Keleti Ujság, 1942. június (25. évfolyam, 124-145. szám)

1942-06-14 / 133. szám

1Q42* J tJ N

I V

S 14

f

i

A patkóalaku kör

avagy?

A nagy palettán össze-vissza panes

Mottó: „Így jártam m a dolgok éjjelén.“

Erdélybe jöttem, hogy találkozzam Erdály- ^yel. A bűbájos táj és az irodalom vonzott ide elsősorban. A Pásztortüzhöz úgy kívánkoztam, mint Reményik Sándor lelkének si- fewtul is érezhető mellébe ... Mindjárt első fogásra ki is fogtam a folyóirat legutolsó (A) számában ,,A mérhetetlen perc“ cimü drámai költeményt. Szerzőjének neve máris lélénk figyelmet ébreszt, hiszen országosan ismert név: Kovács László. Minden valószínűség szerint azonos az Erdélyi Helikon kiváló szerkesztőjével és az erdélyi irodalmi ■élet arbiter elegantiarum-ával. Nos, én úgy tanultam, hogy az igazi kritikus vagy kiválót ■»lkot, vagy nem alkot. S ha alkot, az csak mintaszerű lehet. A cím ben megadott „mérhetetlen perc“ egyszeribe felajzotta érdeklődésemet, mert hiszen a megmérhető perooel, mint időegységgel való foglalkozás éppen szakmámba vág. A címből azt gyanítottam, hegy valami súlyosabb számítási, vagy mérési problémáról lesz szó.

Csakugyan, a mű legelején ezt olvastam a Síin leírásában: „A liget kis rejtett zuga. Patkó alakú kör.“ Mi, túl a Királyhágón a •?w?-ot ugyan csak akkor Írjuk hosszúnak, ha igét jelent — de ez a kis egyéni sajátosság egyszeriben eltörpült a patkóalaku kör mellett. Hol vagyok? A Bólyaiak földjén. Ahol felborult az Euklides-i geometria! Nohát! Vagy csak ón nem érem fel szakismerettel és fantáziával, hogy a kör, ez az önmagába visszatérő görbe stb.... palkóalakot is ölthetf

Ezen első meglepetésemet azonban tüstént nyomon követte a másik: „a friss, sötétzöld: pázsit, teleszórta virágokkal, amelyek a láthatatlan szellőnek bóbiskolnak.“ Láthatatlan szellő: ez a képzet az optikát érinti. E szerint van „ehejt“ látható szellő is, aminek bóbiskolni lehet. Rövid o-val és sajátos von- zattal. Bóbiskolok, vagy szendergek egyet neki. Hm, hm. Mifelénk az ember önmaga javára szendereg, mások javára legfeljebb iszik egyet... Node hess, prózai képzetek, amikor ,,a napsugarak (hosszú *í-val) levél- ről-levélre szökdösve jutnak át a lombon s arany fonálként hullanak a padok elé.“ Lapos hazámban a szöcskék ha ugrálnak igy, a szénában. Viszont nem változnak aranyfonállá. Nem. — Az aranyszínűéi, szelíd ivekben kibúvó leánykar sem olyan, ,,mintha örökre rajtatapadt volna a hajnal rózsaszínű lehel- lete“. Nálunk az arany szin: sárga szín. Itt rózsaszín. Eredeti. Akárcsak a lány szeme, amely mint ,,szemérmes kohold, a pillák rácsa mögül néz föl“ a fehér árnyékhoz hasonló fiúra. Szemérmes kohold a rács mögött! Mily szemléletes! Jegyezzük meg. Azonképen a földről égre hulló vért is. Másutt a dolgok lefelé hullanak. Felfelé csak szállnak, repülnek, illannak, miegymás. Erdélyben, hiába: jött éve csodáknak! Ahol ,/i vad kezek úgy löknek, mint elvarázsolt, bus kisértetek.“ Ti bus kisértetek! Hogy is van kedvetek, lökdösődni ? MBérf has az, aki bünfetleOöl és vígan lökdösődhetik az erdélyi irodalomban? Furcsa ez, de ennél is furcsább „a pulton fark-álló torta“. Az Istenért, miért nem tarkáit a pohárszéken, az asztalon? És honnan veszik kölcsön zsorok alkalmára a pultokat ? A sarki fűszerestől?

Itt, ahol a gvászkocsi után a halál csuklás- himnuszával lépegetnek a keservesek! Miért is csukjanak ? Miért Dem kérnek orvosuktól csillapító szert ily ünnepélyes és komoly alkalmakra? — Sirás helyett tehát csuklás. Viszont a csók, az normális. Legalább erre vall a dramolett e megállapítása:

„E csókba (igy!) nincs lecsüngő bus tudat.“

Hát ez igen megnyugtató. A csók, amiely- ben lecsüngő bus tudat van, határozottan férfiatlan dolog, még a fehér árnyékként gubbasztó szerelmes ifjú esetében is. Erdély férfias ország. Mutatja, a színen felvonuló költő esete is. Notabene: ez a költő indisz- krét! A esókolózókat meglesi, mégpedig a jó öt-hat percig tartó, mérhetetlen percen át. Egyébként azonban, ha neveletlen is, de nagyszerű legény. Amikor a halál kezétől élettelenül összeroskad és a Nagy Király a fü közé löki.., Egek! tovább beszéi, sőt költ, rímekben! Holott pedig már avar bontja, Élettelen, avar borította költő, ki még győzi hanggal! Igaz: „elhulló“, vagyis két /-lel kimúló hanggal.

Sajnos, nem érünk rá: töprengeni a jelképen. Mert most fizikai és kémiai esoda lep meg. „E kis bokor virágpompában ázik.“ Hogyan és miért? *— kérdi hökkent képzeletem. Csak nem a „virágzik“-hoz szükséges rím kedvéért? Ó, dehogy! Hiszen ami ezt a rímet ülteti... Biztosan esik hát az eső? Szó se róla. Néhány tirádával előbb olvashattuk, hogy a táj „a vízszintesen (!!) behulló sugaraktól rózsaszínű“. Ne firtassuk a vízszintes hullás törvényeit. Elég az, hogy a kellő folyadék maga a virág és a bokor abban ázik. Folyékony virág! Mi ebhez képest a

kwcdenzâît fej« * be szárított vér, * cseppfolyós gáz és bármely kenderáztató ?

Külön meglepetés a dramolett nyelvezeté. Figyelem — mondaná szigorú kedvességgel a hajnali Rádió-torna, — most nyúlás, hullás és hajtás következik. Padok nyúlnak el, akácfa nyúlik fel, gesztenyevirág nyúlik ki. Aranyfonál buli, lilaruha htjffl. A fiú és a leány arca egymásra hajlik, a nap estére hajlik. Mindez egymás nyomában, pár rövid sorban. S mi még azzal ámítjuk magunkat, hogy a magyar nyelv igében rendkívül gazdag. A kiütő csak élne a bőséggel, ha ez igaz volna! Hiszen mily duskálás folyik itt a rímekben! Mily felfedező-készség! Vagy fordult-é már elő magyar versben valaha is a csók-kacsák, teme és lánc, kehely és pehely, hang és harang rimpár? Soha! És nem meglepő az ilyen eufónia:

A kép remegve ment .., gyerek-lelkembe bent.

'No, nincs azért baj. Dadogni emberi, akár csuklani. Csak a sok e hangzót, csak azt tudnám feledni! Mert mekegni, az már nem emberi. Boldogult irodalomtanárom szidta Petőfit e soráért:

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Nohát drága Petőfim, félre bokor, jön az erdő... pardon: Erdély. Hallga csak:

,,Megcsendesitő cseppként cseppenek

Minden kehelybe, mely telten rezeg.“

Szégyeljék magukat a szent hajdan virtuóz költői, kik igy zengtek:

Hej Erzse! Hegy levét c kehelybel És miféle magyar beszéd ez:

„Testembe bódult táncba lejt a vér.“

Hol és hová kérdésre mintha más-más raggal felelnénk!

Mindezek csak szórványos szemelvények. Megszerezhettem volna könnyen kétannyfval. Győződj meg önszemeddel, ha még érdekel, ó nyájas olvasóm! A költemény bágyadt, romantikus koncepciójáról nem kívánok szólam. De toliamra kérezik e két nem mindennapi képzavar:

PANNÓNIA

BUDAPEST, RAKÓCZI-UT 5 SZÁM. Központi fekvés. * Korszerű kényelem

P *

SZÁLLÓ

Eqjjdg^as szobák 6*— P-tőI 12* P-ig Kétágyas szobák <9-—F-től 18*— P-ig

{Herrn ében Veres Károly és c gány- zenekara muzsikái.

Elismerten kiváló kongha. Polgári árak

„Lantom (mármint a Halálé) az érni [amint tfktakol,* „Megtelt igád hozzá hiába jó.“

A tiktakoló óra-lant a hangszerkészítők meglepetése, engem a megtelt, tehát űrmértékűi is használható iga érdekelne,

A téma viszont rácáfol a bölcsre, afci azt- merte állítani, hogy nincs uj a nap alatt. Ugyan, ugyan! Hát ki hallott valaha arról, hogy más költőnek is eszébe jutott egyszer, a Halált színre léptetni és véle önnön hatalmáról Urai monológot mondani? Aki nem hallott: tartsa fel az ujját.

De mit van mit tenni? Mindez, táj-különlegesség, ős-zamat, neo-góbéság. Esős időbe és másállapotba belé kell nyugodni, tartották as istenfélő régiek. „A tudatlanság bátorságába", az erdélyi irodalom körének patkó-ala- kusitásába is. „A nagy palettán össze-vissza, panes“ — ebben igaza van a szerzőnek. Valóban, ez már „a dolgok éjjele“. Megadjuk magunkat: lecsüngő bus tudattal.

', V MÁTTUSFÖLDL

Flórián Tibor: Két vers

MINT EGY GYERMEK

Olyan vagyok, mint egy gyermekt tündérek élnek bennem, s néha, ha egyedül vagyok és elfáradtam a gondtól hüs kezükkel érintik szivem és az arcom, gyöngyökkel kirakják az ágyam, körbetáncolják szobámat és olyan dalokat énekelnek nekem, hogy elfelejtem! az apámat.

VISSZAJÖSSZ-E HOZZAM? A távolból, mikor már

száz és száz

völgy lesz közöttünk,

milyennek fogom látni a szemedet;

s fogom-e látni őt,

a mindennél fényesebbet?

Vissza tudom idézni e két szemet,

melyek oly mélyen fúrták maguké,? szemembe, szivembe?

S arcodat, jó-puha, hó-pihe párnáit arcomnak? Visszajössz-« hozzám a messzeségen át,

melyet mindig féltem és szerettei? s most utálnom muszáj?

A messzeség: begyek és folyók» völgyek és búzaföldek, falvak és városok és most e sok titokzatos

és máskor és mindig vágyott szépséget lerombolnám, elhamvasztanám, egyenlővé tenném a semmivel, hogy itt légy velem.

Erezzem újra,

amint két szemed

magát arcomba fúrja

és a szivemben ás magának

puha fészket,

melyre úgy száll reggel, este, mint a harmat a levélre.

Közben uj rendezés alá került Európa s véle együtt a magyarság szentföldje: a Székelyföld is ... Megint hosszú ideig nem találkoztam a középső Kömives fiúval. A nagy változáskor eszembejutott minden ismerősöm'. Ki lett szabad magyarrá közülök s kinek kell továbbra is hordoznia magyar sorsának igáját?... Térképen is megvizsgáltam helyzetüket s megelégedéssel tapasztaltam, hegy Kömivesék „hazajöttek“. Éppen az ő falu jók határa az országhatár. Mindegy, de legalább hazajöttek. Pedig nem is olyan „mindegy“ volt...

Van talán féléve is annak, hogy valami hivatalos dolgom akadt a vármegyeházán. Ahogyan átmegyek az egyik hivatali szobán, ott látom az egyik asztalnál a Kömives fiút. írógép volt előtte s olyan szorgalmasan gépelt, akár egy gépíró kisasszony, akinek attól függ a kenyere, hány szótagot tud leütni percenként. Megáldok asztala előtt. Nem szólok hozzá, nem köszöntőm, mert nem akarom megzavarni. Majd találkozunk máskor -— gondolom magamban, — de ő felkapja fejét:

— Látod, idesülyedtem — mondja kedvetlenül, ■— de engedd meg, hogy előbb köszönt- selek, testvér. Csak azt mondhatom, nem nekem találták fel azt a masinát, de még a vármegyét sem. Havi százharmincért itt gürcölni ... Hogy jött volna a bánat ide, csakhogy anyám is, meg apám is, egyebet se fújtak csak mind azt: Kapaszkodj fiam. kapaszkodj meg már te is valamibe. Látod, mindenki elhelyezkedik. Államnál, vármegyénél, itt, ott, csak te nem mozdulsz sehova . ..

— Hiszen neked jól ment otthon s némileg független is voltál szüléidtől — emlékeztettem az alabástromos időkre ...

— Alabástrom az volna ma is bőven — mondja, — de mit csináljunk véle? Elvették a vasutat. Túlesett. Bizony az utóbbi időben már nagyonis tőlük függtem. A szüleimtől, akár gyermekkoromban. Azért is igyekeztek „bedugni“ valahova s ha már protekció is volt, hát éppen ide, a vármegyéhez. Na, meg azt is erősen akarták, hogy legalább én legyek „ur“. Mert tudod, hogy bátyám a vasszakmát tanulta ki, miután közép, sőt főiskolai tanulmányait is befejezte. Öcsém pedig kereskedősegéd lett. Hát, én mondom neked, barátom, ez nem uraság. Ez az én uraságom. De itt is hagyom én, mihelyst tehetem. Szabadpálya kell nekem. Olyan, amit én szabhatok meg magamnak s főként attól függjön előmenetelen)' s boldogulásom, mit tudok nyújtani. Hát még ez is munka?... Itt gépelni, mint egy gépirókisasszony. Havi százharmincért s még hozzá véglegesités nélkül. Igaz, állami állás, nyugdíjas állás, dehát minek nyúzzam én az államot, ha nem vagyok rászorulva?... Mire való a fiatalság, ha nem arra, hogy annyit keressen alatta az ember, amennyi elég öregségére is? Bót kell nekem, barátom, bót. Üzlet. Mozgás, nem ez a négy fal, még ha az államé s a vármegyéé is!...

Hümmögtem valamit, hogy igaza van s azt is megkérdeztem:

— Én nem is féltelek, de mondd, mihez akarsz mégis kezdeni ?

Valamihez kezdek, mert már fő is a fejemben valami, de egyelőre csak annyit mondhatok, hogy a vármegyével már holnaptól kezdve szakitok. Beteget jelentettem. Holnaptól kezdve tehát beteg vagyok. Itt a beutaló lapom is a kórházba, pedig beteg a csuda, de amíg a „betegségem“ tart, meg kell találnom életcélomat. Még két szigorlatom is hátra van, azok közül is leteszek ezalatt legalább egyet, de — ha lehet — mind a kettőt. Szeretnék minél hamarabb ledoktorálni. De most üdv neked, barátom. Be kell fejeznem nyolc példányban ennek a vármegyei állategészségügyi negyedévi jelentésnek a lemásolását. Remek példányok lesznek. Valóságos remekművek. Figyeld csak:

— .Jelentem, hogy a megye területén rühr megbetegedés nem történt...! — Te, a hideg végigfut a hátamon ...

•*

Be kellett látnom, hogy ennyi undorral s ekkora ellenszenvvel még nem végeztek hivatali munkát, mint éppen ez a középső Kömives fin s éppen azért már én is kezdtem kétségbeesni mostani sorsáért, amikor megvigasztalt :

— Ne félj, lesz majd jobban is, de csak akkor, ha én magam akarom, hogy jobb legyen. S én akarom — tette be utánam az ajtót.

Csakugyan igaza volt. Ma már az egyik biztositó intézet ügynöke s egyúttal tisztviselője:-— Tegnap például hetvenezer pengőre dolgoztam — mondja. Ebből van nekem jutalékom s ezen kivül rendes fizetésem is. Holnapra pedig éppen százezer pengős üzlet van kilátásban. Egyetlen napi keresetem ezer pengő lesz ...

—- És a szüleid, apad, anyád megbékéltek-e sorsod fordulatával — kérdeztem?

— Hát, ha mái- kérdezed, figyelj ide, elr

’ mondom, hogy volt. Amikor a vármegyét otthagytam, megírtam haza. Lett is erre nagy ribillió a famíliában. Hegy mit akarok én?... Vigéc akarok lenni?... Olyan nincs! Nem azért taníttattak. Anyám még fel is utazott1 hozzám és sírva kért, ne hozzak szégyent a fejére. Nem® mondom, akkoriban még nem ment jól sorom. Még nem értettem arm jura a „szakmát“. Szinte hajlottam szavára, csak azt nem tudtam, mihez kezdjek hát a vár-, megyén s az államon kivül ?... Azt mondja édesanyám akkor nekem, hogy ő. elmegy valahova s megkérdi, mi volna nekem a legmegfelelőbb pálya. Egy óra múlva előjött s csak nekem esett s össze-vissza csókolt s mind azt hajtogatta, hogy milyen derék édes egy fia van neki ... Kiderült, hegy a pro- feszoromnál volt tanácsot kérni, akinél én előtte való nap szigorlatoztam s közben életbiztosítást kötöttem véle. Megkérdette tőle, hogy a biztosítás az milyen pálya?... Nem ajánlaná-e?. ..

— Kitűnő pálya, nagyszerű pálya, asszonyom s nagy jövője van. Nekem ugyan Bem szakmám, de ismerek egy fiatalembert, aki ezen a szakmán van s közben hallgatóm is, éppen a tegnap szigorlatozott nálam s engem is bebiztosított. Ő talán többet s bővebbet tud mondani erről a szakmáról, kérem, érdeklődjék tőle. Neve Kömives...

— így jött vissza a professzortól édesanyáid s ahelyett! hogy egy szóval is faggatott volna tovább, nyakamba, borult és megcsókolt. Még sirt is, de most már az örömtől s ha valami nagyon nagy emléke lesz életemnek, akkor ez az volt, barátom. Nekem ez elég utravalónak s a többi pedig Isten után, már az én dolgom.