Keleti Ujság, 1942. szeptember (25. évfolyam, 197-221. szám)

1942-09-13 / 207. szám

8 W42L, SZEM7EMSEU 13 ¥&dmm lám$ özvegyével ­a Máíyás-szobor élűit,.. ^ogindulfon emlékezik vissza a romokmö alkotójának hitvese a szobor 40 esztendővel ezelőtti leleplezésére íEoteesvrtr , sasiéit. 11. Soha szerényebb | ‘“ag'yasß^oünya! nem találkoztam, mint ami- I !yes Fadrusz Jásas özvegye„.. Alig múlt valamivel reggel nyolc óra s már Itt áll a szerkesztőségben és erre-arra nézelődik. Alighogy megmondja szerényen nevét, már folytatja is: i— Ja j, lelkei», én agy rést eile» magam ^ Így mondja: röste'lem — mert volt ott kint Zilahon maguktól egy ur, a szoborlelet* leaésen s kérte, hogy mondjak valamit Ja­nóéról és én nem tudom rmért, akkor nem voltam olyan hangulatban, mert ez is engem nézett, az is engem nézett, az egész világ engem nézett s nem Is tudtam volna beszélni, de most szívesen mondanék valamit. Ha kel­lene . . o Negyven évvel ezelőtt..« Székkel kínáljuk meg Fadmaz Janóé 70 éves özvegyét s a drága, mosolygószemü nagyasszony most már ülve folytatja tovább — Hát, bizony, eltelik az idő ... Elgondo­lom, hogy eppen most 40 esztendeje annak, hogy Kolozsvárott jártam. Amikor a Mátyás király szobrát leleplezték, Istenem, micsoda nagy parádé volt itt akkor... Dehát akkor még olyan volt a világ s a szobor körül sem volt egyetlen bokor sem. most pedig nagy, sudár fenyőfák vannak. Azért mondom, hogy eltelt az idő... Ahogyan Zilahon jártam a Wesselényi-szobor másodszori leleplezésén — ez is éppen olyan szép volt, mint most negy­ven esztendővel ezelőtt, amikor először lep­leztük le, — hoztam a szoborra egy magam­fonta muskátli koszorút. Gondoltam, hozok belőle a kolozsvári Mátyás-szoborra Is, mert ez Is a „Jánosé“. Hát hoztam is. El is he­lyeztem a szobor talapzatára még reggel hat órakor. Korán keltem, mert nehezen ment az alvás. A szállodában nem volt szoba, hát egy fürdőszobában húztam át az éjszakát, de azért szép volt, jó volt, mert Kolozsváron le­hettem, ahol most negyven esztendeje olyan boldog voltam Jánossal... Nagy parádé volt akkor, mondom, amikor 1902-ben először itt jártam. Az állomáson diszszázad fogadta a főhercegeket meg a nagyurakat. fin is velük erkeztem János édesanyjával. A katonazene­kar éppen valamit játszott s a diszszázad fe­szes vigyázz-ban állott, amikor János ke­resztültörte magát a tömegen, diszszázadon s rohant hozzám, meg az édesanyjához. Nem törődött „az“ senkivel, ölelt, csókolt minket s hiába is húzták el tőlünk, csak velünk együtt távozott el a pályaudvarról. Aztán egyenesen felvitt konflison a főtérre. Még addig senki emberfia nem látta a Mátyás király szobrot s nekem mutatta meg először. De nem is láthatta más, mert körül volt véve magas desszkaiallal. Csak ml ketten állottunk ott belül és sirtunk az örömtől s a boldog­ságtól... Hát én ma is sírtam, hogy mind­ezek eszembe jutottak, lelkem ... Mert én most meg te halnék boldogan, akármelyik pillanatban, olyan boldog vagyok, hogy ezt a napot újból megérhettem. Negyven eszten­dő után. János már 1903-ban meghalt, egy évvel a Mátyás-szobor leleplezése után. Hát azért nem tudtam én azóta se erre jönni s most, hogy mégis voltam, szívesen meghal­nék. Ennyi boldogság már sok is az én öreg Szivemnek.., „János Turul-madara őrzött a cseh megszállás alatt“ Hallottuk valakitől, hogy a nagy, halha­tatlan Fadrusz Jánosnak csupán „Toldi“-ja van meg a Nemzeti Múzeumban s többi vi­lághírű alkotása kiszorult onnan. Megkérd­jük a nagyasszonyt, hogy igy van-e? — Igaz, — mondja — dehát ez nem baj. Jól van az úgy, hogy alkotásai ott álljanak az Isten szabad ege alatt s mindenki magá­val vigye emlékében, aki egyszer látja... fim mostanában hol Budapesten, hol pedig Mádon, Zepl énmegy ében élek. Budapesti la­kásomon ott van János eredeti „Krisztus“-a. Hét másodpéldányát még János ajándékozta el. Egyikért küldött valaki kétezer forintot, de ő a pénzt elosztogatta a szegényeknek é3 koldusoknak, mert nagy ideálista volt a lel­kem. Olyan jézusi lelke volt, hát nem is fo­gadott el a Krisztus-szoborért egy fülért sem. Laktam én Dobsinán is s amikor a cse­hek megszállva tartották a Felvidéket, János Turul-madara őrzött engem minden eszede- lomlúil, mert ott volt mindig hálószobámban, hogy a csehek ne törhessék szét. Ennek a Turul-madárnak a mása megvan Zilahon is. Nemsokára ezt is leleplezik a Wesselényi- kollégium udvarán. Talapzata mér készen ts van. Még azt akarom mondani, hogy Dobál­ná» van egy nagy ládám. Az tele van János­ra. vonatkozó emlékkel. Mindent eltettem, «ont fi küldött hozzám, mert sokat kóborolt. Ca misdensap levelet irt, rer hordárokká! is küldött naponta többszőr egy-egy kis le­vélkét, Anok is áriád megvannak. Ügyelek én mindenre, ami Rá vonatkozik, mert az emberek ngyis könnyen felejtenek... A Wesselényí-sz-obor paraaztalakjának fejét több példányban megöntöttem én agam gipszbe -— mert én is szobrásznak készültem — s hogy olyan pénztelenül éítem, tengőd­tem már nem egyszer, megktUdlem Kedves k ismerőseimnek ,, a Síég meg se hatódtak rajta. Nemhogy... de Isten látja telkemet, nem panaszkodni akarok. Nekem már olyan kicsi keil s boldog vagyok Harmadosztályon utaztam 7,Habról Kolozsvárra Oláh parasz­tokkal s vagy három cigány-bandával. Egy­szer csak felhangzott a zene. a banda a „Träumerei“-t húzta ... Aztán még vagy kétszer is Kolozsvárig rázendítettek... Hát, mintha a msnyországba utaztam volna!... Muskátli-koszorút helyez halhatatlan férje legszebb szobrának talapzatára Fadrusz János özvegye. (Fotofilm felv.) ■— Mondjon valami kedves emléket a Mesterről — kérjük a nagyasszonyt, amint magához tér boldog elévüléséből. — Minden emlékem kedves — mondja szeliden, — de azt mégis el kell mondanom: János elkészítette a királyi vár bejáratához az oroszlánok szobrának a vázlatát. Azok először olyanok voltak, hogy a belépő királyt haragosan fogadták. Fogvicsor- gatva... Ezen bizony nagyon „megbotrán- kozott“ egy főrangú úr s azt mondta: Kedves Fadrusz, nézzenek az oroszlánok mérgesen a királyra akkor, amikor a vár­ból távozik el, nem, amikor belép ... Az uram beleegyezett. Máskülönben Is akkor már nagyon beteg volt. Kocsival mentünk ki az oroszlánokhoz s János még betegen is erősen boldog volt. Mosolygott is. Igaz, hogy nekem megvallotta, min mosolyog. Annak a főrangúnak az érvelésén,'.. De az kapott is egy nagy rendjelet, amiért az oroszlánok akkor vicsorították a fogukat jj őfelségére, amikor eltávozik a palotából... Hát, akkor még ilyen világ volt s János nem sokra becsülte a rendjeleket. Amikor a Mária Terézia szobrot leleplezték Po­zsonyban, már volt Ferencz Józseftől rend­jele, de nem tette fel. Őfelsége gukkerrel kereste mellén a rendjelet, debát ö belül hordta a rendjelét. Nem szerette az a kül­sőségeket. Amikor 1895-ben megesküdtünk, már a templomból kijövet lehúzta- ujjáról a jegygyűrűt s nekem .ajándékozta“ ... ®n meg 1915-ben feláldoztam a Haza oltá­rán ... „Megírok Róla mindent, amit tudok . . — Hát ilyen különös ember volt János. Szolgáltuk, mint egy királyt. A Naphegyen hatalmas villánk volt s abban műterem. Mind, mind a kezére dolgoztunk. A sze­mélyzet is, meg én is. De azért drága jó férj volt. Ha valahol megjelent, csak úgy sugárzott róla a varázs. Egyszer a föld­alattin utaztunk s mindenki öt nézte, falta a szemével, mert akkor már hires ember volt. Boldogan, mosolyogva fogadtam az emberek feléje szálló hódolatát, mire ő rámszólt, hogy nem illik „szemezni" ide­genekkel. .. Negyvenötéves volt, amikor meghalt. Kilenc évig éltünk együtt. Még halála napjának reggelén is azt mondta: — Hagyja csak el szivem, mert csinálok én még szép szobrokat, csak legyek job­ban ... — Emlékezem minden szavára, mondá­sára s éppen azért elhatároztam, hogy hoz­záfogok s megírok róla mindent, amit tu­dok. Már meg te kezdtem emlékirataim írását, kiadó is ajánlkozott s talán az utó­kort is érdekelni fogja. Úgy segéljen meg engem a jó Isten hátralevő napjaimban, amilyen őszintén irok meg minden rá vo­natkozó dolgot. Mert nagyon szerettem s most is éppen úgy szeretem szegény Já­nost. Csak ne szenvedett volna annyit, mert szenvedni, azt szenvedett. Láttuk rajta, hiába titkolta.... Sírja ott áll a Ke­repesi temetőben. Ha hazamegyek Buda­pestre, felkeresem sírját, amelyen Krisztus szobra a fejfa s elmondom neki, hogy nem élt hiába!.«. Láttam Zilahon.és láttam Ko­lozsváron, hogy az emberek nagyon szere­tik. Mind a két szobor talpazata csupa virág és koszorú... Ez pedig engem is boldogít, aki részese voltam életének, töp­rengésének és sikereinek, ha rövid ideig is. Nekem ez a rövid idő maga az örökké­valóság ... — Az örökkévalóság, legyen áldott érette az ő emléke — mondja még egyszer na­gyon csöndesen a drága nagyasszony s aztán megy kifelé a szerkesztőségből. Ki a Szoborhoz, újból megidézni a boldog, negyven esztendővel ezelőtti múltat, amelyről nem is tudja elhinni, hogy negyven évvel ezelőtt volt. S ahogyan nézzük, nézzük a nagyasszony kedves arcát, még mindig majdnem szén­fekete haját, elgondolkozunk csöndesen azon, hogy milyen lassan járt régen a mult s milyen rohanva rohan a ma s ebben a rohanó világban Fadrusz János özvegyének csupán zötyögtető, rázó „harmadosztályú“ jegyre jut... BIRő JÁNOS Minden e'eroi îfflf AÎ A szak-és közép loüULfí­KÖNYV írószer **’ LEPAGE-nál Délerdélyi magyarok a krimi harcokban Pár elszéledt magyar, kik a román had­seregben teljesítenek szolgálatot, küldik e sorokat, Irta egy ismeretlen katona, küld­jük egy ismeretlen szerkesztőnek Magyar- országba. kerülő úton, dugva, kézről-kézre adva. Isten áldása kísérje levelünket ütján. Vijják Szebasztopol falait. Földön, égen és Tüzen halálé« birkózás és vér folyik. Mi, frontmögöttiek tisztelettel bámuljuk meg őket, első-vonalbelieket. Frontharco­sok, A ma Ismeretlenjei: a holnap hősei. Mi is kiteszünk magunkért, nem válunk szégyenére fajunknak: egészségügyi alaku­latunk keretében kora reggeltől késő estig szállítjuk, kötözzük, operáljuk a földi gye­hennából visszatért bajtársainkat. Napnyugtával azután, ha ránk omlik az éjszaka karbunkulusokkal behintett mély­kék bársony palastja, mi is pihenni térünk, öregebbre aludni tér, fiatalabbja akácvirá­gos lombok alatt a csillagvilágos homály­ban magyar szóra, magyar csókra tanítja az orosz „harisnyát“ (fehémépet). C6ak néhány örökké kesergő magyar fiú vonul a faluszélre halkan nótázni. Idegen földön, idegen népek között. Este nemzet­közi koncert van. Itt román dojnát sír a hegedű, ott egy akkordeon zeng német vak­éért, másutt balalajkán peng a lágy szláv románc. Tikkasztőan forró nap estéjén történt. Hold nem ragyogott, csak millió csillag remegett az égen. Néha Csaba útjáról le­leszaladt egy-egy hulló csillag. Három magyar összeborulva dalba kezdett a falu­széli romokon ülve. Kezdetben halkan buggyant ki a dalcsipke finom szalagja, majd nekifeledkezve, egymásután szállanak elő csordultig megtelt sziveikből a szebb­nél gyönyörűbb dalok. Mindegyik gondolata hazaszáll: „Hogyha ír majd édesanyám... Valahonnan levél ment a kaszárnyába ... Tele van a város akácfa virággal... A pécskai cigánysoron... Kék nefelejts... Csak egy kislány ...“ Végül már diadalmasan hömpölyög a daliam, a -dal, a mi dalunk, telkünk könny­cseppjei. Pillanatok alatt évezredeket élünk át: Vajákos a máglya körül... fehér kancát ölnek ... gazdátlan ló Dyerít... tompán verődik a bőrtokba sülyesztett görbe szablya az ijjas lovasok börcsizmájához ... hajrá nyugat felé!... nyilainktól remeg Európa.« nagy győzelmek, világraszóló diadalok . . * majd porig való bukás .,. Igába gömyedés.« tatárjárás... törökvilág... szabadságharc... forradalom ... világháború ... Nagy kor ... Mikor kábulatunkból magunkhoz tértünk látjuk, hogy a szélső kunyhók bátortalan lakói kíváncsian közelebb somfordáltak: Kik énekelnek? Mit énekelnek? Talán imád­koztak? Kik ezek? Egyenruhájuk román, de ők vájjon mi nép fiai? Aztán fáradtan és szótlanul hazabandu­kol. Szervusz. Szervusz. Jó éjszakát. Tudtunkon kívül fültanúja volt rögtönzött hangversenyünknek a történetesen arra sétáló parancsnokunk is. Regáti sebész­orvos, ezredes, fis ime mi történt? Har­madnap este a tiszt urak valamelyik kolchozból borra tettek szert. Az ezredes egyedül iddogált szállásán adjutánsával, fis éjjel két órakor elküldte segédtisztjét az egységünkben lévő egyetlen magyar tisz­tért: S. főhadnagyért. A főhadnagy gyor­san felöltözött, felcsatolta revolverét és sietve igyekezett az ezredes lakása felé. Úgy gondolta, valamilyen éjszakai külde­tésről van szó. Amikor szabályosan lejelent- kezett, a parancsnoka igy szólt hozza: •— Légy szíves dalolj el nékem néhány dalt azokból a magyar dalokból, melyeket tegnapelőtt azok a katonák énekeltek a faluszélen. A meglepett főhadnagy pár felbátorító pohár bor után lassan, énekelni kezdett. Szép tenorján újra felremegett a krimi éjszakában a magyar dal. A „Csak egy kislány“ tetszett a legjobban. Szövegét le- fordíttatta románra, majd a parancsnok is megtanulta a dallamot. ■íf Ez nem egyedül álló eset és nem először történik így, nem is ezért írtuk meg, csak hírt akartunk adni magunkról, hogy tudja, meg a magyar Haza: hogy ismeretlen föl­deken, ott öntjük vérünket, ahol nem 1« lobog a mi zászlónk és nem jár érte elisme­rés. És innen üzenünk új Európa Magyar- országa felé! ■5é Kérjük a magyar rádiót, hogy „Krim“ jelige alatt az idegen zászló alatt küzdő magyar fiuk emlékezetére a leg'közclebDl hovéd-félóra keretében emlékezzen meg rólunk pár szóval és játsszák el nekünk az e sorokban említett dalokat. Isten velünk. Szebb ^vőt! (Krim félsziget, W42. június.) A királyi vár oroszlánjai

Next

/
Thumbnails
Contents