Keleti Ujság, 1943. március (26. évfolyam, 49-72. szám)
1943-03-14 / 60. szám
s ÎS 43. M AH Cl V S 14 Szépséges magyar n i r •• epva A napokban Kolozsváron járt a Gyöngyös Bokréta néhány csoportja. Akik láthatták előadásukat., büszke örömmel vihették el a Gyöngyös Bokrétában összehozott népi produkciók legfontosabb jelentőségét: erő és szépség, hagyományhoz ragaszkodó szt’árd öntudat jellemzi népünk le’két, kiál á,>át pedig felejthetetlenné teszi' a magyar életerői díszítő szépség. Legszívesebben minden bokrétás szereplő képét hoznók, ha helyünk engedné. Tgy csak néhány sebtében kiragadott felvételen örökítjük meg a szivünknek, szemünknek kedve« és a magyar fai értékéi minden szónál beszédesebben bizonyító élmény mozzanatait. Első képünk két szakmárt leányt ábrázol. Kubájuk csupa virágerdő s ők maguk ts szépséges virágai a magyar népnek. Második felvételünk vitéz Kun Iván tábori főesperest örökíti meg a Gyöngyös Bokréta munkájában most először résztvevő magyaréi legények I n/ö t. Vitéz Kun főtisztelendőt egyébként rajongásig szeretik a hcliréltisok. A magyar fa'u Iwnne megérezte és megismerte a magyar katona és pap nemes, értékes lelkiségét, amely nia legnagyobb ereje és reménysége a magyar jelennek és jövendőnek. Most szerepeltek először a csikmenasági székelyek I». Önbizalom, biztosság és báj sugárzik jellegzetes székely arcukról. A klskomároml bájos menyecskét ahhan a pillanatban kapta el képtudó- sitőnk lencséje, amint kedvesen mosolyogva fogadja a ..hadsereg" hódéin‘ót. t tolsó képünkön a szanyi férfiak csoportja látható. Színben, vonalban gazdag sujtásos lajbijuknak igen sok csodllója akadt. Kolozsvár szeretettel várja vissza a bokrétásnknt, a magyar faj pompás virágait. (Flnta Zoltán riportfelvételei.) BABONA? Irtai Biró János A vidéki bálteremben javában állott a | bál. Az Idő már befelé ballagott a hajnalba, íé a tánc, mintha csak most kezdődött volna, olyan -tüzes volt. — Ihaj! sohse lia’unk meg! — rikkantotta el magát a kis szőke tanító s úgy ropta a csárdást, mintha fizettek volna érette. A többiek pedig utána rlkoltozták, hogy remegett bele a por és izzadteágszagu táncterem; •— Ihaj! sohse halunk meg! ... Az egyik sarokban gubbasztottam annál a bosszú asztalnál, ahol a többiek ü’tek, akik nean szoktak, vagy nem tudnak tánco:ni. Ahogyan ültünk a hosszú asztalnál s a nagy zajban próbálgattuk megérteni egymás szavát, egyszerre, mint egy szép páva, felénk táncol az a fiatal pár. Egész éjjel mind csak együtt táncoltak eddig. Szép, egymáshoz ülő pár. Magasak, erősek s hozzá törtetők te, hiszen ahol ők táncolnak, a teremnek azon a részén, rajtuk kivül veszélytelenül senki az égvilágon nem táncolhat... övék az a sarok s övék a világ is. A leány nyakában villogó, csillogó éremféle világit a szomorkás világításban. S még igy is jól ki lehet venni, hogy az érem mindkét o'dalán egy-egy tizenhármas szám van. Szomszédom, a nyugalmazott főbíró, akárcsak én, nyomban fölfedezi a csillogó, villogó érmen a tizenhármas számot s láthatóan e'komo- rodtk. r— Mi történt, bátyám, — bököm olda'ba — miért nem folytatod azt a kedves vadászhistóriát?. .. Szeme tovább is ott csüng a számon, mintha észre se venné, hogy hozzá szóltam. Csak nézi, nézi a táncoló párt s aztán még közelebb húzódva mondja: — Barátom, éti mondom neked, hogy a tizenhárma« szám csak szerencsétlenséget hoaţia.t az emberre. Ezt már egész kisgyerek koromban tapasztalnom kellett. Tüdőd, volt nekünk az a szép, kénye’mes családi házunk a Tárogató-utcában, a 13. szám a'att. Még emlékszem arra, hogy milyen gyönvörü kilátás nyilt onnan, akármerre néztünk, az egész városra, fis arra is emlékszem, hogy egy csodálatosan szép nyári reggelen csomagolni kezdtek a család fe'nött tagjai. Nagy ládákba csomagolták össze mindazokat a holmikat, amelyek eddig ebben a házban környezetünkhöz, kényelmünkhöz s egyálta-1 Ián az életünkhöz tartoztak. Arra te emlékszem. hogy csomagolás közben apám egyetlen szót sem szólt, csak egyik cigarettát a másik után szívta. Aztán végre készen lettek a napokon át tartó csomagolással ts. Nagy társzekerek érkeztek kapunk elé, a kocsisok nagyokat nyögve egyik csomagot a másik után emelték, húzták fe' a szekerekre. Néhány társzekér bútorainkat vitte. Édesanyám pedig sírva bandukolt az utolsó társ Bekér után, amelyik végigvonulva a Tárogató-utcán a város alsó végében állott meg egy erősen kopott falu, vedlett fedelű ház előtt. Csak félakkora volt ec a ház, mint a mi Tárogató-utcai házunk. Hamar megértettem, hogy ezután itt ke'l é nünk s még házbért is kell fizetnünk minden hónapban. Igen, mert a Tárogató-utcai házunk, telkünk a 13-as számot viselte ... Már felnőtt ember számba mentem, amikor megtudtam. hogy édesapám váltót irt alá egyik barátjának s aztán neki ke'lett kifizetnie. Erre ment rá a családi ház, a Tárogató-utca 13. szám alatti. Édesapám pedig 1913 április 13-án lett öngyilkos. DéH egy órakor, amely ha meggondoljuk éppen 13 óra ... — Azt se felejtem el. hogy kisdiák koromban. mert jó tanuló voltam, jutalmul elmehettem volna egy nyári klrándu’ásra. O'asz- orsaág történelmi nevezetességű városait láthattam volna, mint ahogyan a többiek megláthatták, akik ezen a régi nyári kiránduláson résztvettek. Mert, sajnos, én lemaradtam ... Úgy volt az, hogy mindössze 12 diák vehetett részt ezen a kiránduláson a ml Intézetünkbe'. Mie'őtt elindultunk volna, háromszor is felolvasta tanárom a nevemet, mint aki a kirándulók között van. Megmondotta a napot is, amikor majd Indulunk. Pontosan ott voltam. Újból felolvasták a névsort, de én nem hal'ottam e'hangzani a nevemet. Kétségbeesve nyújtogattam az ujjam, hogy én ts itt vagyok! De ekkor már számolni kezdték a fiukat. En vo'tam a tizenharmadik, holott, amint mondottam, mindössze tizenkét diák vehetett részt a kiránduláson ... Az Igazgatómnak két fia volt. Eleinte úgy volt, hogy csak a nagyobbik szerepelt a névsorban, de az utolsó érában a kisebbik is utraindu’.t s nekem le ke’lett maradnom, ö miatta, mert én voltam, barátom, a tizenharmadik ... — A másik esetem a tizenhármas számmal katooakoromban történt, az első világháború alatt. Ez egy kicsit történelem is, barátom, amit rajtam kivüJ tizenkét egykori bajtársam, — legalábbis akik életben vannak még közülök — bármikor igazolni tud. A szerencsétlen sorsú IV. Károly király érkezett meg azon a reggelen P. városkába, ahol eeredünk tartózkodott. Parancsnokunk tlzenketted magammal kivezényelt érkezéséhez az állomásra. Nem ts annyira dísznek, mint Inkább biztosítéknak ... Mikor a király tovább utazott, újból klkisértük a pályaudvarra. Indulása előtt azáraysegédjs tizenkét kitüntetés*«! szállott le a kocsiból. Ott álltunk feszes vigyázz állásban a kocsi oldalánál, amikor a szárnysegéd megállóit a sor végén s minden katona mellére «gyógy kitüntetést tűzött fal. An a sor legvégén állottam. Tudtam, hogy tizenkettőn kell lennünk s csodálkoztam, hogy nekem nem jutott kitüntetés ... Megszámoltam, hányán is vagyunk s kiderült, hogy közben egy idegen katona is beaomfordált észrevétlenül a sorba s igy lettem én a végén tizenkettedik helyett tizenharmadik... A szárnysegéd kissé zavartan nézett erre-arra, aztán visz- szament a kocsiba. En pedig ott állottam a sor végén, a ritka kitüntetést, azt a különös emlékérmet, amelyből mindössze tizenkét darab van a világon, nem kaphattam meg, barátom ... A nyugalmazott főbíró aztán hosszan s nagyon mélyen ha'lgatott. Látszott rajta, hogy ott kóborol valahol fiatalsága s keserű emlékei mé'yén s én a vt'ágórt se zavartam volna meg. Nem, hadd emlékezzék, ki tudja, micsoda balzsam ez az emlékezés az ö sokat csalódott szivének ?... Közben a táncolok kedve is lankadni kezdet*. A at* tüzes csárdás után most egy vérszegény keringőbe kezdett a banda és senki nem kiabálta, mint éjfé'tájban, hogy: Csárdást! ... Csárdást! ... A fiatal pár a keringöt Is együtt járta s majd felolvadtak már a táncban s az egymással betelni nem tudásban. — Milyen boldogok, milyen szépek — sóhajtotta el magát ve'Unk szemben tilve a nyuga'maaott főbíró fehérhaju, kedves arcú, fiatalos felesége. — Te, Kázmér, — bökött a mellettem ülő ura felé — te ha'lottad?... Ezek — mutat a fiatal táncoló pár fe’é — jegyesek az este óta. Meg is érdemlik egymást, hiszen régóta vártak erre a percre szegények. De, tudjátok, Matlld, a leány a napokban húszezer pengőt nyert sorsjegyen. Hát ez kezdetnek éppen é’ég lehet. Ebből lehet kezdeni valamit, E etet, Ha vége lesz a táncnak, gratuláljunk nekik, Kázmér fiam. Jó?... A nyugalmazott főbíró azonban széles, elhárító mozdulatot tett kezével az asztal fölött, miközben két üveg bort is fe'boritoti. — Várj, szivem, várj. Ne siess úgy. Ez még csak a kezdet, de ml lesz a folytatása s mi lesz majd a vége?... Hát nem látod, mi villog a Matild nyakán?... Emlékezz csak, mit mondottam én neked egy életen át?... A nyugalmazott főbíró felesége a táncoló párra vetette fürkésző tekintetét s amikor meglátta a tizenhármas számot a leány nyakában, hihetet'enttl kicsire húzós zkodott össze. Vállán nagykendő volt s az éppen le akart csúszni válláré1, de jó szorosra fogta magán s észrevétlenül keresztet Is vetett magára. Háromszor egymásután.., Aztán, maga elé bámulva, csöndesen, nagyon csöndesen mondta: — Szegények, szegény gyerekek .. * X'I. Píu* pdpa m=Ieahanqu levélben mondott köszönetét msgtj ro szdgi hfv«M’nf»k születésnapi üdvözleteiért Budapest, március 13. A Magyar Kurir jelenti: XII. Pbus pápa Serédi Jusztinián bíboros hercegprímásnak küldött levelében köszönetét mond a magyar híveknek as 6 születésnapja alkalmából kifejezett ragaszkodásért. — Szívből óhajtjuk, — Írja többek között a pápa —, hogy az Igazság és az igazságosság mindenhol diadalra jusson és az emberiség az emberi és isteni törvények belső összhangzása révén szerencsésen visszanyerje rendjét és nyugalmát. Ami Boldog Margit dicséretét és megdicsőülését illeti, megfelelő utasításokat adtunk, hogy szentté avatási ügyét a lehető legnagyobb szorgossággal intézzék el. Ezután apostoli áldását küldte a magyar papságnak és híveknek, valamint a „nekünk annyira kedves Magyarországnak“. Jo Ar» *• alapja a Ja ttzieUn&netae*
