Keleti Ujság, 1935. április (18. évfolyam, 76-98. szám)
1935-04-15 / 88. szám
12 ((FlEThUţSJtG XVIII. ÉVFOLYAM. 88. SZÁM. AZ ÉN BUNDÁM “ Elbeszélés — ' Irta: KOMÁROMI JÁNOS Szándékosan mondom: „az én bundám“. Mert ahogy ezt mondom, tele vagyok önérzettel, sőt némi rátartisággal is.,. Dehát tehetem! Hisz olyan bundát, mint , amilyen nekem van, legfeljebb a miniszterelnök ar vallhat magáénak. De az sem bizonyos! Vétettem pedig mértéket a bundához tavaly nyáron még, Kunhegyes nagyközségben, ott is a legjobb névnek örvendő szöcsmester- nél. Olyan szilesmester az, hogy kizárólag grófok, bárók s egyéb zászlósurak rendelnek nála bundát téli dermetegek ellenében. Csinálta bundámat a mester multévi október havában s november első felében meg is kaptam postán. i Amikor kibontottuk a csomagot, megille- tődtem mélyen... De lehetett is! Bácskai báránybőrből való volt az anyaga, nutriával szegélyezve, szabása lengyel, vitézkötéssel kihányva, súlyra pehelykönnyű s vattafehér gyapjúval bélelve. Aki fölveszi egyszer, úgy érzi magát, mintha meleg kályhában állna. A prémből való kozáksapkát ráadásul ingyenbe csapta hozzá a mester. Felvettem: urnák éreztem magamat. Harmadnap estére ismerőseim, jóbarátaim, sőt vadidegenek is széliében tudták, hogy megjött a buuda. S attólfogva nem volt olyan huszonnégy óra, melynek folyamán autóbuszon, gyalogjárón, vagy villamoson meg ne szólítottak volna soha nem látott idegenek, miközben rejtelmesen mosolyogtak: — Hallom, megérkezett a bunda, szerkesztő ur... — Meg, — válaszoltam kissé kelletlenül, mivel idő múlásával idegesíteni kezdtek ezek a tolakodó közeledések. Először nem értettem, miért mosolyogtak minden esetben. Kissé gonoszkodva. Hát megtudtam rövidesen... Bundámhoz nem volt meg a szükséges időjárás s ez okból nem vehettem magamra. Az egész világ haho- tázott volna rajtam, ha fölhúzom a húsz Celsius hideghez szabott bundát. Emlékezünk reá mindnyájan, hogy tavaly decemberben — az esztendő legutolsó napjáig — átmeneti kabátot viseltünk a félenyhe időjáráshoz. S ahogy teltek-multak napok és hetek, autóbuszon, gyalogjárón és villamoson mindsürübben hajoltak a fülemhez ismerősök, jóbarátok és vadidegenek: — Megvan még a bunda? Tehát kételkedni próbáltak már a bunda létezésében. Ilyen alkalmakkor zavart ingerültséggel kezdtem mentegetődzni: — Kérem ... kérem... Magamban pedig ezt gondoltam: „Várjatok. kutyák!“ S az Isten végül megkönyörült rajtam ■. • Az ujesztendő első napján havazni kezdett, egyelőre azonban hiányzott hozzá a megfelelő hideg- Hanem az sem késhetett örökké... Egy reggel aztán hét fokkal esett a hőmérő a fagypont alá. Alig leplezett ujjongással szóltam oda a feleségemnek: — Fiam, adják csak elő azt a bundát! Előadták... Felhúztam, begombolkoztam, végigtekintettem magamon háromszor s akkor fejembe nyomtam a kozáksapkát, kissé megbiggyesztett tartásban. S akkor elindul- tan az uccán, jóleső érzésektől környezve. A járókelők vacogva, feltűrt kabát-gallérral s orrukon zúzmarát lehelve, húztak el mellettem a gyalogjárón, de menekülő sietségük ellenére is megálltak félpillanatía s utánam fordultak. És hallottam, amint fel suttogtak: — Teheti! Bizonyára azt hitték rólam, hogy száműzött orosz nagyherceg vagyok, akinek a kapkodásban is sikerült magával mentenie összes millióit Muszkaföldről. Legrosszabb esetben is lengyel nagybirtokosnak néztek. Igaz másfelől, hogy olyan tartásban, mint én mentem az Endresz György-téren át, legfeljebb Pilsudszky marsall lépkedhet Varsó főuccáján végig, ha polgári öltönyt talált fölvenni aznap. Nem tagadom, jólesett, valahányszor egy- egy ilyen csodálkozó suttogást hallottam a hátamban. Mindazáltal nem bíztam el magamat egyelőre! Ám ugyanakkor tapasztalni kezdtem, hogy valamennyi ismerősöm és barátom savanyú lelkesedéssel gratulálgatott a bundához. A tehetetlen irigység pukkasztotta őket... De a meglepő fordulat csak ezután következett el! Hat héttel ezelőtt hosszabb útra készülődtem: arról volt szó, hogy meglátogatom a kisfiámat, ki az egyik nyugatmagyarországi intézet növendéke. Megelőzően, többizben is tanácsba ült össze idehaza a család: nekivágjak-e, maradjak-e? Mert veszett idő tört ki időközben- Havazni kezdett, éles szél kerekedett s a zengő szélben pörögtek a hőpelyhek, ítéletidő volt! Anyjuk egyre-másra mély aggodalommal tekintgetett ki a hófúvásba: GEORG TRAKL VERSEIBŐL Rózsa fiizvr-tíuloh HÚGOMHOZ, Lábad nyomán az ősz s az este, kék vad a fák közt rejtve zsong, elhagyatott tavon este. Halk madarak röpte zsong, Sűrű bű ámyazza szemed ívét. Vézna mosolyog egyre zsong. Isten vonta szemöldököd ívét. Csillagok keresik éjjel, balsors gyermeke, homlokod ívét. •V HALAI, KÖZELE. ö az este: gyermekidök sötétlő falvain elbolyong. A rétek alatt a tő dagad a bű dögvészes sóhajától. Ó az erdő: halkan lezárja barna szemét, a remete csontszlkár kezéből a pompás napok bíbora, íme, elhull. ó a halál közele. Imádkozzunk, Langy vánkosokon ma éjjel eloszlik a bús szeretők tömjéntől sárgult, karcsű teste. ÁMEN. Korhadt szobákon átkúszó enyészet. Árnyak a sárga tapétán. Tükrök mély sötétjén kezünk elefántcsont bánata boltosul. Elhalt ujjak közt barna gyöngy pereg s a csendben angyal veti fel kéklő, mákonyos szemét. Az este is kék. Elhűnyásunk órája ez, Azrael árnya,- mely elfeketíti a barna kertet. Szón}a Estre váró, régi tar kert, Szonja kéklő, tiszta csendje. Vadmadárraj száll, viharvert Lombtalan fa őszi csendje. Szonja hószín életére napraforgó szirma lankad, Bíbor sebnek hull a vére, mord szobákban egyre lankad, , ahol halkan kék harang szól, Szonja lépte, lanyha csendje. 'Vad halódik, elbarangol. Lombtalan fa őszi csendje. Vén nap fényét rávetíti Szonja ősz szemöldökére. Orcáját hó nedvesíti s hull vadon szemöldökére. . Dslda -Jenő fordítása. — Én-Teremtőm, elakadnak esetleg a hóban s még farkasok rohanják meg a vonatot! — Ugyan, kérem, — vágtam vissza félvállról. — Hát a bunda mirevaló! S kifejtettem nyomban, hogy farkasfalkák- nak magyar területen való csatangolása rég túlélt gyermekmese. Toportyánok a mi világunkban csupán a Fátra körül, meg a Verho- vián szoktak felbukkanni s azonfelül illenék tudni, hogy ezek a förtelmes duvadak félszázad óta szinte kizárólag tótokra pályáznak. S nehéz bucsuzkodás után nyakamba kerítvén a bundát, nekivágtam a hófúvásnak. S ekkor mutatkozott meg a bunda igazi hatása és jelentősége. Magam ültem az egyik fülkében, noha az utasok szorongtak a vonat folyosóján. Meg voltak győződve a boldogtalanok, hogy valami államtitkár vagy egyéb nagykutya terpeszkedik odabent, akit nem tanácsos megzavarni országos gondjai között. Néhány pillanattal reá benyitott a kalauz, meghajtván magát tisztelettel és alázattal: — Szabad a menetjegyet, méltóságos uram? Átadtam neki a jegyemet... És noha azelőtt tüntetőn volt szokásom nyilatkozni ci- mekről és rangokról, ezúttal nem tiltakoztam. Jólesett a megtisztelés ... Bizonyos jelekből megfigyeltem, hogy tiz percen belül a vonat valamennyi utasa tisztában volt vele, ki vagyok igazság szerint? Ha koronkint kinéztem a folyosóra, az emberek néma főhajtással üdvözöltek. Fogadtam és biccentettem feléjük. Nem tagadom, akaratlanul emelkedni kezdettem sajátmagam előtt is ... így futottunk be déltájt a szombathelyi pályaudvarra, ahol át kellett volna szállnom. Át is szálltam a bundával. Szombathelyen — úgy, látszik, — valami feneketlen nagyurat várhattak, mert ahogy megálltam a széles perronou. hordárok és vasúti altisztek a várótermek felé kezdték zavarni a tömeget. Az egyik túlbuzgó altiszt mintha azt sziszegte volna a fogai közt: — Ne molesztáljanak senkit! Félórám volt az indulásig s egyszer csak láttam, hogy egyesegyedjil álldogálok a perro- non. Ugyanakkor mély hajlongások közt közeledett felém nagy csengőjével a kapus: — Méltóságos uram, kegyeskedjék helyet foglalni az átszálló-vonatban! — Köszönöm, barátom, — válaszoltam barátsággal, amint méltóságos urak teszik hasonló esetekben. S egy jobbfajta szivart nyújtottam át neki... Rabszolgai készséggel cipelte utánam a poggyászomat. Ekkor már tudtam, hogy vagyok valaki! Abban a másodpercben, amikor indulni kezdett a vonatom, jóleső meglepetéssel tapasztaltam, hogy az állomásfőnök személyesen várakozik fülkém ablaka előtt s mikor megdöc- cent a vonat és távolodni kezdtünk az állomástól, a főnök ur tisztelgő állásban maradt s hosszan szalutált utánam. A városkában, hol a kisfiam tanult az intézetben, egészségben találtam a lurkót. Ugyan akkor lihegve jelentkezett nálam az intézeti portás: — Szabad föltelefonálnom az igazgató ur Öméltóságának, hogy a szerkesztő ur Öméltósága megérkezett? — Szabad, barátom, — adtam meg a beleegyezésemet. Negyedóra múlva már az irodában beszélgettünk bizalmaş-kettesben az igazgató úrral. Szóbeszéd közben, mintha véletlenül jutott volna eszébe, kezét nyújtotta, az igazgató ur: — Igaz is, barátom, gratulálok a méltósá- gos kitüntetéshez ... Hiába, az érdemek jutalma nem igen szokott elmaradni nálunk sokáig. Igazán örvendek! — Kérlek, kérlek, barátom, — szabadkoztam némi szerénységgel, ahogy azt a két-há- romnapos méltóságos urak teszik hasonló helyzetekben. De csak akkor riadtam reá, hogy cím és rang kötelezettségekkel jár! Három napig szándékoztam maradni a kisfiámnál... Ez alatt az idő alatt azonban hire szaladt a városkában,, hogy valami förtelmesen gazdag ur tanyázik a város kapuin belül s attól fogva amerre csak megfordultam, koldusok és kéregetők hadserege kétség- beesett jajgatással tárta felém a tenyerét: — Méltóságos uram. egy kis kenyérrevalót! .. . Méltóságos uram, egv kis paszulyra- valót! Adtam nekik. Elannyira. hogy hazafelé már az iskola igazgatójától kértem kölcsön ötven pengőt- Vasúti jegyre, miegymásra.
