Keleti Ujság, 1941. április (24. évfolyam, 74-97. szám)
1941-04-12 / 84. szám
MÁTKASÁG Irta : IMyirő József Furcsa állapot ez a mátka-ág. Városi legénynek könnyű, mert csak felteszi a szemüvegét s telefonon á+kíált a babájának, de a magamfajta falusi legénynek ezer baja van miatta. Anikó, — anieny- nyire eleinte húzódozott tőlem, most éppen annyira belém bolondult. Minden szabad percében velem akarta mutogatni magát. Ha a táncban soványra döcögíettem, akkor azt kívánta, hogy valakit verjek meg, s hetenként legalább három legényt juttassak ispotályba, hadd lássák a népek, milyen hős legeny vagyok. Nem nyúltam senkihez, mert mindjárt rájöttem, hogy igy akar bosszút állani azokon, akik őt korábban észre se vették- Különben is megvolt az elégtétele, mert attól a pillanattól kezdve, hogy nyilvánossá vált a mátkaságnnk, minden legény neki tette a szépet. Még Tóth Ferit, a legjobb pajtásr>ma+ is ott fogtam az ablaka alatt. — Te, itt mit csinálsz? — karcolt a torkomban a féltékenység. — Szívességet teszek neked, — vigyorog. — Miféle szívességet? — Kipróbálom, hogy bü-e a mátkád. Olyan marha voltam, hogy még meg is köszöntem neki. Másnap más legényt lepek meg. — Te itt mit csinálsz? — Kipróbálom, hogy hű e a mátkád. — Jaj, hogy rogyjon rátok az ég! — bódulok fel. de mire megsujthattam volna, már el is tünt a setétben. Mérgesen hazamentem, s lefeküdtem, de aludni nem tudtam, mert egyszerre belevil- lámlott az agyamba: Vájjon igazán hii-e a mátkám?... Egész éccaka ezzel vívódtam. Ha az ördög egyszer a szivedre lépett, egész életedre ott marad a lábanyoina, ha bizonyosságot nem szerez+él, ami nem könnyű, mert magadra vagy hagyatva és ilyen dologban szülőapádhoz sem fordulhatsz bizalommal. „Kellett-e szép leány?“ — apám azt mondaná. Mert szép. Igazán szép. Túlontúl is eltalálta Isten a teremtését. Ha látom, szemem, szájam kívánja, ha nem látom, még jobban kívánom. Miét* a mátkám, egészen kiteljesedett, mint a nyíló rózsa. Neki használt, nekem megártott a szerelem. Két arcom be_ romlott, vékony fülem előregörbült, szemeim kicsinyek lettek, szájam kétakkora, a testem leapadt, s maholnap a böjti szél is lefúj a lábamról. Nem is csoda, mert nincs percnyi pihenésem. Lélegzetet se bírok venni, hogy az apám rám ne essék: — „Láiss a dolgod után, Dani! Szerelemből nem lehet megélni. Aki meg akar házasodni, ne t-áitsa a száját. Hiába vigyorogsz a földnek, hogy adjon kenyeret, ha nem állasz bele“. Egészen elbátortalanodtam a sok riasztgatástól, s huzom az igát egész nap. Éccaka pedig az Anikóék ablaka alatt kell virrasztómul. Minél inkább apadok, apám annál inkább gyönyörködik bennem, s csak azt búsulja, hogy nem cserélhet velem. „Burokban születtél!“ — irigyli a szerencsémet. Hiszen nem mondom, van is mit, csak ne bajlódjék mindenki velünk. A férfiak engem ugratnak, döfőd- nek, tanácsolnak, csipnek a szemükkel, oktatnak, a fehérnépek pedig Anikót világo- sitgatják. Ki se mehetek, hogy valaki meg ne kérdezze: — ..Te tán egérhájjal élsz, hogy így meghíztál?“ . . haragudni se lehet miatta, mert tudom, hogy nem rossz szándékból teszik. Nekem akarnak kedveskedni, hiszen az egész falu örvend a boldogságomnak, velem együtt hordozza a mátkaságomat. Legyen nekik is valami gyönyörűségük belőle! Minden jó volna, ha ez a vad féltékenység nem kínozna. Egészen elvette a szájam izét mindentől. Sokszor még azt is bánom, hogy belefogtam a házasságba, s feladtam a szabad könnyű legényéletet. Viszont Anikó nélkül már élni se tudnék, ngy belém költözött ez a kecskebéka-leányka. Még a tekintetét is sajnálom mástól, s szeretném megfogni a kacagását a levegőben, hogy kárba ne menjen. Ha csak rá is gondolok, láng csap ki még az ujjaráiból is. „No, Dani! — szidom magamat, — Kcllet.t-e szerelem?.,. Almos, nehéz egész testem tőle, s úgy elgyengültem, mint. a gyertyaszentelői medve. Csak a vágyak ozás érik. feketedik bennem napról-napra elviselhetetlenebből. Maholnap kihasadok tőle, mint a nyári béka a nagy széltől. Hej hova lett a régi, könnyű kedvem!.. . Semmit se bánnék, csak tudnám, hogy hűséges az a leány! Próbára tenni se merem. Egyszer azért, mert megsérteném vele, máccor, azért mert hátha igaz, hogy amig engem itthon esz a fene.érte, azala'.t ő jóízűen mulat a legényekkel az ablakban. Hiába teszem fel, hogy arra felé se nézek többet, mire beáll az est, s a falu elcsendesedik, mégis felkelek az ágyból, oda settenkedem, s virradtig őrzöm a házukat. Beszólni hozzuk nem merek, mert, szégyenlein magam a bizalmatlanságom miatt, csak állok és tátott szájamon át hütöm a szivemet, bujkálok az éj titkai közt, nehogy valaki meglásson. Ennyire sülyed- tem. Pár napig csend volt. Már.már azt hittem, hogy sikerült ezeket a tekergő legényeket elijesztenem s kezdtem megnyugodni. A | sok éjjelezés is leütött a lábamról, s véletlenül az ablak alatt állva elhajókáztam. Arra ébredtem, hogy valaki egy térdig érő olvasót akasztott a nyakamba. Úgy nézem. hogy a féleszű Gergőé, a zarándoké, akinek ez az egyetlen vagyona. Nem elég a szégyen, Gergő még fel is jelentett a csendőröknél, hogy elloptam az olvasóját. Azóta sem ka. cagott olyan jót a falu. Szégyenletemben nem mertem emberek szeme elé kerülni, s dühömben feléje se néztem Anikónak, de két napnál tovább nem bírtam megállani, A nyavalyám újra oda- kényszeritett az ablaka alá. Régen elmúlt már éjfél, mikor kióvakodtam a kapunkon. Csendes, halott volt az éccaka, s a házak üstöké megnyúlt a nagy sötéttől. Kutya se ugatott az egész faluban. Nekem való, pompás idő. Türelmetlenül vé gigsiettem a házak árnyékában. Hnsz lépésre az Anikóék ablakától azonban visszadöbbentem. — „Valaki fekszik az ablak alatt!“ — nyilai az ágyamba . . . Akárki, de most, velem megjárja. Óvatosan kihúzok egy karót a Domokos Pálék kerítéséből. — „No Mezey doktor! Csinálok én magának mindjárt kuncsaftot!“ . . . Lábujjhegyre fogtam a lépést, hogy fel ne ébresszem. A szájamat is kitátottám, hogy nagyobb legyen a csend. Sikerült, itt állok a fejénél. Minden keserűség felgyűl bennem, s a szemem elborul. Most megfizetek . . . Csendesem emelem a botot Az illető nem vesz észre semmit. Az arcát nem látom, mert egy elviselt, rossz kalap van a szemére húzva, testén százesztendős, avult zeke. Mindezt azonban csak homályosan látom, úgy vil- lámlik, cikázik minden pillanatban a fejemben: — ..Most!“^ . . üsd!“ . . . Szerencsére azonban a becsület megfogja a kezemet.. Alvó embert szégyen megütni. Semmi se mosná le rólam ezt a gyalázatot. — Ébredj, hé! ? hörgőm oda neki. — Mondd cl az utolsó Miatyánkot! Az ember azonban nem mozdul. Belem gok. Akkor se. — Csak nem halt meg? — esik ki a bot, a kezemből. Nyúlok a zekéhez, hát a zeke alatt nincs test. Gyufát gyújtok, s ekkor látom, hogy a legények szalmából nekem vetettek ágyat a babám ablaka alatt. Erős természetemnek köszönhetem, hogy abban a pillanatban meg nem ütött a gutta. Szálankint kellet^ felszednem a szalmát, és a patakba hánynom, hogy a megcsufolta- táisomnak nyoma se maradjon, A szalmának nem, de az esetnek maradt nyoma. Még ma is beszélik a faluban. Annyira elkételenedtem, hogy már haragudni se tudtam. Apám azonban annál inkább. — Ne cégéreztesd magadat! — támadt rám reggel. — Még az hiányzik, hogy a saját menyasszonyoddal forráztassanak le! . . . Ha látni akarod, nem tudsz bemenni a házukba? Hiszen jogod van hozzá! — Könnyű azt mondani, — panaszkodtam. — Próbáltam azt is. — És? Pölébe hajlok, emelem a kalapját, s hát a kalap alatt nincs fej. — Hijjnye a nemjóját! Ez nem tiszta dolog! — Mikor először mentem, a legények csináltak zsidóvecsernyét, másodszor apósom kérdezte meg hajnal felé. hogy „Ti mikor szoktatok otthon lefeküdni?““, harmadszor a falu három leggonoszabb kutyáját kötötték az ereszajtóhoz, hogy ne tudjak bemenni. Reggel apósom kaszával vágta el a madzagjukat, hogy a családja kijöhessen a házból. Negyedszer . . . Nem volt volt kinek mondani tovább, mert apám elgondolkodott. — Ezen e ti dolgotokon törikszakad, segíteni kell! Ez igy tovább nem mehet. Két. hét múlva esküdtök. Most pedig menj, * aludd ki magadat! Széf, fogadtam és két napig húztam a csendest olyan mélyen, hogy édesanyám felkötötte az államat, nehogy elveszítsem. Bele se bonyolódhattam azonban tisztességesen az álomba, apám ismét felvadászott és kiküldött a mezőre. — Szombat van, fiú! Bevégzetlen a szántás nem maradhat! Azt várod, hogy a disz- nők túrjanak ki a mezőre? Szó nélkül engedelmeskedtem és egész nap az eke után szédelegtem. de alig nyeltem le a vacsoráit, valami újra az Anikóék ablaka alá húzott. Valahogy megéreztera, hogy ma valami történik vellam. Hiába húztam otthon az időt, végül is mennem kellett. Szerencsére nem jártak emberek az úton. Nekem már akkor feltünt ez a néptelenség, hiszen a legény féle szombaton hányódik leginkább, de semmi rosszra nem gondoltam. Kezdett a lélegzetem könnyebbülni. Hajitásnyira voltam csak az Anikóék ablakától, s akkor egyszerre kezdett a lelkem megszilárdulni. Köröskörül csend volt. Az alvó házak közt puha lábbal járt, az éccaka. Amerre elment, sűrűbb lett az emberek álma. Már a láttára is ásítanom kellett Úgy is maradt, táltva a szám, mert az Ani kóék ablaka alatt valami megmozdult. Job ban odanézek, s hát látom, hogy két- sötét alak búvik egymáshoz a kapu árnyékában- Az egyiknek rokolya, alakja sudármagos. — Anikó! — döbbent belém és úgy megfogant, am az utón. hogy lépni se bírtam. — Hát igy vagyunk? . . . Először a verejték ült ki a kalapom alá, aztán a homlokom setétedett el. s nagy, fekete ürességet éreztem, mintha az éj maga lépett volna be a szivembe. — Most mit csináljak? Először piros vér csapott fel a szemembe, a harag, felháborodás végigmorajlott a fejemben, pusztító erővel szikrázott minden izém, s már.már azon voltam, hogy odarohanok s megölöm mindakettőt, de aztán mégis elővettem a jobbik eszemet. Miért rothadjak a tömlőében egy üyen leány miatt? Hát érdemes? Ha már olyan bolond vagyok, hogy meg akarok házasodni, hát, nem kapok minden ujjamra tíz leányt? Hiszen leányt kaphatok akármennyit, de ezt a szégyent mégse hagyhatom magamon száradni! Megölöm őket. Nagyokat, dobhant a lábam a fehér utón, de azok ketten semmit se hallottak, ány- nyira egymásba voltak merülve. — Miért nem menekülnek? Miért nem futnak? — sikóltott bennem a jólélek, de már nem állhattam meg a végzetes utón. Rekedten hördült ki belőlem a szó: — Te! . . . Te! . . . Hát ezt érdemeltem tőled? Mielőtt azonban lesújtottam volna, a leány a nyakamba ugrott : — Danikám! Én csak téged szeretlek! Akkor látom, hogy bajsza, s nagyfene horgas orra van ennek a „leány“-nak, s olyan kancsal, hogy duplán látszik a szemében a világ. Mire megüthettem volna, mindaketten kacagva eltűntek az éecakában. Hyen esetben mit csináljon az ember. Kacagjon-e, vagy mérgelődjék? Olyan hirtelen liliRMHMMMIMHHHni VERONIKA Irta : R. Berci« Mária Útfélen, helybe nőtt virágmód Állott Veronika. Pribék dulakodott Simonnal Simon: erős bika. Karjának izma mint kötél, Válíiye: sziklabolt. Veronikának válla harmat S kendőjén semmi folt. Vérben, szennyben az nt porában Áléi az elitéit. Nem rabló, gyilkos bűnökért, csak Valami uj hitért. Valami jámbor uj hitért: — Suttognak róla rég: Szigorú és alázatos És egyszerű igék. Veronika szivén a hit Pogány, színes homály, De tudja: jó a tisztaság S a büntetés de fáj... S nem sziveinek ily szenvedést A boldog Istenek, S emberen ily gyalázkodást Tiszta emberszemek. Sáros, kemény, paraszt Simonra A kereszt kényszerül, S ő vállán csak selymet visel Szemérmük ékszerül. S mert a kereszthez válla nincs. Kendőjét oldja le. Teszi, mit tehet: megtörülvén Az á.jnlt főt vele. .. A feddést tűrte estveiig, Az éjfél rá janőtt. Kútra, titkon, tisztáim ment A dugott keszkenőt. A világ szennyét tisztái ni ment: Vért, verítéket, nyalt, — S a kendő a csörgő alatt Gyémántfehérre vált. Selymének földjén — hogy kirázta Pogány Veronika: Rávilágolt az isten-arcok Legragyogóbbika. Rávakitott mint elhívás, Gyötrő-gyönyörü jel: Ez egyen kívül nincsen Isten, És ezt követni kell!
