Keleti Ujság, 1942. június (25. évfolyam, 124-145. szám)

1942-06-14 / 133. szám

ii. Déryné ismeretle levele Maros vásárhelv, junius 13. Választékos Íz­léssel. halványkék papíron, kissé öreges vo­násokkal irt Déryné egy bizonyos gróf ur­nák ... A címzett kilétét sajnos nem sike­rült megállapítanunk. Ez a levél azonban éles fényt vet áz egykor ünnepelt művésznő öregségére s élete utolsó éveinek súlyos megpróbáltatásaira. Déryné emlékeinek, életadatainak rende­lésére színész-rokona, Egerváry Potemkin Ödön biztatta s amikor Déryné később idö- ről-idöre elküldözgette neki feljegyzéseit, naplójának egyes részleteit „csomagoknak" fievezte. Az itt közölt levélben is szó esik egy „tsomagotská“-ról s feltehető, hogy ez Is föl jegyzett emlékeket, naplórészieteket tartalmazott. Az eddigi kutatások arra a megállapításra vezettek, hogy naplójához az emlékeket 1872-ben kezdte időrendben ösz- szeállitani és életének utolsó állomáshelyé­ről, Miskolcról szinész rokonának küldöz­getni. Ez a levél azonban Diósgyőrből szár­mazik, még pedig 1865-ből. Ha a „tsoma- gótska" valóban életrajzi adatokat tartal­mazott, akkor el kell vetnünk azt a felte­vést, hogy csak 1872-ben, tehát 79 éves ko­rában látott volna hozzá naplójának rende­zéséhez. „Déryné ifiasszony“ művészi pályafutása Nem érdektelen talán „Déryné ifiasszony“ néhány életrajzi adatát is feleleveníteni és néhány vonással vázolni a magyar színészet akkori állapotát. Déryné, leánynéven Széppataki Scliembach Rozália, 1793-ban született Jászberényben. Apja halála után Pestre ment német szóra s itt ismerkedett meg a magyar színészettel. Valódi hivatásérzete tulsegitette minden társadalmi előítéleten s maga ment jelent­kezni a társulat igazgatójához. Lang Adóm­hoz. Itt kezdte meg pályafutását a sápadt arcú, vézna leányka, akiről akkor még senki sem sejtette, hogy valamikor a magyar szí­nészet csillaga lesz. Kellemes hangja révén énekes vígjátékokban csakhamar feltűnést keltett. Pestről Miskolcra, majd Pozsonyba, Komáromba, Székesfehérvárra s végül 1823- han Kolozsvárra került. Művészete itt érle el tetőpontját. A gyakorlat iskolájában ki­fejlődött, tüneményszerü hangja az alsó C- től a felső F-ig csodálatot váltott ki. Neki köszönhetjük a magyar opera megszületését. Ezután újból vándorútra kelt s hosszabb időt töltött Kassán, 1837-ben: a pesti Nem­zeti Színházhoz került, ahol Szigligeti sze­rint „komoly drámai szerepekben gyengébb volt, de a vígjátéki és nagy szerepekben ki­tűnő és igen kedves. Előadásában voit vala­mi bübáj, mi a lélek és a szív kisugárzására hathatott.“ Amikor a Nemzeti Színházhoz szerződött, fényes csillaga már hanyatlófélben volt. 1838-ban, Schodelné szerződtetése után tá­vozott. Azután vidéki színtársulatoknál ven dégszerepelt nagyritkán, 1852-ben pedig vég kép búcsút mondott, a színpadnak. 1852-től férjével Diósgyőrött lakott. Az alább közölt levél is életének ebből a sza­kaszából származik. Bár művészi pályáján nem érte több sikertelenség, hiszen a leg­jobb pillanatban vonult vissza, nem kerül­hette el az elfeledett művészek tragikus sorsát. Elfeledték, eltemették, mint a leg­több művészt, akinek az a sorsa, hogy túl­élje alkotásait és élő emlék legyen azok sir- ja fölött. Férje halála után Miskolcra költö­zött s ott szegényesen, pályatársaitól és a Radnóthfáy-alapból támogatva éldegélt 1872- ben bekövetkezett haláláig. Nagy érdeme, hogy néhány lelkes színész társával törhetetlenül harcolt a Nemzeti Színház megvalósitásáért olyan korban, ami­kor a müveitek szégyelték, vagy megvetet­ték őket, az alsóbbakban pedig kevés volt a fogékonyság. Kölcsey ékesen festi a nyo­mort és a megvetést, amely a legjelesebbek­ének is osztályrészül jutott. Kötéltáneosként barangoltak városról-városra, inkább szá­nalmat, mint fogékonyságot ébresztve a mii vészét iránt. Az utasok jól ismerték őkét,. tudták, kiket visznek azok a megterhelt és mégis könnyű kocsik, amelyekről festett vósz.nak és aranyozott papírdarabok csüng­tek alá s tetején télen is nyári ruhában fü- työrész néhány beesett arcú ur és didereg néhány fátyolos ifiasszony. Ez az igazi kép a magyar színház őséről. Ha azonban a ki­mázolt arcot lemossuk, a durva festek mö­gül a. mártír arca is előtűnik. Ezek a ván­dorló komédiások hordozták körül az ország­ban a magyar nyelv hasznavehetöségének akkor még oly komoly bizonyításra szoruló eszméjét s, majd félszáz éven át fenntartot­ták színházi életünk folytonosságát. Lelkes Filsnrs^eÜvételeik a M«aIy0s-sa:o!bor előtt Ké^z' Ffí.VftTFT, INDUT ! F'ől' 1 en Tosny operatőr a .beállít.irt figyeli a «ötét kendő alól. Háttérben a felvétel kezdetét jeizj táblával a rendező . „yik munkává*aa. MUNKAKÖZBEN IS (DES A PIHENÉS. Bulla Elina cigarettára gyújt a felvételek szünetében. Mellette a kisleány, akivel együtt játszik az egyik jelenetben. A' középső Kömives fiu eery osztállyal fő- lettem járt a gimnáziumban s igy hamarabb is mondott búcsút az iskolapadnak, mint én. Nem is találkoztunk aztán vagy két áiiló esztendeig egymással s akkor is csak úgy, futólag. • — Hallom s olvasom, hogy újságíró let­tel — rontott nekem már jó messziről, bogy majd elgázolt az aínugyis nagy forgatagban. —• Én igen, hát te ?... — Vállalkozó vagyok — azt mondja, — nagyvállalkozó, barátom. — Milyen nagyvállalkozó? — Hát, olyan, amilyen eddig voltam fá­ban, csakhogy most nem fa-nagy vállalkozó, hanem kő-nagyvállalkozó vagyok. Tudod, hogy ezek a románok betiltották arra mife­lénk az erdőirtást. Belénk is bujt erre a bu- bánat s a keserűség, mint szu az odvas fába. De miből is élhettünk volna, ha nem erdőlés­ből?... De gyere, üljünk le valahová, mert én már két napja s két éjszakája utazom. Bemegyünk a kávéházba, leülünk az asztal­hoz. s ott folytatja a Kömives fiú: —Ahogyan betiltották az erdővágást, ki­vették a szájunkból az utolsó darab kenyeret is. Buesálódtak s még káromkodtak is embe­reim, hogy most már mi lesz vélünk?. .. Do­hát- erre nemigen szoktak a fenntiek feleim s éppen - azért nem is kérdeztük mégegyszer, hanem elhatároztuk, hogy uj kenyér után ná­lunk. Nézd, te hallottál ugyebár arról a Bá­nyai tanárról:? Nahát, én mondom neked, hogy lehet ugyan bogalra-s az az ember, de igen-igen ügyes ember s méghozzá tudós is. Kenyeret adott nekünk a fa helyett kőből. Úgy volt, hogy egy napon beállított hozzánk s azt. mondta: —. Van itt á határban olyan gyönyörű s értékes fehér márvány, hogy ilyen csak Cár- rarában van s ügyet se vet rá senki. Pedig micsoda érték, micsoda kincs. Csupán ki kel­lene bányászni, aztán majd akadna gazdája is... ■ — Apámmal társalgóit s én nem is szól­hattam belé.a nagyok dolgába, hát csak hall­gattam, amint tovább beszélt. De aztán arra gondoltam, hogy. nekem ez is elég... Át­mentem a szomszédba Keserű Lázárhoz s megszólítottam: — Lázár bácsi. Akarja-e, hogy pénze s kenyere legyen? — Hát hogy a fenébe ne akarnám urfi — azt mondja, — de a többiekkel mi lesz? — Hiszen mi százhuszan voltunk a keze alatt az erdőlésnél. — Azoknak is lesz. Mind a százbuszuknak. Jöjjön, járjuk el őket, magának meg elmon­dom útközben, hogy miről van szó. Keserű Lázár meg is értette s hozzá még értékelni is tudta nyomban a dolgot. Még az­nap kimentünk, arra a helyre, oda az erdő alá, ahol Bányai tanár ur az aiabástrom fészkét megjelölte. Az embereim magukhoz vették erdölő fejszéiket is s ugy mentünk végig a falun, ki az, erdő alá. Amikor a csendőrség előtt mentünk el, hát kijött elénk puskásán, mint egy dühös kakas a csendőr- őrmester s ránkt’örmedt, hogy mit akarunk, hová megyünk fejszével felszerelve? — Ne féljen, nem csinálunk mi semmi re- volnciót plutonyer ur — á.üt szembe véle Ke­serű Lázár,— esakhát kenyérre mégis szük­ségünk van ,s azt ki is szedjük még a föld­ből is. A mi földünkből... — Na, de aztán ezen is túljutottunk :— folytatja egészen belémelegedve a Kömives fiú —- s eljutottunk az. erdő alá,, ahol az alabástromnak kellett lennie. Megállók kissé embereimmel s szétnézek. -— Kővágót kellett volna, hoznunk s nem erdölő fejszét, embe­rek — mondom----mert a fejsze tönkremegy a földben, meg a kövekben. — Menjen is — mondják majdnem egvszere va la hányán. -— mert mire való a fejsze, ha nincs hozzá erdő. 01y.au ez., mint az étvágy étel nélkül. Menjen is porrá, menjen is tönkre a fejsze is, még a föld is, meg a világ is! -— vihar- zottak fejszéiket villogtatva embereim s ez­zel ugy vágták belé a földbe, hogy szikrát hányt tőle az aiabástrom. merthogy jó helyre vágták fejszéjük vasát. Megtaláltuk az ala- básfromot. A földtől alig kétarasznyira . . . Olyan szép fehér volt, akár a hó. És, ami a legszerencsésebb volt a dologban, a hely az eklézsiáé. Tehát, éppen apám haszonbérlete ... — Álljunk meg. emberek — intettem le őket. — Mi megtaláltuk kenyerünket, mert ez, valóban jó kenyér lehet, csak még meg kell beszélni a .dolgot, másokkal Is. Nem elég ezeket, a fene nagy köveket innen kifejteni, dönteni keil a sorsukról is, mert csak akkor 1942. J V M I V $ 14 és pénztelen fíat'Sémberek vetették meg az első magyar színház alapját, de ezeknek a fiatal embereknek mégis volt valamijük, — Riedl Frigyes szép szavai szerint — ami még a pénzt is pótolni tudta: volt hitük óa voit akaratuk. De hadd álljon itt Déryné ismeretlen le­vele. Déryné levele Diós Gyár; Oktober 14. 1S6S. Vagyon tisztelt jó Gróf ur! Kívánsága szerént in küldöm a tsomar gotskdt — hogy használhatóé ez valamit, nem tudom, de amit ősz ve Szedhettem. itt vágynak — a többiek ehzórodtqk, elvesz­tek. Kedves jó Gróf ur! ■ sohasem váltam ditsekvó — sőt — az volt a bajom, hogy mindig igen is szerény voltam, — tehát ké­rem ne gondolja, hagy ditsekyéshöl szedtem öszve az adatokat — nem —■ de hogy bi­zonyságot tegyenek azok elölt — kik tán nem ismerlek, avagy nem láttak akkor, mi­dőn még voiam, ámbár ez igen tsekély arra, hogy részvételt ébresszen valakibe, mert sokkal többet tettem még. igen-igen fiatal koromban, midőn valóban törtem a göröngyös pályát (13 éves voltam midőn a Színházhoz jöttem) és Schodelné nem egy­szer elmondotta — midőn némely színész urak méltatlankodtak erdnyomba.n: ha Dé­ryné akkor nem, születik, midőn született, most nem énekelnénk a Nemzeti Színház­ban, — tehát.és zsenge fiatal koromat nem töltöttem léhaságban, Oh nem! mert akkor is miként idősb koromban, tsnk a szinnad volt világom s földi menyországom, én fia­tal koromban bátor léptekkel törtem <* Pályát, midőn egyedül voltam nő, ki- éne­keltem és merész léptekkel léptem föl ă német színházban német nyelven énekeltem, hogy bizonyságot tegyek, hagy eljön a vi­lágosság (az evangélium szava szerént) tehát — nem — oh nem azt mondom, hogy én derítettem a világosságot (de küldve voltam, hogy felderülegd). — Most. már vannak nagy énekesnők gazdagon jutal­mazva — de hát éníft mi volt az én ju­talmaim! akkor szörnyű kitsi havi fizetés — fáradhatatlan szorgalmamért — jutái: mai nem kívánhatok — de némi kis enyhí­tést igen szűkre szabott évi nyugdijam? hoz -— ezt tehát Nagyságos Gróf ur. ha helyesnek látja Jókaival közölni s levelemet is bátran megmutathatja. Ö egy lelkes férfiú, ki szép tollat viszen s ha ő is hely­ben hagyja — és kivihetőnek véli a segedelmet — ugy tegyen édes jó gróf ur, ha pedig nem tanátsoljaf — hadd marad-; jak elfelejtve miként eddig. Bocsánatot hé­rek kedves jó Gróf ur, hogy ily hosszat levelemmel terhelem, de ezeket ugye hogy tudatnom kellett? de még ha .Jókai is fenni akarna, az ö tolla minden szivet részvétre gerjeszt és hatalmas, mutassa kérem neki a fsomagot i-s, hogy mit tanátsol vele ten­ni? — tselekedjék ugy vele — most Isten önnel kedves Gróf ur önökhöz mély tiszte­lettel: . ‘ ■ özvegy Déry Istvánné, áh Ezt a levelet egy Deák Lajos nevű volt tanfelügyelő özvegyétől örökölte a V ajai Sir pos család. A levél jelenleg Sipos Lajos kol­légiumi tanár tulajdona. KISS FAL dől el a mi sorsunk is. _ E’ már az urfi dóga — mondta Keserű Lázár, embereim- szószólója. — Mi kifejtjük a fehér követ s az urfi menjen s liferálja el valahol. Menjen akár Bukarestig is,^ ott. úgyis építkeznek azok a gazdag bojárok egyre-másra, hát ebből: aztán építhetnek olyan rezidenciát, amilyen a muszka camak se vét s pénzük iş. van elég s ha kell nekik, a mi országunk is, hát adjanak érte bár szá­raz kenyeret, a kánya a belüket.., — Eszembe jutott, hogy éppen vizsgázni kéne már Kolozsváron, mert alele mezei jo­gász voltam s csak vizsgázni kellett mennem így, tavasz táján. Vasúti bérletem-, amit meg fás-koromban váltottam, már lejárófélben volt, héigyekeztem tehát véle Kolozsvárra. Felkerestem egy gyáros-félét s mondom neki, hogy mit találtunk a mi határunkon. Mutatom neki a mintát is, mert vittem ma- o-ammal egy egész hátizisákkat. Azt mond a rá, hogy szép, szép, de még szebb volna, ha őt is bévennénk iámnak. Hát hogyne vettük volna, hiszen nekünk úgyse volt egy huncut vasunk se s még örvendttink is a szerencsé­nek. Azóta megy a hót. Most már nemcsak, a bukaresti bojároknak szállítunk, hanem külföldre is. Éppen most intettem el a kii1* kereskedelmi hivatalban, hogy útnak indít­hassunk a jövő héten száz vagon fehér ala- bástromot. Tudod, barátom, milyen jó érzés százhúsz székely családnak kenyeret adni abból a kőhő!:, amely talán a világ kezdet« óta ott hevert a földben haszontalanul. .. És; ezenkívül magam is úri módon élek. Hagyd, ne fizess, vendégem voltál.., * Felfelé züllés Irfa: B!»ó János

Next

/
Thumbnails
Contents