Keleti Ujság, 1934. július (17. évfolyam, 145-170. szám)

1934-07-09 / 152. szám

12

KllZTlUlSXG

Az utolsó gond

Irta: Bibó Lajos

Mit akartam még?

1 Semmit. A harminchatodik évemet taposs és már régen helyrehozhatatlanul el van rontva az életem. Megfáradtam testileg, lelkileg, nagyjában már csak a képzeletem működik. Akit a végzete arra Ítélt, hogy állandóan önmaga ellen vétkezzék, az ismeri a léleknek azt az állapotát, amikor az ember elesett.sé- gében és tehetetlenségében éjjel-nappal a csodát lesi. Az ember fekszik cs álmodozik. Annál a pillanatnál kezdi, amikor megérzi, ütött az óra, elérkezett a pillanat, amely a mélyből egyszerre a magasba lendíti. Képzeletben megindul és megáll a* ismert bank előtt.

— Kérem, tessék megnézni, megvan-e a 33699-es számú sorsjegy.

A pápaszemes hölgy’ hátramegy. Pero múlva hozza a sorsjegyet.

Parancsoljon.

Kifizeted a sorsjegyet, egy egészet, vagyis négy negyedet, zsebregyür&d és kijelented:

— Ez. a sorsjegy nyeri meg.a főnyereményt.

Húzás, újabb húzás, elkövetkezik az utolsó nap.

megnézed a déli újságot s már mégy is az 500,000 pengőért. Miután közben kiszámítottad, hogy 500.000 pengőnek, helyesebben 400.000-nek, mert csak ennyit kapsz kézhez, a kamata kevés ahhoz, hogy az elképzelt életet éld, a nyereséggel Montecarlóba sietsz és megtízszerezed.

Elhatározó képességed és akaratod fölbomlásának ez az első stádiuma. A második tovább távolodik a valószínűségtől és ebben a ködös állapotban jutsz el ahhoz a bizonyos ajtókopogtatáshoz.

Ez a kopogtatás álmodból riaszt fel. Ajtót nyitsz. Idegen ur lép a szobába.

— Kenéz Sándor ur? — kérdi hűvösen, rejtett ünnepélyességgel.

— Igen, én vagyok, — felelsz.

A többi egyszerű és természetes. Amerikából keresnek, ahol egyik milliomos apai nagybátyád, akinek te vagy az egyetlen törvényes örököse, meghalt. Külső eleted és belső világod tengelytörésének és mechanikai zavarának ez a második stádiuma. A harmadik az, amikor lehunyt szemmel képzelődsz és képzeletben minden eddigi énekes fölött álló világhírű, megrendi- tően és félelmetesen nagy tenoristaként énekelsz a ijßwyorki Metropo'itánban, vagy föltaláltad a mágneses, korlátlan repülést s miután tied minden dicsőség és hatalom, szó-szoros értelemben a világ ura vagy, ott állsz zordonan a megálmodott csúcsokon.

Akit tehát eredendő hibái arra Ítéltek, hogy megszenvedje tragikus jósága és gyermekes haszontalan- sága minden bűnét, az tudja, hogy most, amikor már halványodni kezd bennem ennek a beteges képzelődésnek az ereje is, úgynevezett erkölcsi ellenállás tekintetében micsoda állapotban vagyok. Mit akarhatok még? Semmit. Pénzt. Mindennap annyit, amennyivel huszonnégy órára még meghosszabbíthatom az életemet, amelyet a világ és a magam számára már régen befejeztem.

A kényszer és az ösztön működése teljesen megszűnt bennem, tehát kizárólag megszokásból ragaszkodtam öntudatlanul az élethez.

— Háromszáz pengőre volna szükségem — mond-r tam annak az urnák, akinek most dolgoztam.

Rámtekintett.

— Mire kéri?

— Szeptemberben kap tőlem két képet. Addigra megfestem. Arra adjon előlegül.

— Rendben van, a pénztárnál felveheti a pénzt. De figyelmeztetem, ezzel az összeggel együtt kerek harmincezer pengőmmel tartozik.

Negyedóra múlva már lent álltam az uccán. Most hova, merre? A pénz ott lapult a zsebemben, elértem, amit akartam, nem volt többé célom. Mély gyötrő le- hangoltság vett erőt rajtam. Ez is kóros állapot. A lélek csupán addig működik az emberben, amíg vár valamit, amig előtte áll annak, amit elakar érni. Ha ez az akarat, amelyet belülről a bizonytalanság izgalma fűt, megfutotta a maga útját és kielégült, az eredmény, a siker nem tölt el többé jóreménységgel és bizakodó hittel, hanem megállítja és lezárja valameny- nyi életérzésünket,

Szerencsére, órával később észrevettem, hogy távozásomkor az előszobában álló altiszt idegen esernyőt nyomott a kezembe. Ez a baleset kissé megmozgatta bennem a vért, Félórára ismét volt elfoglaltságom.

Hogy minél tovább tartson ez az elfoglaltság, amely ebben a pillanatban számomra tartalmat adott *z életnek, lassú léptekkel haladtam visszafelé. A helyiségbe lépve, rögtön megállapítottam, hogy az esernyőmet már elvitték. Bementem az titkárhoz.

— Mondja kérem, ki volt az az ur, aki itt ült az

ablak mellett? _ —„

— Krammer Pál olajgyáros.

— Elvitte az esernyőmet

A titkár csodálkozva tekintett rám. Valamit nem értett. Följegyeztem az olajgyáros címét és szépen elsétáltam a lakására. Csöngetésemre borotvált képű inas nyitott ajtót.

— Kit méltóztatik keresni?

— Senkit — szóltam. — A gazdája elvitte az esernyőmet. Azért jöttem. Az övé itt van, tessék, az enyém ott áil az esernyőtartóban.

Az inas végigmért.

— Azonnal kérem — és bement.

Perc múlva megjelent az ajtóban az a vörhenyes arcú ur, aki a tőkésem várószobájában az ablaknál ült. Amikor megpillantott mosolyogva lépett hozzám.

— Bocsánat. Nem tudtam, hogy ön az. Parancsoljon befáradni — mutatott be a lakásába.

Semmit sem hizelgett a hiúságomnak, hogy ismer. Elvégre a vélemények nem igen tértek el egymástól művészi képességeim és egyéni jelentőségem megítélésében. Annak, hogy nem volt már régen semmi hitelem, adósságaim meghaladták a százezer pengőt, nem dolgoztam többé, semmi köze nem volt a hírnevemhez.

Beléptem a szobába.

— Véletlenül összecseréltük az esernyőinket — udvariaskodtám, csakhogy éppen mondjak valamit.

Bekiáltott a másik szobába:

— Ági!

Fiatal, csaknem valószínűtlen szépségű, törékeny termetű gyerekleány jelent meg.

Krammer a keze után nyúlt.

— Gyere. Bemutatok neked egy Igazi nagy embert.

Megmondta a nevemet. A lány elpirult.

Nyújtotta a kezét. Komolyan zavarban volt. Nem

tudta, mit mondjon hirtelenében.

Leültünk. Krammer hozzám fordult.

•— Hogyan állapította meg, hogy én noztam el a* esernyőjét.

Vártam ezt a kérdést.

— Sehogyan.

— Nem értem.

— Ha jól emlékszem kilencen várakoztunk Micsi- nay előszobájában. Három ur jött ki, mielőtt ön bement hozzá. Amikor az uccán észrevettem, hogy Idegen ernyő van nálam, magam elé idéztem azt a tizenegy urat, akit részint távozni, részint várakozni láttam. n volt a tizenegy közül az egyedüli, akinek a külseje és kézzelfogható egyénisége egyezett azzal s. föltevéssel, hogy bambusznád végű, könnyű, karcsú boternyövel jár. Olyannal, amilyennel én.

Hitetlenül tekintett rám.

— Csodálatos. Ilyen lélek és emberismerettel csak egy önhöz hasonló rendkívüli lény rendelkezhetik.

Nem feleltem. Fölemelkedtem, hogy távozzam. Meg akartam előzni a mentegetödzését és bocsánatkérő szemrehányását, hogy miért fáradtam el az esernyőmért személyesen, amikor ö követte el a cserét és készséggel hazaküldte volna az esernyőmet.

Másnap megszólalt a telefonom.

— Halló?

— Halló ... Itt Krammer Ági.

— Parancsoljon.

— Ne haragudjék, hogy zavarom, de meg kell magyaráznom a tegnapi viselkedésemet.

Nem értettem. Különben sem érdekelt az egész dolog.

— Hallgatom — mondtam a telefonba unottan.

A leány teljes negyedórán át beszélt. Azt hitt*, sértődöttségemben távoztam el tőlük olyan hamar, sértődöttségemben, hogy ottlétem alatt nem szólt hozzám és nem mondott semmiféle bókot. Megnyugtattam, téved, észre sem vettem, hogy nem avatkozott bele az csernyöcserébe. Nem hitte. Meg kellett Ígérnem, találkozunk, hogy élőszóval is kimagyarázkodjék.

Autón jött értem.

— Jöjjön — szólt. — Felmegyünk a Svábhegyre.

Ránéztem:

— Mi az ördögnek?

Türelmetlen mozdulatot tett, hogy üljek gyorsan mellé. Megindította a kocsit.

— Talán fél tőlem? — kérdezte gyerekes nehezteléssel.

Elmosolyodtam.

— Ugyan. Csak azt szeretném tudni, minek cipel fel a Svábhegyre.

— Meguzsonnázunk és elbeszélgetünk.

Hátradültem. Hajtson. Bánom is én. Majd közben

szépen szunditok.

Ilyesmit mormogtam.

— Kedves, maga hamisítatlan milliomos csemctv Szeszélyes, makacs, elszánt.

Magasabb sebességre kapcsolt

— Igenis, az vagyok.

— Csakhogy engem kinevetnek, ha meglátnak magával. Azt hiszik, kalandon járok.

— Hát aztán?

— Nem egészen hát aztán, Agl kisasszony, mert

maga egy tizennyolc éves gyerek én pedig egy harminchat éves aggastyán vagyok.

— Harmincat se mutat — mondta indulatosan. — Különben is, egy tizennyolc éves lányhoz harminchat éves férfi illik. Nem fiatalabb.

Elragadónak bizonyult. Okos volt, tapintatos, gyengéd, teli szelíd anyai hangulattal. De a szeme kékjében, hamvas arcán, szőke haján az ifjúság tündöklő érintetlensége lángolt.

Ettől kezdve mindennap találkoztunk. Ha dombnak mentünk, ölemben vittem fel, visszafelé fogtam a kezét, keskeny csapásokon átkaroltam.

Lassan magamba ömlesztettem minden zengő Illatát és hatalmas fiatalsága minden duzzadó izét.

Jó volt így. Nagyon jó.

Akkor egyszer, — fönt álltunk a hegytetőn — elé- bem állott és hátraejtette a fejét,

Megérintettem: -— Nyissa ki a szemét.

Az arca fölé hajoltam, Az ajltunít csaknem összeért. Várta, hogy átöleljem és megcsókoljam. Elfordultam és megindultam.

— Jöjjön! — szóltam vissza.

Fölnézett. Megrázkódott, Futni kezdett, Utána kiáltottam.

— Ági! Hova szalad?

Még gyorsabbra fogta. Később, egy vízmosásom partján találtam meg. Zokogott.

— Miért sir?

Fölugrott. Letörölte a könnyeit.

— Semmi köze hozzá. Hisztérikus milliómoskisasz- szony vagyok és pont.

Négy vagy öt napig azért még békességben megvoltunk. Akkor melyen a szemembe nézett.

— Mondja ..,

Mosolyogtam:

— Mondom.

— Mondja, nem szeret?

Nevettem.

— Dehogynem, ----— Hát akkor miért bánik így velem?

— Sn?

— Maga. Ha szeret,

— Persze, hogy szeretem. A maga helyébe mást is szeretnék. Akármelyik tizennyolcéves, kedves, kriss angyali kis teremtést.

Elvörösödött. Nem értette. Hogyan is érthette volna ezt a természetességet, ezt a tisztaságot, ezt az őszinteséget, amely csak egy elveszett lélekből fakadhatott.

Krammer fölkeresett. Ünnepélyes, de közvetlen volt.

— A leányom szereti önt.

— Tudom.

— Akkor vegye feleségül. Ismerem a* életkörülml- nyeit és magánügyeit. Tudom, embergyülölő és nyomasztó gondokkal küzd az adósságai miatt. Hitele és életereje kimerült. Fásult lélek. Mindegy. A pénz minden. Fiatalság, tettvágy, becsület, élet. ön kitűnő és kiváló ember. Két milliót kap Ágival.

— Kevés.

Nagy szemet meresztett.

— Kevés? Hogy érti ezt?

— Két millióért nem vállalkozom arra, hogy szétzúzzak egy fiatal életet. Nem veszem el a lányát, mert boldogtalanná és nyomorulttá teszem. Ezt a gazságot pénzzel nem lehet megfizetni.

Megkönnyebbült.

— ön túlságosan becsületes. Ne túlozzon a saját rovására. Harmlnchatéves. Fiatalember. Ön előtt van még az egész élet.

— Mögöttem van. Mindent adhatok a lányának, csupán a fiatalságomat nem. Azt már odaadtam másoknak, a maradékot föléltem magam.

— Ezek szavak.

— Ezek tények ... Ez az igazság, En még eddig mindenkit szerencsétlenné tettem.

—- Frázis.

— Mindenkit kifosztottam és tönkretettem, akit szerettem.

— Azzal, hogy szerette?

— Azzal, hogy nagyon szerettem.

Váltamra tette a kezét.

— Akkor rendben is vagyunk. A többit majd beszéljék meg Ágival.

ft ' * • II.

Mit akarhattam volna még? — Semmit.

Negyedik napja berreg állandóan a telefonom, negyedik napja verik állandóan kivülröl az ajtómat. Üzenetet kaptam, hogy Ági ideglázban fekszik.

Szegény.

Dehát mit tegyek? Pénzem nincs, hogy külföldre meneküljek, ha megölöm magamat, holnap reggel már nem kelhetek fel, hogy tovább szenvedjek.

Ágit semmi körülmények között nem veszem el. Fekszem. Szemem le van zárva. Képzeletem fölszáll, már megint messzire járok a földtől.

Első stádium. Megyek a bankba, fölvenni a főnyereményt.