Keleti Ujság, 1935. február (18. évfolyam, 25-48. szám)
1935-02-11 / 34. szám
12 KntnuisXG 'XVIII. ÉVFOLYAM. 34. SZÁM. A MAL OM Hazatérőben volt a pap a mezőről, mikor a szövetkezet előtt az üzletvezető utána kiáltott az ajtóból: 4 - n — Tiszteletes ur! Szabad egy pillanatra 1 — Tessék Gegő ur? —- Kérem — hebegett zavartan az üzletvezető — tisztázni szeretném magamat a tiszteletes ur előtt, hogy nekem semmi részem sincs a hitelmeg vonásban. — Miféle hitelmegvonásbau? — Hogy az igazgatóság megtiltotta a további kihitclczst a tiszteletes ur részére. Nekem teljesítenem kellott az igazgatóság parancsát és azért nem szolgálhattam ki ma a tiszteletes asszonyt. — A tiszteletes asszonyt?... aem szolgálhatta ki* — Ne tessék azért rám haraguani!... Úgy szói az utasítás, hogy amig ki nem méltóztat fizetni a hátralékot, egy gyufaszálat se adjak hitelbe. Én.kérem fizetett ember vagyok és az állásommal játszom, ha nem engedelmeskedem Magam is csodálkoztam az igazgatóság eljárásán, éppen a tiszteletes úrral szemben, bár — mit mondjak? — meg lehet érteni. Százharmincnyolcezer kintlevőségünk vau, nekünk is beszüntették az áruhitelt, mi is csak készpénzzel vásárolhatunk s a központ is tiltja a kihitelezéseket. .. Mégis a tiszteletes úrral szemben tehették volna kivételt, de — bizalmasan mondom — az elnök valamiért orról a tiszteletes urra. De ez magunk közt maradjon!... Becsületemre rosszul esett, hogy a tiszteletes asszony ma olyan kinos helyzetbe került. Többen voltak a boltban és nem csodálom, hogy rosszul lett, mikor az elnök durván rútámadt, hogy: —• „A pap, ha nincs pénze, ne kávézzon, hanem egyék tejespuliszkát, mint én! Az ő basa se puffad fel jobban tőle, mint az enyém!“ ... Ezt mondta kérem szóról-szóra, de egy paraszttól mit lehet várni!... Bezzeg u jegyzőné- nek van hitel, a szekretár urnák is van hitel, az őrmesternek pláne van hitel, de a saját papjának nincs hitel!... Nekem kérem önálló üzletem volt Erzsébetvároson, de nálam efféle elő nem fordulhatott. Még szerencse, hogy ki- vitték a tiszteletes asszonyt s nem hallotta, amikor az a vad paraszt azt kiabáta, hogy: — „Ne finnyáskodjék egy falusi papné, s ha selyem rongyra nem telik, az ő faráról sem rohad le a kerek szőttes rokolya ...“ A pap szürke lett a felháborodástól, de uralkodott magám —■ Mennyi a tartozásom, Gegő ur? — Oh kérem nem sok az egész. Hétszázhu- szonkét lej hetven báni. Igazán nem pénz. Jól teszi kérem, ha ezek után a szemük közé vágja! A pap homlokán kiütött a verejték, mert egy krajcár sem volt a háznál. — Pár napon belül kifizetem. Gegő ur... Kifizetem... Köszönöm, hogy szólt és védelmébe vette a feleségemet! Elsötétedett a világ előtte és csak erőszakkal tudta a lábát megmozdítani, hogy tovább menjen. Nem haragudott, csuk fájt a csalódás— Hát ezt érdemeltem! ... Hát. szeretettel igazán nem lehet semmire menni?... Azoknak volna igaza, kik romlottnak és eszeveszettnek tartják ezt a népet! Akik csak a bűneit látják, hogy önző lett, jelleme megrendült, pálinkára adta magát, az urat gyűlöli, pörösködik és egymást jelentgeti a hatóságoknál? Lehetetlen. hogy a daróc, a rongy, az ölni lendült kés, a mámorba aljasitott falvak, a vágyaiban megfertőzött ifjúság legyen a székely uép! Egész belseje reszketett a szenvedéstől. — Hát ezt érdemeltem? ... Hiszen én csak mindig a javukat akartam. A becsületes munkás, magyar életet. Igaz tervek, jóság, uagy bennső szomjúságok, elvek hívogattak és — ide jutottam... Azt hittem, hogy ismerőin saját népemet, hiszen láttam küzdeni a halálos ágyon, imádkozni és szenvedni. Láttam vór- hnílató bajaiban, tiszta örömeiben és fogtam meg már gyilkosok kezét, játszottam gyermeAfyirö József novellája keikkel, írtam nekik szerelmes levelet, végrendeletet, igaztalanul egyetlen rongyát el nem fogadtam, mindent megtettem érte, szenvedtem és idejutottam -.. Nincs, nem lehet igazam és egy ember cselekedetéért nem szabad felelőssé tennem az egész népet... A szembejövő emberek arcáról és viselkedéséből látta, hogy már az egész falu tudja, mi történt a Szövetkezetben. A fehérnépek az udvarokról is kifutottak, hogy utána nézzenek. A kapuk mögül, ablakok mögött elbújva lesték, hogy mit fog most tenni, hogyan válaszol az elnöknek és az igazgatóságnak. Maga is érezte, hogy tennie kell valamit, állásához és hivatásához méltóan válaszolnia kell. — De mi legyen a válasz? .. • Alig pár lépéssel tovább a vén Fenyőd Ig- nácné öreg vállain egy véka gabonát hurcolt a malomba- Olyau aszott, vén és erőtlen, mint egy sirra szállott hidegfülíi denevér. Az életküzdelem kínja árad minden mozdulatából és olyan vádoló látvány, hogy a pap mindent feledve ugrik oda és leemeli a zsákot a hátáról. Percekbe kerül, mig a meggyötört asszony fel tud reá nézni és véresárku szemei megvillannak. I ' — Maga az tiszteletes ur? — lihegi Öb. hogy az Isten, áldja meg! — A malomba igyekszik, néni? — Oda lelkem, oda! — Nem magának való már néni ilyen nehéz zsákot, cipelni! ♦»»»» *44 Mii I * M+« »« « »♦♦♦• *»««»♦* «»M-g DSIUA JENO Ismeretlen ember íme, szembe jössz velem, én barátom és testvéri, mély köszönéssel illetsz. Nem tudom: ki vagy. Neved ismeretlen. Régi napok kost átcikázva, felkutatom sok éber emlék zegsugát, de szemed sehonnan sem tekint felém- Aranyos derűvel mégis elém állsz most a dércsipkés, csoda jégkösöntyűs . fák alatt és mély köszönéssel illetsz. Törzsed szálas és ruganyos, ruhádon átcsap az izmok játszva rezgő, domború duzzadása, mellkasod nyugodtütemű, hatalmas hullámzása friss levegőt zihál be tiszta tüdődre, szived lüktet, zengve dobol s piros vért kerget át ezer szövevények útján víg ütemre. Bronz-sima, büszkeboltú homlokodon szent értelemnek fénye lobog. Miközben rámtekint szemed, ragyogó bizonyság gyűl ki benne isteni lényegedről. Oly gyönyörű vagy, aminő nincs több a világon: Isten és anyag tökéletes égi násza! ritka Gép! vidámerejü, szabad, jó csillagos Ember! S bár nem is tudom nevedet, ma mégis,, mégis ujjongván köszönök, barátom s elkiáltom: mennyire megkívántam, bárha vezér, vagy hős király volnék, seregek királya, hogy pergő dobok zaja üdvözölne általam s dicső lobogó hajolna porba előtted... — Mit tudjak csinálni, lelkem tiszteletes ur? — sírja a vén asszony. — Nincs nekem már senkim a világon, aki segéljen! A drága uram ineghót, több mint busz esztendeje. A fiam elesett a háborúban. Úgy állok, mint az ujjam. Egyedül kínlódom... Nem is tudom, hogy miért nem vesz magához az Isten. Szekér csörömpöl el mellettük. Fiatal, erős ember állva hajtja a két szép lovat. Csak éppen odabök az ostornyéllel a kalapjához, de nem áll meg. A pap villámló szemekkel merevedik a szekér után. Aztán haragosan saját vállára dobja, a zsákot és hirtelen valami gondolat villan meg benne. Pir lepi be az arcát és kézenfogja az öregasszonyt. — Mehetünk néni! A vónasszony úgy meg van rettenve, mint ha rosszat cselekedett volng. — Mit csinál, tiszteletes ur? A pap fáradtan mosolyog: — Bosszút állok, néni a falun, a híveimen, a magyarságon, mindenkin, az egész cudar világon! ... A vizi malom a falun kívül, lenn az Olt pártján zakatol- A szegények malmának hiv- ják. Úgy kuporog roskatag falaival a parti fűzfák alatt, mint valami ülü elől elbújt ijedt tyuk, amelynek a csőrében dobog a szive. A lajon borzongva siklik a fekete, reves kerekekre a viz s ezüst pára ver fel a törött hűl lámokból. A malomba a vékás zsákokról tisztelettel állanak fel az őrlő emberek. — Áldást a kenyerükre! — köszönti őket a pap és ledobja hátáról a vénasszony kiesi gabonáját. I , , , , Az őrlők csodálkozva néznek a papra, de senki nem mer szólni. A vénasszony ijedten suttogja el pár embernek, hogy mi történt vele. A kopott, öreg kövek görögül imádkoznak, A molnár a meleg lisztet morzsölgatva melengeti kezeit. A kis gerendaház reszket a kövek rázkodtatásától és a fejekre ereszkedő pókhálók csillognak a besütő őszi napfényben, mely megvilágítja az ablakoknak támaszkodó fehér porsikokat A pap nézi a szegények malmát, mely fuldokolva igyekszik és olyan a nagy ipari üzemekhez képest, mint egy megbolondult játékszer, amelyet elfeledtek megáílitani. Az öreg mesemondó kenyérkövek zsörto lödnek, amikor a molnár közelebb ereszti egymáshoz és másképpen adagolja a torkukba hulló szemet. Akkora az egész szerszám, mint egy idétlen zsebóra és valóban életmérő óra is az, amely a garatba töltött, elegyes, szerencsétlen gabonákból mutatja meg, hogy meddig tart a kis házak élete. Ha lejár a vékácska szemétgabona, eszeveszetten harangozni kezd a malom, fut, liheg, mint egy gazdájától elmaradt kis, lázasbörii, hű kutya. Uj gabonát öntenek fel, uj sors következik. Az emberek, asszonyok kíváncsian kelnek fel a zsákokról, hogy megnézzék milyen a liszt. Milyen a liszt, olyan a sors! Mert van liszt, amelyet Örömre őrölnek, van, amit bánatra, torra, szenvedést meg- nyujtó újabb erőkre... és ilyen a több. A nép gyónószéke a kis malom és a liszttől belepett molnár, ki a lisztecske fehér pompáját igazgatja, a lélekszállitó Charon. A pap lassan megnyugszik, mert megérti a buza, a kenyér nagy emberiségi közösségét és rejtelmes hatalmát. A buza a békesség maga Az ilyen kis vizparü malmoeskában nagyon mélyen bele lehet nézni az élet szemei Imi. Végül elbúcsúzik az őrlő emberektől és a kézfogásoknál liszt ragad a kezéhez, mintha a legkoldusabb is a maga szűk éléséből valamicskét a markába lopott volna. Az ajtón kívül meghatódva nézi a fehér kézit. Bosszúja teljesült. Benn a malom népe körülveszi a vénasz szonyt, ki egy zsákocskán ülve, a csodálkozástól most is elhülve mesélni kezd, hogyan vett« a pap saját vállára a gabonáját és vezette ől kézenfogva a malomba. Az emberek fejcsóválva hallgatják és nem lehet tudni, hogy ki mit gondol magában. A malom jár, Őröl, a nap besüt a pókhálós ablakon, és megvilágítja a lisztesládából fel- szálló kenyér hófehér lelkét...
