Keleti Ujság, 1934. április (17. évfolyam, 75-96. szám)
1934-04-22 / 91. szám
Vasárnap, 1934■ április 22fCElETtUjsm ESTÉLY A VÁRBAN VII ELBESZÉLÉS ír fa: ZFLAHY LAJOS A miniszterelnök a nagyterem ajtajában .állott, a frakk-nyakkendője alatt mindössze egy olasz kitüntetés piros szalagjával. "Egyéb kitüntetése még nem is volt, hiszen csak három héttel ezelőtt vette át a hatalmat, miután a legutóbbi kommunista összeesküvés, de különösen a Bazilika padjainak szétrombolása igen nagy fordulatot és átcsoportosítást idézett elő a politikában. Az ember nem nézte volna ki belőle az „erős kezet“. Inkább egv gordonkaművészhez hasonlított. Sovány arcában volt valami olaszos- Mélyen ülő, nagy szénfekete szemének árnyéka nemcsak a szivárványhártyákon, de egész, kékre borotvált arcán, még a homlokán is lefeküdt. A haját nullásgéppel nyiratta, ami végeredményben mégis csak megfosztotta ezt az arcot művészi jellegétől. A végig lenyirt koponya hideg és puritán józanságot adott ennek a fejnek, mint valami láthatatlan birétmn. Mindent összevéve, megjelenésében nem volt semmi rendkívüli vagy jelentékeny. Be a lapok rajzolói örültek az uj miniszterelnöknek: jól illett a ceruza alá, könnyű volt róla életbü fejet rajzolni. Mellette az államtitkárja, nagy, testes, török szépségű férfi, akinek vastag angolbajusza még igy is megőrizte az ősi nagy bajuszok sarlós formáját, inkább hatott „történelmi“ fi gurának, mint a vékony, szinte cingár és nálánál jóval alacsonyabb miniszterelnökA kerek előcsarnok még mindig tele voll érkező vendégekkel- Keleti tarkaságban vo nullák a nagy ajtó felé. ahol a miniszterelnök könnyű mosollyal és könnyű kézfogással üdvö zol te őket. Sok frakk, sok csillag, szalag, sok föle katonai uniformis, meztelen női váltak tündöklő főúri nők, családi ékszerek alatt ros kádó öreg dámák és barackvirágszinii fiatal lányok- A magyarok már tudták, hogy mire van ítélve ilyenkor egy miniszterelnök, — meg elégedtek a mosollyal és a „jó estét“-tel, csak az egyik félhivatalos lap szerkesztője, potrohos és pápaszemes emberke, kondor fekete hajjal, roppant kurta lábakkal próbált néhány mondattal gyökeret verni a miniszterelnök mellett. Szeretett volna az egész idő alatt ott maradni,' de aztán továbbsodorták. A külföldieknek azonban, különösen a kö vetségi embereknek, néhány kedves mondat dukált s ilyenkor némi torlódás támadt az ajtó előtt- A német, a francia, az angol mondatok ból — trés enchanté, monsieur - mes respects, mademoiselle... vagy pedig: I am very glad to see you... gyakran, sőt, állandóan és kölcsönösen kicsengett ez a szó: Excellence, Excellency... Nem sok idő múlva váratlanul, de látszólag csak átmenetileg megszakadt az érkezők felvonulása- Az egyik fényképész, aki éppen a gépét srófolta, hirtelen mozdulatlanná vált és lenézett a földre, hogy ezzel tegye láthatatlanná magát, mert félt, hogy kiutasítják. A tömeggel furakodott be, most, hogy egyedül maradt, úgy érezte magát, mint a meztelen ember, aki elől elvitték a spanyolfalat. A félhivatalos szerkesztője bent a teremből, a többiek válla fölött állandóan figyelte a miniszterelnököt. Most alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy hozzálépjen: — Kérlek, kegyelmes uram, este hétkor kapjuk a jelentést, hogy a francia iparkamara ... Ekkor a bejáratnál mintha valami kis zavar támadt volna, amely oda vonta a miniszterelnök figyelmét, olyan észrevehetőleg, hogy a szerkesztő a megkezdett mondatot az államtitkárnak folytatta, aki cseppet sem titkolt unalommal és szinte fenyegetőleg nézett le rá. Egy hölgy^ jelent meg a bejáratnál, egye- dűl. minden kisérő nélkül, ami ezen a helyen már magában véve is szokatlan dolog. Megállt és körülnézett, félénk és ideges mosollyal, szinte sápadtan az izgalomtól. Olyan bizonytalanság látszott rajta, hogy a detektiv- felügyelő, aki remekül szabott frakkjában, gomblyukában a harctéri kitüntetések apró füzérjével ilyen pillanatokban egyenesen a sima, almazöld márványfalból lép elő, nesztelenül és szolgálatkészen melléje lépett, pontosan leutánozva a mindenkori miniszterelnökök mosolyát, semmit sem árulva el az önmaga kilétéből és gyanakodásából. A súlytalan és zajtalan ember váratlan megjelenésére és különös mosolyára az asz- szony finom ösztönével láthatóan megrezzent. A detektivnek elég volt egy pillanat századrésze, hogy megállapítsa rajta, az olcsó estélyi ruhán, a cipőjén, a haján és ahogy az urca ki volt festve, a szegényes, kispolgári élet litkos nyomait, — még mindig mosolyogva és olyan hangon, mintha gyöngéd és tartózkodó udvariassággal csak a kabátját akarta volna lesegiteni, azt mondta az ismeretlen hölgynek: — Szabad a meghívót? De ekkor már — mindez csak néhány kurta pillanatig tartott — előrelépett a miniszterelnök és a kezét nyújtotta a hölgy felé: — Jóestét. A detektív gyorsan eltűnt, megint valahol a falban, ahogy csak egy magányos sirály tud _____a£áx ufatkadüt ‘■äfÄaaKttfs 'ÄteSStfSS: TVjÍ**kalv mert * nfttbaltoak aryAxan i*«, äiüfoi kOTetkezméayei rasaas. pa&MtUidk váratlanul sehonnan megjelenni és sehová eltűnni az égboltban. — Jóestét, — mondta a hölgy nyugodtan, de legjobban szeretett volna elájulniA miniszterelnök mosolygott- Az ő szemében és az ő hangjában ez a nyugalom természetes volt és belülről jött. — Máx nem is emlékszik rám... — De igen, hogyne-. — Több mint húsz éve nem találkoztunk- A férje hol van? — Nincs Pesten. Képzelem, mennyire fogja sajnálniA félhivatalos szerkesztője, akit közben az államtitkár is faképncl hagyott, most öt lépés távolságra állt tőlük. Miután a maga számára HB« A ZARÁNDOK Én latiam öt a városvég teleti indulni könnyű bottal, egymagában. _ Ott ültem lenn az erdőszéli domb galagonyavirágos oldalában. A templomcsillag búcsúztatta még, aztán a fényben nőtt a tér naponta. Tekintetem büszkén utána nyúlt, amerre őt a fajta vágya vonta. Néztem, komor hegyeknek hogy feszül s hervadt pusztákról hogy tép át a hóba. Nyugati ködben messze elmaradt a nagy lázakba zsibbadt Európa. S még mindig ment, és óriásra nőtt: égő zarándok, vakmerő apostol. Élig elnyelte a magasság s a csend: Himalája, a roppant kőkolostor. 2. Én láttam őt amikor útra ment, s láttam a dardsilingi szalmaágyon. Nagy látomásos szemmel hogy futott hazafelé az irtó pusztaságon. Zengő szelekben, vad vizek felett lihegve lábalt mindig új oromra. Számum ragadta: forró szomjúság, míg rálelt városára. Városomra. Tűzzel kivert száján a régi szó, a visszahívó föld zenéje égett Ó, idegenül hallgatók hogyan érthették volna ezt a iázbeszédet? Késő dicsőség szent révületét, s a mámortalan, tompa szót: Hiába. Az óriást, aki lobogva hullt a felséges magyar tragédiába. APRILY LAJOS
