Keleti Ujság, 1934. október (17. évfolyam, 224-249. szám)
1934-10-08 / 230. szám
XVII. ÉVFOLYAM. 230. SZÁM. KElÍl7'U/JJtG 7 * 5ARNAPí®R0NIKA A régi színház ravatalánál Száztiz és néhány éves a kolozsvári régi Magyar Szinház épülete és ebből a csakugyan tisztes korból néhány évtizedet nyugalomban ■öltött. Ebből a jól megérdemelt nyugalomból ikarják most kiemelni, uj köntöst és uj hivatást szabni rá, diákintézmények központjává tenni, állítólag tizenhárommillió lejt beleépíteni, hogy második száz évét épolyan becsületben tölthesse el, mint az elsőt. Elmentem bucsulátogatásra a legöregebb magyar színházhoz, amely néhány év múlva — ha az építkezési programot végre is hajtják, mert néhányszor már nekifogtak és mindig akadtak „közbejött akadályok“, melyek miatt félbe kellett hagyni, — mint a magas polcra jutott közéleti nagyság, el fogja felejteni múltját és hogy lelkes és áldozatkész delnők és honfiak jóvoltából a magyar színművészet oltárának emelték időtlen időkre- Nem is lehet okolni érte, hiszen a vén'falak, — amelyeket olyan erőseknek mondanak a szakértők, hogy bűnnek és felesleges pénzpocsékolásnak tartják a lebontásokat, — nem tehetnek róla, ha az elkövetkezendő századra más feladatok megoldásának kötelességét szabják rájuk. Uj ruhában talán mi sem fogunk ráismerni az ódon színházra. Illőnek találtam tehát, hogy utolsó istenhozzáddal felkeressem. Nem lehet azzal vádolni, hogy az építőművészet remeke. Legalábbis esztétikai szempontból. Sikere nem is a szépségben rejlett. A magyar színészet sok, ma is élő nagysága bizonyíthatja azonban, hogy a százéves színházépület a maga nemében tökéletesen felelt meg annak a célnak, amelynek szolgálatába állitot-1 ták. Elsősorban remek akusztikája miatt. A suttogást is meg lehetett hallani a karzat legtávolibb sarkában, amikor Hunyady Margit, vagy K. Hegyessy Mari elrebegte a nagy vallomást. De amint diákköri emlékeimre visz- szagondolok, az akusztikánál még nagyobb erénye volt a szinház nézőterének intimitása, vonzó otthoniassága, ami pedig a közönség szemében szintén nagyon sokat számított. A zsúfolt házak színháza volt ez az épület, pedig nyolc-kilencszáz embert fogadott be már akkor is, amikor „Erdély fővárosának“ mindössze harminc-negyvenezer lakosa volt. Amint emlékezetem lomtárában kutatok, mint egy tündérpalota elevenedik meg az öreg szinház. E. Kovács Gyulára emlékszem, akit még láttam III. Richardként lobogni rö- vidnadrágos diák koromban. Az állóhelyre, amelynek baloldali csücskében örökös ingyen helye volt Kakas bácsinak, a levitézlett kereskedőnek, aki sztentori hangon követelt utat magának az állóhely gimnázistái és suszterinasai között, hogy eljusson a vaskorlátig, ahol elhelyezte háromlábú székét és a habitüé fölényes mosolyával várta a függöny fellibbenését. Látom R i c h z e i t Arthurt, örök monoklijával, amint a legizgalmasabb jelenet közben a közönség pisszegésének viharában robogott be a nézőtérre és csapta le a támlásszék ülőkéjét. Az egyik elsőemeleti páholyban a Nagyasszony, báró Bánffy Daniné impozáns alakját álmodom magam elé, az ő páholyától jobbra az alispán, Gyarmathy Miklós hófehér szakállát és mégis fiatalos arcát cső- dáltam meg annyiszor. Bemegyek a szinház udvarára, ahova régen sohasem volt bejárásom, me”t laikusok számára nem volt üt hely, hires színészek és színésznők gyülekező helyén. A főbejáratnál ugyanis zárt ajtókra találok és csak hátulról lehet behatolni a színház belsejébe. Habozva állok meg az udvaron, tudom, hogy a színházban minden megváltozott. Vájjon bemenjek-e, megnézzem-e a halottat közvetlenül a temetése előtt1? De aztán mégis úgy döntök, hogy nem fordulok vissza a küszöbről. Hiszen a ravatalra helyezett halott pergamentszerü arcán is meg lehet találni a kedves vonásokat. Tárva-nyitva az óriási ajtószárny, amelyen keresztül a díszleteket emelték be vala mikor a színpadra. Most a bejárat más szerepet játszik. Munkások deszkákat, gerendákat cipelnek ki rajta, sietve igyekeznek a „kibányászott“ anyagot eltávolítani az épület belsejéből. A feladat ugyanis az, hogy csak a puszta négy fal maradhat meg, minden mást ki kell szállítani a halálraítélt szinház gyomrából. Amint megállók a bejárat mellett, bizony elfacsarodik a szivem. Úgy érzem, mintha legszebb gyermekkori emlékeimet egyszerre ösz- szetörték volna. A színpadot és nézőteret lerombolták. Az egykori szinpad helyén hatalmas gödör tátong és amint körülszaladok tekintetemmel s szemem megszokja a szürkeséget, a régi, kedves kettős páholysornak, a valamikor hégymagasságunak tetsző karzatnak csak az üres favázát látom. A munkások éppen most szakgatják le a páholyok külső vászonburkát s vele együtt az aranycirádás díszítéseket. Egykedvűen dobálnak alá mindent és nem jut eszükbe, hogy ez az előttük teljesen értéktelen lim-lom sziné- szettörténeti múzeumba való, hiszen a magyar színészet bölcsőjének egy-egy kedves darabja mindenik— Sietnünk kell, — mondja a munkavezető — mert a jövő héten már semminek sem szabad itt lennie. A puszta falakig letakari- tunk mindent. Barátom, akivel ennél a temetési aktusnál Hull künn a ltod s a szineket kioltja. Csak egy marad: a kúpos erdő kék-fekete foltja Ülök magam tompán a téli ködben, s zord vonalad az erdőn túl ma is szemembe döbben, Most messze vagy: különös, más planéta. Vallók neked, mint régi és divatja-mult poéta. Az erdőn túl, valaha igy neveztek — a köd mögött akkor is igy idéztek és kerestek7 Én a neved . mindig halkabban ejtem, elhallgatom s tán nemsokára tengerszembe rejtem, Pedig tudom te vagy a Hang, a Hívás, szívó Delej s szemembe sajgó Láthatatlan írásElhullhatok, eltép a hütelenség: homlokodon egy fény szilánkkal sem csorbul a fenség Te megmaradsz: mor a jós szikla-ország, történelem, Lelkemen-Udi zord kivülvalóság. asszisztálunk, odaszalad egy éppen most földre hajított páholydiszhez. Felemeli és a szivéhez szoritja. ö is a könnyeivel küzd, akárcsak én. Mert ö is még akkor volt fiatal, amikor ebben az épületben estéről-estére élet, fény és ragyogás volt. A kontraszt csakugyan lehangoló. A pusztulás tragikus képe mindenütt. Lebontották már a tetőzetet-is s a hatalmas mennyezeti gerendák is a porban bevernek. — Csak az Isten őrzött bennünket, — mondja kísérőm, — hogy bent nem égtünk ebben a színházban. Hiszen itt minden fából volt. Nemcsak a szinpad, hanem a páholyépit- rnény és a szinpad és nézőtér gerendázata is. Ezt nyilván azért mondja, hogy leplezze meghatottságát. És közben gyűjti és átöleli a préselt papundekliböl készült páholydiszitéseket és úgy szoritja a mellére, mint egy csodálatos illatú, pompás virágcsokrot... (sz) A német vezérkar követeli, hogy Hitler bontsa lel a versaillesi szerződés katonai záradékát (Páris, október 6.) Az Echo de Paris és a L’Oeuvre komoly forrásból jelentik, hogy a Reichswehr főparancsnoksága követeli a hitlerista kormánytól, mondja fel hivatalosan a versaillesi békeszerződés katonai klauzuláit, mert a hadsereg létszámának és a hadianyag gyártásának további titkolása lehetetlen. Az Echo de Paris szerint Blomberg tábornok október Lét tűzte ki e követelése teljesítésének határidejéül. Von Nurrath külügyminiszter ellenáll, de aligha fogja tudni megakadályozni Blomberg követelésének teljesítését, legfeljebb csak késleltetni. A hir nagy feltűnést kelt a francia főváros politikai köreiben. S mégis: velem egy-test vagy, mint a titkom. Nincs messzeség, nincs vád, mely életemtől elszakítson. Más benned él, foghat, taposhat, unhat Kút vagy nekem s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat. Patakjaid bennem el nem apadnak, mélységeid mélységeimben kinccsel felfakadnak, Vadméheid a rétemen toroznak, havasaid nárcisszaim csokrában illatoznak, ösvényeid a két talpamban élnek, harangjaid hajnal körül a tornyomban zenéinek. Fellegeid az én tetőmre szállnak, viharaid az én barlangjaimban orgonáinak. "jfi S ha hallgatok, nem tudom: ritka csendem bennem van-é, vagy künn, a benned alvó rengetegben1 . S a nagy moraj, nem tudom: hegycsuszamlást Felleg-robaj? : Fa döntés? Lélelc-omlás? Á PR ILY LAJOS: A láthatatlan írás
