsak arról lehet szó, hogy az alkotás szé-pszerüség szempontjából valóban márkás legyen. Itt már a közösség igénye is előtérbe lép s ez az igazság azt követeli, hogy az erdélyi magyar képzőművészek alkotásaikban az őket élettel megajándékozó közösség: a magyarság apostolai legyenek müveikben. tyem az alkotások tárgyában. Elsősorban a müvek szellemében és lelkiségében. Mert a művésznek, aki népét szolgálni akarja, minden bizonnyal fel kell áldoznia egyéniségéből valamit, hogy életművének minden alkotását bevonja, Jellegzetessé tegye az a szóval körül nem Írható fűíidum, amely a magyar művész alkotásit magyarrá teszi. A fiatal erdélyi képzőművészek elhatározó lépést tettek a közösségi lét küszöbére S a közösség nemcsak kenyeret jelent. Jelent egy nagy követelést Is: a magyar közösség, a faj, a nép, a nemzet eszményeinek félreérthetetlen hirdetését. Augusztus elsején megdrágul Kolozsváron az aufóliusz Kolozsvár, jul. 26. A kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter leiratot intézett Kolozsvár város polgármesteréhez, amelyben az autóbuszok viteldijának felemelése lfájft intézkedik. A miniszteri leirat szerint augusztus elsejétől kezdödöleg Kolozsvár területén az autóbusz viteldijak a következőképpen emelkednek: Az eddigi 18 filléres jegy 26 fillér, r 28 filléres nagy szakaszjegy 40 fillér, a SJj filléres vonal- és átszállójegy 50 fillér. A Szamosfalva—Kolozsvár között közlekedő kocsikon a viteldijak a következők: Az eddigi 1/0 filléres jegy SS fillér, a 46 filéres jegy 64 fillér, az 50 filléres jegy 10 fillér, a 60 filléres jegy 84 fillér lesz. 1943. J U C 1 V S 27 Az erdélyi Örménység betelepülésének 270. évfordulója Apafi Mihály erdélyi fejedelem uralkodásai alatt, 1672-ben történt az örmények beköltözése Erdélybe, ahol elmagyarosodva köz- gazdasági, illetőleg kereskedelmi és Ipari téren nagy hasznára voltak annak az országnak, amely nékik, a vallás menekültjeinek, végleges hazát adott. Hiszen 1867 előtt még örmény cégek uralták az erdélyi kereskedelem forgalmát, mely téren aztán a zsidó emancipációban erős versenytársuk támadt és Így a keresztény utánpótlás jóformán fokozatosan megszűnt, mert az örménység a megélhetési versenyben, intézményes támogatás hiányában szétszóródni kényszerült. Igaz, hogy a magyar közélet kebelében közülük sokan érvényesültek a legmagasabb polcig, mint főpapok, hadvezérek (két aradi vértanú!), miniszterek, Írók, művészek, tudósok. Egész véletlen összetalálkozás most, hogy a betelepülés 210. évfordulója, a szamosuj- vdri örmény Muzeum háromévtizedes fennállása és ezen ritkabecsü intézmény alapitója és első igazgatója születésének centenáriuma napjainkban egybeesett. Ennek a mai viszonyoknak megfelelő csendes jubileum alkalmából Szongott Kristófnak, az „Arménia“ szerkesztőjének és Szamosujvár történetírójának emlékére az ö életnagyságai mellképét helyezték el az örmény múzeumban. Szongott életrajzát Gabányi János tanár jelentette meg, Merza Gyula pedig az erdélyi magyar örmény betelepülés kor- és néprajzát Irta meg és ajánlotta föl az örmény Muzeum számára. Néhai* Márki Sándor dr., a kiváló magyar történész Irta Szongott Kristófról 1907-ben bekövetkezett halálakor az „Arménia“ folyóiratban: ,,Vájjon miért ünnepük most még halóporában is? Folyóiratot alapított az örmény tudományos törekvések képviselésére magyar nyelven. Megírta a magyarországi örmények fővárosának történetét, a magyárországi örmények etnográfiáját, lángoló magyar szellemben; örmény múzeumot alakított magyar feliratokkal, örmény gyermekeket, ifjakat nevelt tüzes magyar hazafinakMárki Sándor beszédes nekrológja a legbeszédesebb elismerése annak, hogy az örménység menynyire egy lett sorsában és érzéseiben a magyarsággal. M. Gy. ' Azonnal be kell jelenteni a talált töltőtollakat és játékszereket R Délvidéken is találtak robbanó HHtőtoüakat A hatóságok a közelmúltban többször is felhívták a közönség figyelmét, hogy óvakodjék az egész országban a földön heverő töltőtollaktól, írószerektől és gyermekjátékszerektől, mivel feltehető volt, hogy ellenséges államok, amiként Németországban és Olaszországban is tették, Magyarországot ** megtámadhatják ezzel a brutális hadviselő eszközzel. Ezeket az áltöltötollakat és álgyermekjátékokat robbanóanyagokkal töltve szórják le repülőgépekről és ezek sokszor már egyszerű érintésre is felrobbannak és könnyen súlyos sebesülést, esetleg halált Is okozhatnak. Magyarországon eddig a Délvidéken és Kolozsvár mellett találtak robbanó töltőtollakat a vasúti töltések mentén, amiből katonai szakértők arra következtettek, hogy ezeket a robband Írószereket nem repülőgépek dobták le, hanem valószínűleg ellenséges szolgálatban álló egyének hajigálták ki a vonatok ablakaiból. Éppen ezért az Illetékes hatóságok ezúttal is fokozottabb mértékben felhívják a közönség figyelmét, hogy bárhol is talál töltőtollakat vagy csillogó gyermekjátékszereket, azonnal jelentse be illetékes hatósági közegeknél, akik ezeket a robbanószereket már megfelelő módon ártalmatlanná tudják tenni. Világosi«ágo9 derítettek n szamostíjvárl £9e?mSs*er.fefjy-l*«iB*»í«8f ásra Dés, juüus 26. A dési kir. ügyészség folytatva a szamosujvári rendőrség által kezdeményezett nagyszabású nyomozást, most fejezte be a Szamosujvár vidéki körjegyzőségen történt visszaélés ügyében a vizsgálatot és abban elkészítette a vádiratot is. A szamosujvári rendőrségnek és a közellátási szerveknek egy idő óta feltűnt, hogy túlságosan sok liszt és más közellátási jegy kerül a forgalomba. Erélyes vizsgálatot indítottak, amelynek során megállapitást nyert, hogy a Szamosujvár vidéki körjegyzőség tulajdonában egy olyan pecsét van, amely nagy mértékben hasonlít Szasnosuj- vár szabad királyt város pecsétjéhez és amit a körjegyzőség csupán keltezésre szökött felhasználni. Kiderült, hogy ezt a pecsétet jogtalanul élelmiszerjegyek felbélyegzésére használták fel. A bűnösök a jegyekkel kiváltották az élelmiszercikkeket és azokat dési. saamoeujvári és kolozsvári lakosoknak adták el feketén, óriási árakon. A nyomozás eredményeképpen Sebes T. Dániel községi hivatalszolgáról derült ki, hogy a szamosujvári vidéki körjegyzőségről élelmiszerjegyeket lopott és magával vitte a szóban lévő pecsétet is Ruszu Demeter szamosujvári kereskedőhöz, akinek feleségével éjjel, nappal gyártotta a jegyeket. Az ügyészség lopás és vesztegetés büntette pniatt Indított eljárást a hűtlen hivatalszolga ellen és természetesen folyik a bűnügyi eljárás a szamosujvári házaspár ellen is. A vádirat bűnösnek mondja Osztián Mária körjegyzőségi hivatalnoknöt, Mész Jenő körjegyzőségi dijnokot és feleségét, valamint Schweitzer Jenő körjegyzőségi dijnokot és egy fiatalkorút is. • A bonyolult közellátási bűnügyben a dési klr. törvényszék még a nyári szünetben megtartja a főtárgyalást. A fizetéses szabadság kérdésének megoldását beadványban sürgeti a Hivatásszervezet Kolozsvár, Julius A nyári idény bekövetkeztével egyszerre sürgetővé vált, a fizetéses szabadság kérdésének megoldása. Erre vonatkozólag az Iparügyi minisztérium 1938- ban kelt 3000 sz. rendeletének „fizetéses szabadság“ cimü fejezete a 32. cikkely 4. bekezdése eképpen intézkedik: „Időbérrel díjazott munka esetében heti 48 órai, tisztviselőnél 44 órai munkaidőt kell a szabadság idejére járó illetmény kiszámításánál alapul venni, hacsak Jogszabály, vagy munkaszabály-szerződés a heti munkaidőt kevesebb munkaórában meg nem szabja.“ Az idézett 3000/1938 sz. Ip. M. rendelet nem számolhatott abban az időben még a mai helyzetből adódó körülményekkel. Az iparban foglalkoztatott munkásságot ugyanis ma már általánosan és mindenütt hosszabb munkaidőn át foglalkoztatják. A Hivatásszervezet éppen ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy Indokolt lenne oly értelmű döntvény, vagy rendelet kiadása az illetékes hatóságok részéről, mely szerint a kivételes helyzetre való tekintettel, a hivatkozott rendelet kérdéses pontját megváltoztatnák oly módon, hogy a munkavállaló az egész évben ledolgozott órák 1/52-ed részét kapja meg heti illetményként, fizetéses szabadsága idejére. A szervezet országos központja átiratban fordult ilyen értelemben az Ipari Munkaügyi Felügyelőséghez. Amint az átirat mondja: „a szervezet az érdekelt munkásság megbízásából tisztelettel Indítványozza, hogy a törvényerejű rendelet 32-ik cikkelyének 4-lk bekezdése eként nyerjen módosítást: „Az időbérrel díjazott munka esetében az előző évben ledolgozott munkaórák együttes számának egyötvenketted részét kell a szabadság idejére járó illetmény kiszámításának alapjául venni, de minimálisan 48 órát, tisztviselőméi 44 órát. Amennyiben az Így kiszámított átlag az illető Iparban megállapított munkaidőt meghaladja, úgy a többlet a megfelelő tulóraszázalékkal számolandó el." A Hlvatásszervezet kérését a Munkaügyi Felügyelőség az Iparügyi Minisztériumba továbbította, ahol a kérdést behatóan megvitatják. /
