Keleti Ujság, 1934. október (17. évfolyam, 224-249. szám)
1934-10-22 / 242. szám
XVII. ÍVF0LT2M. iß. STAU. KnenUjsm Orosz betörés — húsz évvel ezelőtt Egy máramarosi asszony naplójából Irta: Surányi Miklós 1914. szeptember 25. Pántéit. Fekete péntek, nagypéntek, kezdek babonás lenni, ma lépett az első orosz katona Magyarország területére. Az embernek eszébejut 1849, akkor volt utoljára ellenséges katona az ország területén. A lapok azonban megnyugtatnak bennünket, hogy Magyarország határait nem a Kárpátoknál, hanem a belgafrancia fronton és Pária előtt védik, és a háború sorsa a nyugati harctéren dől el. * ' október 2. Nyegre László, Máxamarosmegye főispánja jelentette a kormánynak, hogy a határszélen ökörmezőnél é3 Kőrösmezőnél harc van az oroszokkal. Istenem, ml lesz velünk! Az ellenség már a vármegye területén van és a mi katonaságunknak még se híre, se hamva. A Korona-kávéházban Bothmer báró öreg tábornok sakkozik és várja, hogy katonákat küldenek neki a határ megvédésére. Küldtek is öreg népfölkelőket, hatgyermekes családapákat, madzagos puskákkal. A városból, mindenki menekül. Holnap mi is megyünk. Kolozsvár, október 4. Tegnap hajnalban végre elindultunk. Az uram nem jött velünk. De meg kellett ígérnie, hogy a főispánnal együtt ő is elhagyja a várost, mihelyt Bothmer generális kihirdeti a közveszélyt. Én, a két fiú és Évike leányom hajnali négy órakor már künn voltunk a pályaudvaron. A gyerekek folyton apjukat csókolgatták, de nem sírtak, inkább idegesen nevetgéltek, mintha örültek volna a kalandnak. Néha én is felkacagtam. Nem is tudtam, miért? Az állomáson tizenöt-husz mozdony szorongott egymás hegyén-hátán. A mozdonyok! Azóta számtalanszor látom álmaimban a kelet felöl menekülő óriás, komor, vasból való szörnyetegeket. Piros szemű füstölgő monstrumok ötpercenkint zúgva, zakatolva, fújva, pöfögve vánszorognak be az apró állomásra. Egész vonatok csupa mozdonyokból. A gőz lecsapódik rajtuk, mintha ijedtségtől, futástól, kifáradástól a homlokuk verejtékezne. Mindig ezek az első menekülők. Mi az ország keleti szélén, már tudjuk, hogy ezt nehéz ágyuk, stratégiai visszavonulás, fejvesztett rohanás, füstölgő falvakból elriadt menekülők, ordító csecsemők, imádkozó asszonyok és káromkodó férfiak követik. Az egész falu künn van az állomáson. Fehér, reszkető ajkak tátva maradnak, zavaros szemek bámulják a menekülő mozdonyokat. Nem tudora leimi, micsoda látvány, amikor a falusi állomáson harminc mozdony ontja a füstöt, löveli a gőzt, rémiti az embereket, liheg, bőg, reszket és fújja a sípját, mintha segítség után sikoltozna. A menekülők félig igaz, félig hisztérikus félelemben fogant hírekkel rémitgették egymást. Az ellenség átlépte a Kárpátokat! Borsán megjelentek a kozákok! Bukovina felől éjjel-nappal dörög az ágyul A járőrök harminc kilométerre járnak a falutól! Meneküljön, aki tud! Az állomáson galíciai zsidók, máramarosi románok, havasi rutének izzadt, éhes, rémült tömege nyüzsög. A marhakocsikban ember, tyuk, disznó, bárány, kanári-madár és macska békességben megférnek egymással, mint Noé bárkájában. Vasutasok őgyelegnek a sínek között. A mozdonyok tüdeje zihál, mint a kifulladt emberé. Egy rutén parasztasszony szentképet árul és imádkozik. Teherben van. Könyörög, hogy vigyék el Pestre. Miért? Nem tudja. Mindenki Pestre igyekszik, az Ígéret földjére. Két öreg barátnőm, akik velem együtt járják a háborús kálváriát, kezüket tördelve rimánkodnak: üljünk fel már valamelyik mozdonyra. Mindegy, akárhová megy. Lehet, hogy ma még menekülhetünk, de holnap már késő. Én is kezdek félni. Már csak Kolozsvár felé menekülhetünk. Féltünk, hogy Huszton előbb lesz az ellenség, mint mi, menekülők, Milyen szerencse, hogy öreg barátaimra hallgattam! A vonatunkat ágyulövés érte. Három kocsi porrázuzódott és nyolcvan ember véres roncsa maradt a síneken. Mi tovább nyargaltunk a vasparipán. Alig beszélt valaki a három utolsó kocsiról. Mentünk, mentünk, nyitott szénkocsiban, az éjszaka dermesztő hideg, az ég borult, sötét, sehol egy csillag, egy lámpa, egy mécses, mintha meghalt volna az egész világ. A* állomásokon utánunk özönlött minden: a mozdonyok ezek a kehes, göthös, izzadó yén acélkutyák — nyo munkban eredtek minden állomáson. És megmozdultak a falvak és szekéren, gyalog, lóháton iramodott mindenki, amerre látott. Sokan egyenesen az ellenség karjaiba. Magunkban hordoztuk a félelem ragályát, mint a pestist és nyomunkban elveszett az emberek józan elméje. A menekülők vonatából valahogy kiválogattuk és összeszedtük a holminkat. Mindent otthagytunk a kastélyban, ami haszontalan: arany és ezüstnemüinket, csipkéinket, szőnyeg, függöny, selyem, bársony-limlomot, de elhoztuk az ócska varrógépet. Hátha az szerzi meg majd a kenyerünket. Egész nap künn voltunk a kolozsvári pályaudvaron. Utasok, hordárok, katonák, menekültek, kereskedők, rendőrök nyüzsögnek, mindenki áldozata vagy szolgája, vagy ura a háborúnak. A vonatok ki- és berobognak egy láthatatlan, félelmetes hatalom intésére. Először egy sebesült szállító kórházi vonat siklik be halk, szomorú lassúsággal. A mozdony szelíd, óriási igavonó állat szolgálatkészségével szinte belopódzott a pályaudvarra. Fájdalmasan zihált, mintha maga is súlyos sebet kapott volna a Kár- pátokban. Oldalából ömlött a gőz, mint a vér a meglőtt katona sebéből. Borzasztó volt ez a mozdony a maga haldokló energiájával. Mint egy tagbaszakadt nagy temetési ló, amely idomtalan hosszú, fekete ko- porsós kocsit vontat. A másik irányból német mozdony szalad be a síneken. Tábornokokkal, vezérkari tisztekkel, polgári adlátusokkal, diplomatákkal teli vagonjait gőgösen, dacosan, hangos pöfögéssel vonta. Komoly volt és pompás. Ragyogott rajta a frissen csiszolt réz, az acél, a vas. Alacsony kürtjéből ömlött a füst és beborította az egész pályaudvart. Reszketett a benne zubogó gőz elemi erejétől, majd szétfeszítette gigantikus acélbordáit a gépnek. Csak pár percet állott, néma, szerény, megrökönyödött, itatásra, uj szénre váró rozzant társai között, akiket lenézett, mint fejedelem az őt bemuló csőcseléket. Mire alaposan megcsodálhattuk volna, már eliramodott. Oh, milyen más volt ez, mint az én Galicia felé menekülő, kétségbeesett, zokogva ziháló mozdonyaim! Csak még egyetlen vonatot vártam be. Fejem szédült a dlabólikus zűrzavartól. Felvirágzott, selyemkendőkkel és nemzetiszinü szalagokkal ékes hetyke, finnyás, karcsú, legénykedő mozdony szaladt be aa állomásra. Regrutákat szállított a fővárosba. A legények kurjongattak, ittak, nevetgéltek, fel- és leugráltak a kocsik lépcsőjéről s a mozdonyvezető mosolyogva gyújtott szivarra, amelyet hadi- jelvényes ifjú uriasszony nyomott a markába. A mozdony szeme, mintha odakacsintott volna a menyecskére. Sustorgott, sziszegett, hápogott, tüsszögött ez a mozdony, mint egy lump regruta táncos éjszaka után. Szalagjai lobogtak a szélben, a füstje fehéren szökkent a magasba, a lihegése olyan erőteljes, friss és boldog lihegés volt, mint egy szerelmében kifáradt menyecskéé. Én már szinte tudok beszélni a mozdonyokkal, Budapest, október 10. Végre Pesten Vagyunk és elhelyezkedünk egy finom, nyugalmai*, fényűző szállodában. Ki-kijárok a Dunapartra, a Váci-ucoába, a Sugár-utra. Mindenki az uccáa van, sürög-forog, ad-vesz, lohol vagy boldogan pihen a sikerein. A kávéházakban zsúfolásig minden asztal emberrel, étellel, virággal, borral, dallal, kacajjal, szerelemmel. Itt, úgy látszik, senki sem tudja, hogy a mi vonatunkról három kocsit lelőttek az oroszok és nyolcvan ember vére festette pirosra a síneket. Budapest, október 12. Egy Tjccasarkon láttam az én rutén parasztasz- szonyomat... Szentképeket árul. Megvékonyodott és csecsemőjét a karjában tartja. Galíciai zsidók, máramarosi románok úgy ténferegnek a Dunaparton, mint öreg, rezignált nyugdíjas tábornokok győztes csata után. Ezek is elfelejtették a három utolsó kocsit? Az ember sem a fájdalomban, sem az örömben nem tud megsemmisülni. Kis kastélyom, bútorom, ezüstjeim, ruháim, kertem, állataim, ki tudja, kinek a kezén pusztultak el mindörökre — e én mégem tudok egyetlen könnyet sem elsírni bánatomban. Nem tudok semmit, csak örülni, hogy. élek. Minden szálloda tele van mell nekülővel, mindenki ott hagyta a maga kis földi paradicsomát, minden Ádám és minden Éva jött-ment csavargó lett ebben a kőrengetegben. És mégis, mintha sohasem lettünk volna ilyen boldogok. Hallom, hogy a tél ráfeküdt az én kis máramarosi falumra, kastélyomra, fenyőbokraímra s a hó tisztára mosta a kis állomást, amelyen annyi vörösszemü, dübörgő, fáradt mozdony dult-fult azon a szörnyűséges napon. A háborút is megdermesztette a tél a hallom, hogy a frontokon elhallgatott az ágyuszó. Orosz generális lakik a házamban otthon, Máramarosban s táncos teaestélyéf- ket rendez szentpétervári kurtizánokkal. De mégis boldogok vagyunk. Valószínűleg azért, mert nem ültünk abban a három utolsó kocsiiban, amelyet leszakított áz orosz gránát. Budapest, október 15. Itt Pesten vidám farsang járja. Szinte sajnáltam, hogy az uram visszautazott Máramarosszigetre. November 2. Végre én is megkaptam az engedelmet, hogy hazautazzam Máramarosszigetre.. A vonat csak Királyházáig közlekedett. Onnan parasztszekéren Igyekeztünk hazafelé. Jó tízórai kocsiút hegyen-völgyön-bér- cen-erdőn keresztül, márványkemény, fehér szerpen- tinuton. Hideg volt és csendes, kihalt, gyászoló volt minden. A románok, rutének és zsidók már hazaérkeztek. A falvakban tétova-tunyán, kiábrándulva néztek körül. Ez a háború? A kocsi vigan zörgött az országúton. A faluvégen karjait az ég felé emelve, mint élő tilalomfa útját állta kocsinknak egy asszony. A lovak felhorkantak és gyökeret vert a lábuk a magas, sovány, eleven asszonyszobor előtt. Az asszony pólyát tartott a karjaiban. Felvettük a kocsira, odaültettük a hátunk mögé. — Honnan jössz, menyecske? — Pestről. " t — Mit kerestél ott? — Menekültem. A gyerek otf születet^, — Most miért jössz haza? — A többi is hazajött. Megismertem, ö volt a rutén asszony, ak\ szentképeket árult. Az anya lassan elszenderedett. Közben beeateledett, mi is elaludtunk és az országút megvakult a sötét erdőktől és a felhős ég éjszakájától. Egyszerre csak tébolyod ott sikoltás ébresztett fel bennünket. A rutén asszony leugrott a kocsiról és futni kezdett visszafelé. Karjában a pólya üresen. Álmában valahol kiesuszott belőle a gyerek. Többé sohasem láttuk a szerencsétlent. Utánunk marhacsordát hajtottak. A csorda keresztül gázolt rajtuk. Először a cseoserriőn, aztán az anyán, Ez a háború? Hajnal volt, mire hazaértünk. A kis állomás helyén téglahalmaz, megfekedett gerendák, pernye, égetett bútorok omladéka, meggörbült acélsínek, rozsdás vasdarabok, törött üvegek. A távolból halk zakatolás. Gyenge robaj, a föld alig észrevehetőig megrezzent a lábunk alatt. Egy katonamozdony jött lassan, óvatosan tapogatózva a hajnali szürkületben, hogy kinyomozza, meddig járhatók a sínek. Kis alacsony, szürke páncélos mozdony volt, alig egy kis füstgomoly röppent ki a torkán ütemes időközökben. November 5. Máramarosszlget városában lassanként yisszaszál- lott az élet. Az uccákon rendes sorkatonaság vonult fel, hosszú oszlopokban, gyalogosok, huszárok, tüzérek, tréncsapatok. A városban volt hadseregktilönitmény vezérkari szállása, A Korona-éttermét délben és este tisztek lepték el. A főparancsnok magas, szikár, szá- razarcu tábornok. Pflanzer-Baltln gyalogsági tábornok, vezérkari főnökét Séós Elemérnek hívják. Néha ide- hallatszik az ágyuk dörgése, de nem félünk, újra bízunk a Kárpátokban, Én egész nap takarítok, tisztogatok, rendezgetek, újjáépítem a kis fészket, amelyet a kozák lovasok feldúltak. Istenem, hát ez a háború? Fiatalember ax orvosnál. Páciens: Doktor ur. kétségbe vagyok esve. mit kezdjek ? Orvos : Előbb kel. lett volna hallgasson rám, Primer os, Primeros, Prímeros minden bajtól m góvta volna.
