Keleti Ujság, 1934. október (17. évfolyam, 224-249. szám)
1934-10-29 / 248. szám
JO KEienüjsm XVII. ÉVFOLYAM. 248. SZÁM. írja Nyirö József Mihálykó ur a pénzügytől — Urfi! — aszondja nekem Bence. — Holnap felszabadni a vadászat. Pénz áll a házhoz, aki nekünk nem fizet, annak nem szabad még nyulganyét se látnia. Az ezelőtti években tényleg úgy volt, hogy minden valamire való, tisztességes vadászember beütötte az orrát a Bence kalyibájába, megmondta, hogy mit szeretne lőni, megfizette az árát s a vad holtbizonyosan terítékre került.. Most azonban kora hajnalban készenlétben voltunk Bencével, de a kutya se nézett felénk, pedig a vadászok úgy ellepték a területet, hogy amerre eljártak, nyúl nyulon nem maradt, a vadak pedig csordaszámra menekültek át Móduvába. A köpök felverték az egész havast s a kántor ur, a medvénk nem győzte a földből kitépett csutakokkal haji- gálni, annyit alkalmatlankodtak neki. — Ez igy nem jól van! — sértődött meg Bence a mellőzés miatt. — Ezön változhatni kell! — Mi az anyád örömit tudsz csinálni? — szomorkodtam én is az elmaradt jövedelem miatt — Nemcsak hogy egy krajcárt se látunk utánuk, hanem az se lesz, amit egyél a télen, mert még madár se marad a havason, ha ez igy tart. Bence mosolygott. — Bizza csak rám. Először meg kell szabadulnunk a kutyáktól. — Nehéz dolog! — legyintettem lemondóan. — No csak menjünk! öt-hat istrángot vett a kezébe s egy skatulya gyufát. Odaszól a medvének is. — Emelkedjék fel Kántor ur. A medve számára is hozott egy jó erős láncot. — Mehetünk! — mondotta bizakodva. Olyan helyre vezetett, amiről a vadászok nem is sejtették, hogy a világon van s ott a lánccal a fához kötötte a Kántor urat, ki szomorúan bólintott és szemrehányólag pislogott reánk, mintha azt mondotta volna: „Én nemzetem zsidónépem, Teellened mit vétettem!“ Bence azonban felelet helyett jó messzire távozott s nem telt bele félóra öt felfűzött kutyával jött vissza. Azt már emlitettem Bencéről, hogy meg tudta igézni a kutyákat. Amelyikre csak rá is nézett, az moccanni sem mert. Az ebeket egy másik fához kötötte, komótosan leült a földre s a lábai alá szorította a keze- ügyébe eső kutyát, mintha libát töltene. A kürti gallérjából elővett egy varrótűt, végigtapogatta a kutya hátát s egy ponton óvatosan beleszurt a girincibe. Mikor ezzel készen volt, félmarkával átszoritotta a kutya száját, odavitte a medvéhez s az orrát keményen oda dörgölte, ahol a legszagosabb a medve. — így ni! — mondotta kedvesen s az ebet a nyaka bőrinéi fogva oda helyezte a medve karjai közi, aki kíméletesen a melléhez szorította, hogy moccanni se tudott az eb, csak a két szeme sirt a szörnyű rettegéstől. — Dajkálja egy kicsit, Kántor ur! — utasította Bence. Muszáj volt kacagni, mert — Isten bocsássa meg, — úgy néztek ki, mintha a medve szoptatta volna a kutyát. Mikor igy az eb jól felvette a medve szagot, akkor Bence rászólt a medvére: — Eressze el, Kántor ur! Szegény kutya üvöltve futott el s a hátán őszülni kezdett a szőr a rémülettől. Meg sem állott addig, mig a gazdája lába közé nem huhatott s ott is úgy nyögött a félelemtől, mintha a meghalt anyósa kisértené álmában. Az igy „megdajkált“ kutyát többet még a közelibe se lehetett vinni az erdőnek. Fertáj óra alatt készen voltunk' a kutyákkal. A vadászok pár napig elmaradtak. — Most még kevésbé „áll a pénz a házhoz“ — aggodalmaskodtam, de Bence lekacagott. — Attól maga ne féljen!... akár bankot alapíthatunk, annyi lesz a pénzünk. — Hát ezt nem értem! _— Nem es kell magának mindent tudni, urfi! Amig lehet, őrizze meg az ártatlanságát! — mókázott Bence. Ne törje az eszit, hanem használjuk fel a drága időt s nyissunk fogadót, ahol kényelmesen hálhassanak az urak. — Nem jön ide több vadászember, mert tönkre tetted a kutyáikat! A vad is elmenekült a hetedik határra, — hitetlenkedtem. — Ki mondta magának, hogy az urak a vad miatt szoktak vadászni járni? — ütközött meg Bence a tudatlanságomon. — Hát mi miatt? — Hát a szerelőm miatt? Elképpedtem: — Most ugyanvalóst nem értem! Bencze megkönyörült rajtam s megmagyarázta: — Az úgy van, tudja-e, hogy ezek a városi nadrágos emberek olyanok, mint a szarvasbt- kák. Nyáron a feredőkön s a pihenéstől, jó élettől megerősödnek, de amig feredni lehet, a viz hüti őket. Őszire aztán szépen nekigömbö- lyödnek s már nem bírnak magukkal. Jó melegen felöltöznek s otthon azt mondják az asz- szonynak: — Feleség! Kinézek ide a havas alá egy kicsit nyulászni! Olyan rég nem ettünk egy kicsi nyulat... — Jól teszi drágám! — csicsereg vissza a» asszony. — Ne készítsem el a páclevet? — Az uriasszonyok szeretik, ha a férjük vadászni jár, — véli Bence. — Vájjon miért te? — hunyoritok Bencére, mert már kezdem érteni, hogy miért szeretik az uriasszonyok, ha a férjük vadászni jár. Régebben nekem is ilyenkor szokták mondani, hogy: — „Jóska, milyen rég nem volt nálunk!“ Tudta a fene, hogy miért mondják!... Elég az hozzá, hogy Bencének kezdett igaza lenni. Harmad, vagy negyednap fürkésző útra indult és csillogó szemekkel jött haza: — Itt vannak!... Fehérnépestől! A kíváncsiság nem hagyott nyugton, de Bence figyelmeztetett. — Ügyeljen, hogy meg ne lássák magát, urfi! — Miért te? A híres készítmények Scherk arckrém Scherls Goldkrém Scherk Trisena-krém Tarr borotválkozás után Kaphatók gyógyszertárakban, drogériákban, valamint szaküzletekben. Vezérképviselet: Parfümerie „Exce^ior“ Bucureşt, Cal. E^oşilor 78 — Mert elijednek! — tréfált. — Várni kell, hogy menjen el az eszik egészen! A bokrok piros, sárga függönyén keresztül láttam, hogy a hegyek oldalában páronkint sétálnak a vadászok, s a nyulak kacagják őket. — Van-e iismerőse köztük? — súgta hátam megett Bence. — Nem látok egyet se! — Akkor hamar őtözzék át, mert mindjárt vendégeink lesznek. Gyorsan harisnyát, bakancsot húztam, a Bence rosszabbik sapkáját a fejembe nyomtam. Ilyenkor, ha „vendégeink“ jöttek, a Bence öccseként szerepeltem. Olyan ragyogó őszi nap volt, mintha Bécs- ben készült volna. Szép tüzet raktam a kalyiba elé, hogy „csináljam a gusztus“ a vadász-pa- roknak, Bence pedig leste őket. — Még űzik az eszüket! — jelentette. Meg se kellett néznem, mert odahallszott a fehérnép gyöngyöző kacagása, aki már fel is díszítette magát piros őszi bogyókkal s dús kecskerágó ágat tartott a kezében, amelyen a vörös fürtök úgy fityegtek, mint a kláris- gyöngy. Játékosan megzörgeti a bokrokat s megtörténik, hogy ki is ugrik egy nyúl, mire a mezecskéjére szorított kézzel felvisit a fehérnép: — Ni nyúl! A férfi zavartan lekapja a puskát a hátáról, de a nyúl hiába mutatja neki az ülepít az ur nem lő bele. — Miért nem lőtte meg? — pihegi a nő— Nem akartam magát megijeszteni drágám, — szabadkozik a férfi melegen és gava- lérosan. Bence úgy röhög, hogy a hasát fogja, mert ő tudja, hogy az ur vadász létére olyan rövidlátó, hogy még pápaszemmel se tudja a jót a rossztól megkülönböztetni— Ez az én emberem! —- örvendezik neki. — Mihálykó ur a pénzügytől. — Tőlem szokta venni a vadat. Mihálykó ur a pénzügytől leül egy kidön- tött fára s a nő szorosan melléje. — Még felhőinek! — röhögi Bence. Kicsit nézik egymást s a Mihálykó ur keze alattomosan kinyúlik a hölgy háta mögött, mig a szemibe azt mondja: — Etus! . A Ifá * *’ieBrm■vmH BUDAPEST, Vili., RÁKJGZi-ÚT 5 Minden modern kényelemmel ellátott egyágyas szobák 5*— P.-től 10*— P.-Ig kétágyas szobák 9*— P*-től 18*— P*«ig . I« Panzió és százalék - rendszer/ Hosszabb tartózkodásnál engedmény.
