Keleti Ujság, 1942. szeptember (25. évfolyam, 197-221. szám)
1942-09-13 / 207. szám
8 W42L, SZEM7EMSEU 13 ¥&dmm lám$ özvegyével a Máíyás-szobor élűit,.. ^ogindulfon emlékezik vissza a romokmö alkotójának hitvese a szobor 40 esztendővel ezelőtti leleplezésére íEoteesvrtr , sasiéit. 11. Soha szerényebb | ‘“ag'yasß^oünya! nem találkoztam, mint ami- I !yes Fadrusz Jásas özvegye„.. Alig múlt valamivel reggel nyolc óra s már Itt áll a szerkesztőségben és erre-arra nézelődik. Alighogy megmondja szerényen nevét, már folytatja is: i— Ja j, lelkei», én agy rést eile» magam ^ Így mondja: röste'lem — mert volt ott kint Zilahon maguktól egy ur, a szoborlelet* leaésen s kérte, hogy mondjak valamit Janóéról és én nem tudom rmért, akkor nem voltam olyan hangulatban, mert ez is engem nézett, az is engem nézett, az egész világ engem nézett s nem Is tudtam volna beszélni, de most szívesen mondanék valamit. Ha kellene . . o Negyven évvel ezelőtt..« Székkel kínáljuk meg Fadmaz Janóé 70 éves özvegyét s a drága, mosolygószemü nagyasszony most már ülve folytatja tovább — Hát, bizony, eltelik az idő ... Elgondolom, hogy eppen most 40 esztendeje annak, hogy Kolozsvárott jártam. Amikor a Mátyás király szobrát leleplezték, Istenem, micsoda nagy parádé volt itt akkor... Dehát akkor még olyan volt a világ s a szobor körül sem volt egyetlen bokor sem. most pedig nagy, sudár fenyőfák vannak. Azért mondom, hogy eltelt az idő... Ahogyan Zilahon jártam a Wesselényi-szobor másodszori leleplezésén — ez is éppen olyan szép volt, mint most negyven esztendővel ezelőtt, amikor először lepleztük le, — hoztam a szoborra egy magamfonta muskátli koszorút. Gondoltam, hozok belőle a kolozsvári Mátyás-szoborra Is, mert ez Is a „Jánosé“. Hát hoztam is. El is helyeztem a szobor talapzatára még reggel hat órakor. Korán keltem, mert nehezen ment az alvás. A szállodában nem volt szoba, hát egy fürdőszobában húztam át az éjszakát, de azért szép volt, jó volt, mert Kolozsváron lehettem, ahol most negyven esztendeje olyan boldog voltam Jánossal... Nagy parádé volt akkor, mondom, amikor 1902-ben először itt jártam. Az állomáson diszszázad fogadta a főhercegeket meg a nagyurakat. fin is velük erkeztem János édesanyjával. A katonazenekar éppen valamit játszott s a diszszázad feszes vigyázz-ban állott, amikor János keresztültörte magát a tömegen, diszszázadon s rohant hozzám, meg az édesanyjához. Nem törődött „az“ senkivel, ölelt, csókolt minket s hiába is húzták el tőlünk, csak velünk együtt távozott el a pályaudvarról. Aztán egyenesen felvitt konflison a főtérre. Még addig senki emberfia nem látta a Mátyás király szobrot s nekem mutatta meg először. De nem is láthatta más, mert körül volt véve magas desszkaiallal. Csak ml ketten állottunk ott belül és sirtunk az örömtől s a boldogságtól... Hát én ma is sírtam, hogy mindezek eszembe jutottak, lelkem ... Mert én most meg te halnék boldogan, akármelyik pillanatban, olyan boldog vagyok, hogy ezt a napot újból megérhettem. Negyven esztendő után. János már 1903-ban meghalt, egy évvel a Mátyás-szobor leleplezése után. Hát azért nem tudtam én azóta se erre jönni s most, hogy mégis voltam, szívesen meghalnék. Ennyi boldogság már sok is az én öreg Szivemnek.., „János Turul-madara őrzött a cseh megszállás alatt“ Hallottuk valakitől, hogy a nagy, halhatatlan Fadrusz Jánosnak csupán „Toldi“-ja van meg a Nemzeti Múzeumban s többi világhírű alkotása kiszorult onnan. Megkérdjük a nagyasszonyt, hogy igy van-e? — Igaz, — mondja — dehát ez nem baj. Jól van az úgy, hogy alkotásai ott álljanak az Isten szabad ege alatt s mindenki magával vigye emlékében, aki egyszer látja... fim mostanában hol Budapesten, hol pedig Mádon, Zepl énmegy ében élek. Budapesti lakásomon ott van János eredeti „Krisztus“-a. Hét másodpéldányát még János ajándékozta el. Egyikért küldött valaki kétezer forintot, de ő a pénzt elosztogatta a szegényeknek é3 koldusoknak, mert nagy ideálista volt a lelkem. Olyan jézusi lelke volt, hát nem is fogadott el a Krisztus-szoborért egy fülért sem. Laktam én Dobsinán is s amikor a csehek megszállva tartották a Felvidéket, János Turul-madara őrzött engem minden eszede- lomlúil, mert ott volt mindig hálószobámban, hogy a csehek ne törhessék szét. Ennek a Turul-madárnak a mása megvan Zilahon is. Nemsokára ezt is leleplezik a Wesselényi- kollégium udvarán. Talapzata mér készen ts van. Még azt akarom mondani, hogy Dobálná» van egy nagy ládám. Az tele van Jánosra. vonatkozó emlékkel. Mindent eltettem, «ont fi küldött hozzám, mert sokat kóborolt. Ca misdensap levelet irt, rer hordárokká! is küldött naponta többszőr egy-egy kis levélkét, Anok is áriád megvannak. Ügyelek én mindenre, ami Rá vonatkozik, mert az emberek ngyis könnyen felejtenek... A Wesselényí-sz-obor paraaztalakjának fejét több példányban megöntöttem én agam gipszbe -— mert én is szobrásznak készültem — s hogy olyan pénztelenül éítem, tengődtem már nem egyszer, megktUdlem Kedves k ismerőseimnek ,, a Síég meg se hatódtak rajta. Nemhogy... de Isten látja telkemet, nem panaszkodni akarok. Nekem már olyan kicsi keil s boldog vagyok Harmadosztályon utaztam 7,Habról Kolozsvárra Oláh parasztokkal s vagy három cigány-bandával. Egyszer csak felhangzott a zene. a banda a „Träumerei“-t húzta ... Aztán még vagy kétszer is Kolozsvárig rázendítettek... Hát, mintha a msnyországba utaztam volna!... Muskátli-koszorút helyez halhatatlan férje legszebb szobrának talapzatára Fadrusz János özvegye. (Fotofilm felv.) ■— Mondjon valami kedves emléket a Mesterről — kérjük a nagyasszonyt, amint magához tér boldog elévüléséből. — Minden emlékem kedves — mondja szeliden, — de azt mégis el kell mondanom: János elkészítette a királyi vár bejáratához az oroszlánok szobrának a vázlatát. Azok először olyanok voltak, hogy a belépő királyt haragosan fogadták. Fogvicsor- gatva... Ezen bizony nagyon „megbotrán- kozott“ egy főrangú úr s azt mondta: Kedves Fadrusz, nézzenek az oroszlánok mérgesen a királyra akkor, amikor a várból távozik el, nem, amikor belép ... Az uram beleegyezett. Máskülönben Is akkor már nagyon beteg volt. Kocsival mentünk ki az oroszlánokhoz s János még betegen is erősen boldog volt. Mosolygott is. Igaz, hogy nekem megvallotta, min mosolyog. Annak a főrangúnak az érvelésén,'.. De az kapott is egy nagy rendjelet, amiért az oroszlánok akkor vicsorították a fogukat jj őfelségére, amikor eltávozik a palotából... Hát, akkor még ilyen világ volt s János nem sokra becsülte a rendjeleket. Amikor a Mária Terézia szobrot leleplezték Pozsonyban, már volt Ferencz Józseftől rendjele, de nem tette fel. Őfelsége gukkerrel kereste mellén a rendjelet, debát ö belül hordta a rendjelét. Nem szerette az a külsőségeket. Amikor 1895-ben megesküdtünk, már a templomból kijövet lehúzta- ujjáról a jegygyűrűt s nekem .ajándékozta“ ... ®n meg 1915-ben feláldoztam a Haza oltárán ... „Megírok Róla mindent, amit tudok . . — Hát ilyen különös ember volt János. Szolgáltuk, mint egy királyt. A Naphegyen hatalmas villánk volt s abban műterem. Mind, mind a kezére dolgoztunk. A személyzet is, meg én is. De azért drága jó férj volt. Ha valahol megjelent, csak úgy sugárzott róla a varázs. Egyszer a földalattin utaztunk s mindenki öt nézte, falta a szemével, mert akkor már hires ember volt. Boldogan, mosolyogva fogadtam az emberek feléje szálló hódolatát, mire ő rámszólt, hogy nem illik „szemezni" idegenekkel. .. Negyvenötéves volt, amikor meghalt. Kilenc évig éltünk együtt. Még halála napjának reggelén is azt mondta: — Hagyja csak el szivem, mert csinálok én még szép szobrokat, csak legyek jobban ... — Emlékezem minden szavára, mondására s éppen azért elhatároztam, hogy hozzáfogok s megírok róla mindent, amit tudok. Már meg te kezdtem emlékirataim írását, kiadó is ajánlkozott s talán az utókort is érdekelni fogja. Úgy segéljen meg engem a jó Isten hátralevő napjaimban, amilyen őszintén irok meg minden rá vonatkozó dolgot. Mert nagyon szerettem s most is éppen úgy szeretem szegény Jánost. Csak ne szenvedett volna annyit, mert szenvedni, azt szenvedett. Láttuk rajta, hiába titkolta.... Sírja ott áll a Kerepesi temetőben. Ha hazamegyek Budapestre, felkeresem sírját, amelyen Krisztus szobra a fejfa s elmondom neki, hogy nem élt hiába!.«. Láttam Zilahon.és láttam Kolozsváron, hogy az emberek nagyon szeretik. Mind a két szobor talpazata csupa virág és koszorú... Ez pedig engem is boldogít, aki részese voltam életének, töprengésének és sikereinek, ha rövid ideig is. Nekem ez a rövid idő maga az örökkévalóság ... — Az örökkévalóság, legyen áldott érette az ő emléke — mondja még egyszer nagyon csöndesen a drága nagyasszony s aztán megy kifelé a szerkesztőségből. Ki a Szoborhoz, újból megidézni a boldog, negyven esztendővel ezelőtti múltat, amelyről nem is tudja elhinni, hogy negyven évvel ezelőtt volt. S ahogyan nézzük, nézzük a nagyasszony kedves arcát, még mindig majdnem szénfekete haját, elgondolkozunk csöndesen azon, hogy milyen lassan járt régen a mult s milyen rohanva rohan a ma s ebben a rohanó világban Fadrusz János özvegyének csupán zötyögtető, rázó „harmadosztályú“ jegyre jut... BIRő JÁNOS Minden e'eroi îfflf AÎ A szak-és közép loüULfíKÖNYV írószer **’ LEPAGE-nál Délerdélyi magyarok a krimi harcokban Pár elszéledt magyar, kik a román hadseregben teljesítenek szolgálatot, küldik e sorokat, Irta egy ismeretlen katona, küldjük egy ismeretlen szerkesztőnek Magyar- országba. kerülő úton, dugva, kézről-kézre adva. Isten áldása kísérje levelünket ütján. Vijják Szebasztopol falait. Földön, égen és Tüzen halálé« birkózás és vér folyik. Mi, frontmögöttiek tisztelettel bámuljuk meg őket, első-vonalbelieket. Frontharcosok, A ma Ismeretlenjei: a holnap hősei. Mi is kiteszünk magunkért, nem válunk szégyenére fajunknak: egészségügyi alakulatunk keretében kora reggeltől késő estig szállítjuk, kötözzük, operáljuk a földi gyehennából visszatért bajtársainkat. Napnyugtával azután, ha ránk omlik az éjszaka karbunkulusokkal behintett mélykék bársony palastja, mi is pihenni térünk, öregebbre aludni tér, fiatalabbja akácvirágos lombok alatt a csillagvilágos homályban magyar szóra, magyar csókra tanítja az orosz „harisnyát“ (fehémépet). C6ak néhány örökké kesergő magyar fiú vonul a faluszélre halkan nótázni. Idegen földön, idegen népek között. Este nemzetközi koncert van. Itt román dojnát sír a hegedű, ott egy akkordeon zeng német vakéért, másutt balalajkán peng a lágy szláv románc. Tikkasztőan forró nap estéjén történt. Hold nem ragyogott, csak millió csillag remegett az égen. Néha Csaba útjáról leleszaladt egy-egy hulló csillag. Három magyar összeborulva dalba kezdett a faluszéli romokon ülve. Kezdetben halkan buggyant ki a dalcsipke finom szalagja, majd nekifeledkezve, egymásután szállanak elő csordultig megtelt sziveikből a szebbnél gyönyörűbb dalok. Mindegyik gondolata hazaszáll: „Hogyha ír majd édesanyám... Valahonnan levél ment a kaszárnyába ... Tele van a város akácfa virággal... A pécskai cigánysoron... Kék nefelejts... Csak egy kislány ...“ Végül már diadalmasan hömpölyög a daliam, a -dal, a mi dalunk, telkünk könnycseppjei. Pillanatok alatt évezredeket élünk át: Vajákos a máglya körül... fehér kancát ölnek ... gazdátlan ló Dyerít... tompán verődik a bőrtokba sülyesztett görbe szablya az ijjas lovasok börcsizmájához ... hajrá nyugat felé!... nyilainktól remeg Európa.« nagy győzelmek, világraszóló diadalok . . * majd porig való bukás .,. Igába gömyedés.« tatárjárás... törökvilág... szabadságharc... forradalom ... világháború ... Nagy kor ... Mikor kábulatunkból magunkhoz tértünk látjuk, hogy a szélső kunyhók bátortalan lakói kíváncsian közelebb somfordáltak: Kik énekelnek? Mit énekelnek? Talán imádkoztak? Kik ezek? Egyenruhájuk román, de ők vájjon mi nép fiai? Aztán fáradtan és szótlanul hazabandukol. Szervusz. Szervusz. Jó éjszakát. Tudtunkon kívül fültanúja volt rögtönzött hangversenyünknek a történetesen arra sétáló parancsnokunk is. Regáti sebészorvos, ezredes, fis ime mi történt? Harmadnap este a tiszt urak valamelyik kolchozból borra tettek szert. Az ezredes egyedül iddogált szállásán adjutánsával, fis éjjel két órakor elküldte segédtisztjét az egységünkben lévő egyetlen magyar tisztért: S. főhadnagyért. A főhadnagy gyorsan felöltözött, felcsatolta revolverét és sietve igyekezett az ezredes lakása felé. Úgy gondolta, valamilyen éjszakai küldetésről van szó. Amikor szabályosan lejelent- kezett, a parancsnoka igy szólt hozza: •— Légy szíves dalolj el nékem néhány dalt azokból a magyar dalokból, melyeket tegnapelőtt azok a katonák énekeltek a faluszélen. A meglepett főhadnagy pár felbátorító pohár bor után lassan, énekelni kezdett. Szép tenorján újra felremegett a krimi éjszakában a magyar dal. A „Csak egy kislány“ tetszett a legjobban. Szövegét le- fordíttatta románra, majd a parancsnok is megtanulta a dallamot. ■íf Ez nem egyedül álló eset és nem először történik így, nem is ezért írtuk meg, csak hírt akartunk adni magunkról, hogy tudja, meg a magyar Haza: hogy ismeretlen földeken, ott öntjük vérünket, ahol nem 1« lobog a mi zászlónk és nem jár érte elismerés. És innen üzenünk új Európa Magyar- országa felé! ■5é Kérjük a magyar rádiót, hogy „Krim“ jelige alatt az idegen zászló alatt küzdő magyar fiuk emlékezetére a leg'közclebDl hovéd-félóra keretében emlékezzen meg rólunk pár szóval és játsszák el nekünk az e sorokban említett dalokat. Isten velünk. Szebb ^vőt! (Krim félsziget, W42. június.) A királyi vár oroszlánjai
