Keleti Ujság, 1934. július (17. évfolyam, 145-170. szám)
1934-07-16 / 158. szám
KutnUjsm 11 Írja Nyirö József Leánynézőben Emlékezhetnek az én nagy bánatom idejére, mikor a szeretőm elhagyott volt. Olyan szomorú voltam, hogy egy hét múlva is igy költöttem fel Bencét: — Nézd meg Bence, megvirradt-e, mert én nem merem felnyitni a szemeimet. — Pedig jó volna felkelni! —szidott Bence — Tán azt várja, hogy a disznók túrják ki az ágyból! Elfelejtette, hogy megyünk ház- tűznézőbe Fitódba,, a vén Bartha úrhoz, akit úgy hívnak, hogy „papkisérő“. — S miért hívják „papkisérőnek“, — társalogtam a bolhák közül. — Az úgy volt — zsírozta a bocskorát Bence — hogy mikor uj papot kapott Fitód, Bartha ur folyton a sarkában volt. — Te mit kisérsz engem éjjel-nappal — unta meg a pap. — Hagyd el! — kacagott a vén Bartha- — Jobb ha én kisérem a papot, mintha a pap kisérne engemet. — Engem bizony ne kisérgess! — mérgelődött meg a pap, de Bartha ur is visszavágott: — Az is bolond, ki papot s bikabornyut nevel! — Hát akkor Isten áldjon meg András! — szakította meg a barátságot a pap, Bartha ur azonban keményen felvágta a fejét: — Engem-e? Engem osztán ne!... Azóta harcban vannak. — Pedig kár volt a papnak szökdösni — vélte Bence, — mert az öreg Bartha tartotta ki a béköszöntőjét. Nagy barátok voltak régtől fogva. Egy cseppet ittak volt. Hajnal felé, mikor a vendégek mind elmentek, egymás nyakába dőltek nagykacagva: — No, te András, mi jól megtalálók egymást! — mondotta a pap. — Meg biza Pista! — De a községet is jól megkaptuk! — kacagott a pap. — De a község is megkapta a maga embereit! — dőlt fel a kacagástól Bartha ur is— Jó pipa lehet! — kezdett tetszeni leendő apósom. — Osztán csitkót s leánt senki nem nevel olyant, mint ő! — védte Bence. — Most is van neki három olyan, hogy még a tüzért is lerúgná! Nem mertem megkérdezni, hogy leánya, vagy lova-e a tüzért is lerúgó. Inkább hiszem, hogy a lóra értette Bence. Egészen kedvet kaptam a leánynczőhöz. Ahogy lehetett, kihúztuk magunkat Bencével. Még mókusfarkat is tettünk a kalapunkba s a szép júliusi harmaton ereszkedtünk bé Fitódba. Egyebet nem láttunk egy buzaőrző gyermeknél, az is édesdeden aludt a vetés mellett s az ökönryakára való harang kiesett a kezéből. Bence nem tudta megállani, hogy meg ne tréfálja: — Menj el haza fiam — húzta meg kíméletesen a fülit, — mert ezzel a nagy harongo- zással még valami ijedtséget találsz beleverni a madarakba. Hát ilyen játékosan haladtunk Fitód felé, de a falu végin Bence megkomolyodott. — Adja az Isten, hogy józanul kapjuk a vénasszonyt! — Csak nem iszik! — döbbenek meg. — Nem sokkal iszik többet, mint két férfi — vallja be Bence. — Igaz, hogy most betegeskedik, de gazdag. Van vagyona, miért legyen egészsége is! — Én fordulok vissza Bence! — Inkább azt várja meg, mig a vénasszony felfordul, mert ami megmarad, az mind a leányokra marad, hisze nagynénjük. Megkönnyebbültem, hogy csak Nagynénijük. Szép nagy kőház mellett haladtunk el. Aj, életen nagy a veszekedés. Nézek be, s hát látom, hógy egy asszony az ökröket akarja befogni s az ura részegen, tántorogva segíteni akar neki, de az ökör feléje csap a szarvával. — Mejdeme! — bődül rá az ember. Hát nem üsmersz? — Honnan az anyád lelkiből ismerne — válaszol busán az ökör helyett az asszony, mikor egy hete nem látott. — Ejjo! — röhögött Bence. — Ez elég jó! — háborodtam fel erkölcsileg, de Bence figyelmeztetően intett. —• Ügyeljen! Htt vagyunk. Vedlett, hasadt falu, ősi udvarházféle ütközött ki a fordulónál. Előtte trágyás, kiszáradt akácfa. Az udvaron ölig érő burján, tetején fekete, korhadt varjukárogó. Az ámbi- tuson ül Bartha ur. Zsiros bricscseszén, csizmáin csúnya foltok, fején félig vedlett sapka. Borotválatlan, ráncos, sódarszinü madárarc. Magyaros vendégszeretettel jön elibém, pedig nem ismer, soha se látott: — Parancsolj kérlek bennebb! Hova Írjam fel, hogy végre eszedbe jutottam?... Nem oda, kérlek, ebbe az öreg karosszékbe ülj!... Mit iszol? Egy pohár jó fenyővizet, vagy kezdjük mindjárt borral? ... No hallod! ... Bizony isten nem adnám semmiért, hogy hozzám is beütötted az orrodat!,.» A poros, vén saroktékából már szedi is elő a poharakat, üveget és én úgy érzem, mintha • egy élet torához készülődnénk. — No hogy ityeg a fityeg? — veszi észre Bencét is. — Előfordulok, amíg felfordulok. Köszöni Bence igen bizalmasan. Csudálkozom, hogy ilyen jól ismerik egymást. — Gyermek korában nálam szógált a nyavalyás! — magyarázza Bartha ur és meg is \ r J. r ■% -T tik \x> Q)av^QLdjxla-i>> Mily*« gy*kr** k*ll*H *qy vidkini* iHötXSI* «•piwgtrai («apoX kinié feifíiíi!»! megfizetnünk. A iivíbe» 4v*»«s*bb*k |„iíbV. Mé, »I *ltí i*l*k. nil PYRAMIDON-t.blet. faltat txedSnk. Igy go«SMi«d«n tablettjn <«|t* • a« • BAYER ka,elit I TABLETTÁK lapogatta a Bence széles vállait: — Ügyes gyermek voltál! Amit megláttál, mindent hazahoztál. — Be furcsa vén ember! — gondolom, mert még akkor nem tudtam, hogy különös világ él a szavai mögött. Népe erejének büszke öntudata, veszedelmeket kicsibe vevő tréfás játéka mögé még nem láttam be. Hej pedig nagy és meleg volt a vén tűzhely, a szive. Nagyon öreg embernek kell lennie, hogy ilyen bölcs. Meg is kérdezem mindjárt: — Hány esztendős vagy bátyám? — Affene tudja! ügy hatvan esztendeig számon tartottam, de azután meguntam. Most is jókarban van az öreg. ,n — Sohasem voltál beteg, bátyám? — kíváncsiskodom. — Én-e? Én hogyne lettem volna. Még meg is „röktönöztek“ egyszer,— dicsekszik — de egy heti fekvéssel adós maradtam— Különben miféle szél hozott errefelé? — koccint a poharával. Elpirulok, mert csak nem mondom meg, hogy leánynézőbe jöttem. Eddig akkora fehérnépet se láttam a háznál, akivel a szememet megbosszanthatnám. — Mü nagy dologban járunk! —bölcskö- dött Bence. —• Háztüznézőbe jövénk! Ez az istenmarhája kiko-ttyintá az egészet. Bárd Oszkár verseiből: ’ EZ ZÁRT VILÁGEsi a szerelmet, hogy mesélhetném cl, ezt a szigorút, furcsát, szótalant, melyből csak ráncolt homlok látszik itt fennt, bár ezeréves pokol forr alanti Hogy mutassam s magam is hogyan nézzem, hisz tenyeremre nem tettem soha: előlem is nehéz dobozba zártam, látszólag födje pókháló s moha. Elnézem, mások ajkáról be könnyen repülnek jelzők, mohók, színesek, mig én, akármily szürke vallomáskor úgy érzem, tiltott gyökeret nyesek! Nyugodj bele, én is belenyugodtam: Ez zárt világ marad, örök titok; erre a lapra, mások hogyha látják, — képtelenség, — rá sohsem nyitok• Forrósodhat robbanásig a katlan s csengő tavasz hiába hiteget, a poétából kinnt ezt láthatják csak: a problémást, elvontat, hideget 'JAJ, ŐSZ LESZ EGYSZER. " ~A kert ma csupa nyugtalanság, füve borzong, lepkéje búj: a harsogó kánikulában ez már valami őszi súly- Láthatatlan hajó jön s lassan a nyár öblét ma átszeli: virágszirmok összehajolnak, verebek szeme gondteli. A salvia-grupp csupa láng még^ és mégis, mégis csal a szin: a Végtelen kurjantás közben el-elméláz már valamin. Csata volt és a nyár győzött még kétségtelen a diadal, de talán — nem is sejtjük — érzi: utoljára volt fiatal. Ragyog a táj, ujjemgó bíbor a kert, a völgy, a szent egész, de akad már egy bölcs, tapasztalt fecske, aki ma délre néz. Ennyi minden. De tőle mégis lám a szivem is nyugtalan, titok az élet és az ősznek sorsrtagédiás súlya van...
