Keleti Ujság, 1934. április (17. évfolyam, 75-96. szám)
1934-04-01 / 75. szám
Vasárnap, i$3i- április í KFienütstr, IS MAROSVÖLGYI KASTÉLY IRTA: HUNYADY SÁNDOR Az ebédlő akkora volt, hogy különböző klimatikus övék húzódtak benne. Az ablakoknál hideg VQlt, a lángoló kandalló tüzkörében forróság, középen, a terített asztal tájékán enyhén temperált a levegő. Az ablakokat sűrű vadszőlővenyige futotta be, úgyhogy télen délben is muszáj volt meggyujtani a csillár gyertyáit, vagy legalább gyertyatartókat rakni a terítékek mellé. Az inas tizenhat lépést tett meg, amig a tálalókredenctöl az asztalig ért. És a konyha olyan messzi volt az ebédlőtől az óriási kastélyban, hogy külön kis melegítő spórherdet kellett fölszerelni az ebédlő melletti benyílóban; mert már ősszel megfagyott a nyúl szósza, amig a konyha csillagtávolságából az asztalra került. A fahéjszin falon olajfestményü sárgadiny- nye, szőlő, körte és vörösbor csendélet. A földön vastag szőnyegek, a magastámláju székek lába arany oroszlánkaromban ért a parkettre. Nagy csönd, huslevesillat. A ház úrnője puha kis kezével kibontotta a levelendulaszagu szalvétát és lpült az asztalfőre. A roppant asztalnál kényelmesen elfért volna harminc ember. De csak kettőre volt terítve, egymás mellé. Két' finom szerviz, ezüsttel, három tányérral, pirított kenyérrel, két pohárral, az egyik a bornak, k másik az előpataki víznek. A cérna- kesztyűs inas szertartásosan odaállt a tállal a dáma baloldalára. Nem szólt senki. Hallatszott, hogy pattog az égő bükkfahasáb a kandallóban. November végén jók föl kellett szerelni a házat gyertyával, fűszerrel, kávéval, cukorral, minden holmival, ami a városból való. Mert ha megérkezett kétméteres havával az erdélyi tél, eltűnt minden ut és hermelinpompájába temetve, a kastély megszűnt a világ számára. Az öreg B- grófné nagyszerűen birta ezt a magányt. Tizenöt éve volt már özvegy. A gyászeset után maga is beteg lett. szinte meghalt. Aztán a sok csöndes sírásban és imádkozásban lassanként megnyugodott és meg is hízott. Hetven éves korára gömbölyű, kis öi-eg- asszony lett belőle. Mindig fekete ruhában járt, keményített főkötőben, fehér csipkeman- zsettával, a nyakán régi gránátbross szorította le a zsabót. B. grófnénak erős segítségére volt a csöndes rezignáeióban, amikor ötesztendős, magányos gyász után leköltözött hozzá a családi rezidenciába, az édestestvére, B. Sándor gróf. A birtok közösen a kettőjüké volt. De Sándor gróf hatvan éves koráig nagyvilági életet élt, Kolozsváron, Pesten, sőt Párizsban is. Futtatott a versenyen, kártyázott, színésznőkkel emlegették. Egy évvel volt idősebb a húgánál. Valaha gyönyörű ember, divatos ember. El sem lehetett képzelni, hogy egy ilyen pompás férfit annyira elpusztítson a vénség. Az orrát rubintszerű kövületté változtatta a kitágult kis vérerek hálózata. Csupa köhögés volt, csupa reuma. A szobában is bottal járt, amikor egyszer azzal toppant be az ősi házba, hogy — neki most már elég volt „azokból a dolgokból“ otthon akar maradni, amig él. Az öreg grófné szeretettel nézte a megrokkant gavallért. Valami elégtételfélét érzett, protestáns hitének igazolását, amikor az öcs- cse csél-csap életére gondolt. Sajnálta. Kötött, kötött. Az ujja egy pillanatra meg nem állt, A munkájáról föl nem nézve mondta: — Ha meggondolom Sándor, jobb is volt tenéked agglegénynek maradni. A gróf nem felelt, csak nyögött egyet: — A hátom. — A hátad fájt — érdeklődött B. grófné részvéttel. Reuma lesz. Majd kikurálunk. Ki is kúrálta. Meleg fedőkkel. Kámforos bedörzsölésekkel, szalicillal, sótalan becsinál- takkal. Nehány hónap múlva odajutott Sándor gróf, hogy a nyilalásai elmúltak, élvezni kezdte a falusi életet. Tavasztól őszig nagy élet zajlott a kastélyban, amely központi fészke volt a nagyszámú B. családnak. Tiz, húsz, harminc vendég majd ELBESZÉLÉS mindig volt a háznál. Rokonok és barátok. Roppant fecskecsicsergés a nagy fiatalságtól. Nagybácsik, nagynénik. Azoknak a fiai és lányai. És más családokból való fiuk, akik a sok komtesznek kurizáltak. Júliusban és augtisztus- ban teli mindenik vendégszoba. Kis papucsok szétszórva a szőnyegeken. Rengeteg duzzadó párnák, paplanok, gyertyacseppek az éjjeliszekrényeken. Friss kották szalmakazla a szalonban, a zongora tetején. Folytonos nagymosás, kis leibchenek, harisnyák száradtak a cselédtornácon. Az istálló zsúfolva vendéglovakkal. Kutyaugatás, nevetés. Este a vacsoránál sűrűn körülülve az asztal. Négy falusi legényből nevelt frakkos inas, fehérnyakkendősen, kesztyűsen a tálalónál. B. grófné a főkötőjével és brossával, mint a hadvezér ült az asztalfőn. Mindenkit szeretett, a figyelme mindenre kiterjedt, de mégis az ő Sándor öccse volt ott a dolgok legmélyén. Asztaltontás után odatipegett hozzá, nehezte- Iőd súgta a fülébe: — Miféle hiúság ez, Sándor? Ha vendégek vannak, mindjárt nem teszel vattát a füledbe. Pedig ilyenkor még nagyobb a eng, folyvást nyitógátják az ajtókat. Mozgalmasak voltak ezek a tánccal, cigánynyal, nagy lakomákkal, eljegyzésekkel, francia beszéddel teli nyarak. De ahogy az idő mult és a két testvér a hetedik X. küszöbére ért, egyre jobban megszerették mindaketten a néma telet. A puha hófelhőket, a csöndet. Amikor nagy szenzáció volt, ha az erdész jelentette, hogy niedvenyomot leltek a falu alatt. Sült alma, meg borleves. A forróra fűtött szobákban szagos fenyőfa ropog a tűzön. Nagy árnyékok a gyertyahomályos falakon. Hatkor vacsora. Fólhéttől félnyolcig patience, vagy kettős tarokk. Aztán tiz percnyi csöndes szundítás szemben egymással, a kandalló parázsba omló tüze előtt. Mély hallgatás. A két magára maradt, öreg testvérnek nem kellett beszélni, hogy szó nélkül is érezzék egymás felé áradó imádatukat, amelyben volt annyi öröm és végtelenség, mint a fiatalok szerelmeskedéseiben. Nyolckor bejött a székely legény a melegített bundával, ráteritetío ura vállára, mert az öregnek négy fűtetlenül ásitó szobán kellett keresztüldöcögni, amig a hálóhelyéhez ért. Sándor gróf fölállt, gálánsán kezetcsókolt a húgának, szinte egyszerre mondták: — Jó éjszakát drágám! Azzal elváltak, ment kiki a maga ágyához, ahol a nachtkaszlin szépen el volt készítve a gyertya, a koppantó, a viz, a tej, a maláta- cukor. * Egy tavasszal a grófné beteg lett. Nem vigyázott magára, tüdőgyulladást kapott. A család doktora leköltözött Kolozsvárról a kastélyba. Telt etgyik hét a másik után. A láz ma- kacskodott. Április közepe táján •— a szokásos nagy rajzás előtt — a kastély váratlanul megtelt vendégekkel. Ott volt az egész rokonság. Egyszerre tizenöten ültek bent az ecetszagu szobában a beteg ágya körül. Az öreg dámának megvolt a maga élettapasztalata. Tudta, hogy mit jelent, amikor valakit ilyen nagyszámban vesz körül a családja. De nem volt megijedve egy csöppet sem. Föltámasztva a párnán, kiváncsian nézett körül főkötője alól. — Meg fogok halni?! Rábámultak, csókolgatták, simogatták a kß20fc! —• Hogy mondhat ilyet Emma néni?! •— Egy hét múlva már fel is kelhet. — Kézfogó van Zsuzsuéknál a szomszédban. — Tudja, Cecil, meg Laci! — Arra gyűlt össze mindenki! — Hát ha már a közelben vagyunk, gondoltuk, át is ugrunk! Pedig csakugyan halálról volt szó. Két nappal előbb az ágya előtt a földre teritett medvebőrön találta fekve a legénye Sándor grófok Hirtelen megállhatott éjjel az öreg ur szive, amikor valami miatt kikelt hosszú hálóingében a paplanja alól. Hideg volt, merev, amikor r á 3ik ä-d t &k • Csakhogy B. gTÓfné ezt már nem tudta. Az orvos csöndet parancsolt a bőgő cselédeknek. És a temetésre összegyűlt családból is azon a véleményen volt mindenki, mint a doktor: _ Nem lehet megmondani Emmának, Belépnsztnlna. így aztán, amikor a maga baja enyhülésével az öccse iránt kezdett érdeklődni a beteg, becsapták: 'ii'1 űnfl — Sándor bácsi sincs jól. Valami sömörje van. Nem veszedelmes. De nem gyöhet ki a szobájából, mert nagyon csúnya a bőre, meg ragályos is a* a nyavalya. Múltak a hetek. Senki nem akadt a családban, akiben lett volna bátorság, hogy az öreg dámának megmondja az igazságot. Tolták a dolgot egyik napról a másikra. — Micsoda csökönyös história sz a sömör. Teli a szobája kenőccsel. B. grófné máj az ágyból is kikelt. 'Áignri* tották a szomszéd szobába kerekes foteljét, amig kiszellőztették a hálót. Tavasat szagolt, napot látott. Friss ibolyát hozott egy. pohárban az ápolónő. A nagy vendégraj már el is ment. Két- három tétlen rokon volt csak az öreg dáma körül, aki ekkorra töviről hegyire tudott már mindent a sömörről. Gyógynaptárakat olvasott. Tüzetesen kihallgatta a doktort; mit mend a tudomány. És kikérdezte a cselédeket: mit javall a babona. Visszavette kezébe a ház irányítását Felkelt. Az ápolására visszamaradt rokonok ijedten magyarázták, amikor először akart bemenni a beteg öccséhez: —- Sándor bácsi nagyon szépen kéreti Emma nénit, ne tessék arra gondolni, hogy bemenjen hozzá. Ragadós. B. grófné kacsintott öreg szemével: — Inkább hiúság. Biztosan látszik az arcán az a sömör. Szégyelli. No jó, várok, ameddig kiszépül. Nagyon szerette volna látni a beteget, de azért nem erőszakoskodott. Fékentartotta vágyát úri tapintata. Megértette, hogy egy elkényeztetett büszke férfiban akármilyen romhalmazzá tette az idő, mindig lehet annyi hiúság, hogy nem akar mutatkozni gusztustalan külsővel asszony előtt, még ha a húga is az az asszony. . így hát messziről próbálta ápolni a bátyját, akit ott tudott a becsukott ajtó mögött. Leveseket főzetett neki, füszertelen becsi- náltakat. Kenőcsöket hozatott Bécsből. Gondosan szellőztette a ruháit. Még leveleket is küldözgetett neki. Ilyeneket: „Mit főzessek holnap ebédre?" — „Borját vágtak a faluban — akar egy kis gyenge becsináltat?“ — „Miféle fagylaltot szeret?“ — „Előfizessek a Borsszem Jankóra?“ — „Használt az a kámforos szesz, amit tegnap beküld- tem?“ ‘ LINOLEUM, viaszosvászon- teritők, BÚTORSZÖVET, matráchuzatok, FŰGGÖNYKARNISOK, futószőnyegek BOSKOVICS TESTVÉREK szaküzletében CLUJ, Str. Regina María 15. Telefon : 910.
