Keleti Ujság, 1934. február (17. évfolyam, 24-47. szám)
1934-02-25 / 45. szám
f* Vasárnap, Î984■ február 25. KusnEFfsifG Ir\a Nyirő József Havasi tragédia A juhok háta kék volt a hajnaltól, lábukon fehér harmat és mozdulatlan állottak, míg a távozó éjszaka végighalad fölöttük- A havas ébredezik, de a nap még ezután kél fel. A völgyekben még sűrű a köd. Majd felszakadozik az is és elúszik az égen. Bács Jani a pásztor, kilép a kalyibából, megrázza vállig érő cigány-haját, nyújtózik és szimatolva" körülnéz. Nincs semmi baj. Mind a négy hegyoldalon nyújtózik az erdők mélyéből a füst az ég felé, ami azt jelenti, hogy a havasi népek jól töltötték az éccakát. Az az Üdö Márton füstje, amiben szikraeső száll felfelé, biztosan most vetett uj hasábokat az öreg a tűzre, ott túl az Uz Bencéé már szakadófélben van, a csordapásztorokét az induló szellő ráteriti a fákra, a Csedő ur szolgájáé fekete, haragos, mintha belekáromkodott volna. Mindenki ébren van. Bács Jani is összébb rúgja a fekete favégeket a kiégett tűzhelyen, egy bokorból száraz lapit kapar össze és meggyujtja, nem azért, mintha szüksége volna rá, mert száraz ételt frustokol, hanem, hogy lássák a többiek is, hogy nincs semmi baja. A tűz csak izenet, jóreggelt kívánnak vele egymásnak a havas népei. Ha baj van, a lármafát gyújtják meg. Minden kalyiba mellett van egy száraz fenyőfa, ami szurokkal is be van kenve, hogy hamar fusson végig a 'láng. De nagy bajnak kell lennie, hogy azt meggyujtsák. Fenyegető halál, s efféle. No de az Istennek legyen hálá, baj nélkül felvi-r- radtunk. Bács Jani kiereszti a juhokat. — Prrrr!... — sürgeti, mert messzi kell menniök. A Kápolna-dombjára. Nincs sok baja velük, mert a meddii juhok vannak a keze alatt. A bot már a kezében, indulóban van, de csak most látja, hogy a kutya nincs sehol. — Bokrász! — fiittyent. Tán elaludtál! A kutya nem jön elő, csak morog a bokorban. Bács Jani odacammog, hogy felrugdalja, de visszahökken. A borjú nagyságú, harapós, veszedelmes állat felemelkedik és ránéz. A szemét elbontotta a vér, a szája csepeg, habzik, innyét fintorogva felhúzza, foga csikorog. Jani elsáppad. — A kutya megveszett! — hebegi és a hátán végig fut a hideg. — No, ez engem jól talál. Még csak ez kellett- Ejnye, a teremtésit! Vége a drága kutyámnak! Többet ért egy embernél! Pár lépést hátrál, az eb kinyújtott orral, óvatosan követi, mintha az ember húzná maga után. Bács Jani megmarkolja a botot, ütésre emeli, de a szive fáj hűséges társáért, tétováz, nincs ereje lesújtani. Az eb a mozdulatra meghunyászkodik, a düh végigremeg a testén, nyugtalan, mintha tűzben állana és mielőtt Bács Jani lesújthatna, a kutya a torkának szökik. Az ember elkésett. A védelemül kapott karján a harapás fájdalma nyilai végig és mire torkon ragadhatná, a mellébe is belemar az állat. Fekete vér önti el a kender inget, a kutya szája is véres. A fűbe zuhannak és hörögve, morogva úgy küzdenek. Percekbe kerül, mig Bács Janinak sikerül maga alá gyűrnie a kutyát. Kemény, szívós állat, amely könnyen végez a farkassal is, de az embert is elöntötte a düh, térdei alatt ropognak a kutya csontjai, marka roncsolja az állat nyakát, amelynek nyelve sárgán fordul ki a villogó fogak közül és véres ködöt köhög az ember arcába. — Hát te... engem... mersz... megtámadni! — lihegi Bács Jani és a küzdelem dühében ő is belemar az állatba. A juhok dideregve nézik a küzdelmet és táguló őrlikakkal szagolják a vért. A sápadt ember végre felemelkedik. A kutya kifújta páráját és szelíden fekszik az oldalán. Lábait kirúgta, szemei felakadtak és tátott szája lassan feketedni kezd. Bács Jani felveszi az elejtett botot, rátámaszkodik és hangosan elnézi a kutya bundáját, Magában bocsánatot kér, hogy meg kellett ölnie és szomorú, mintha édes testvérét vesztette volna cl. — Hűséges, igaz társam vótál, jóban, rosszban — búcsúztatja. — Adjon Isten neked örök nyugodalmat!... Arról nem tehetsz, hogy rád jött a betegség... Három, négy sebből vérzik maga is, de eszébe sem jut, hogy bekötözze. Most egyéb baja van. El kell a kutyát temetni, meg kell a juhokat itatni... A kalyibából előhozza az ásót s távolabb, egy magános fenyőfa tövében elföldeli a kutyáját. Nem szól, csak sóhajtozik, mig a gödröt megássa. Óvatosan helyezi el benne, szótlanul nézi, majd rögöt dob utána, mint az emberhalott után szokás, szépen betakarja fenyőlombokkal, hogy ne érje mindjárt a nehéz föld. Halmot is homorit fölébe és azt mondja. — Kifogytam belőled Bokrász! A kutya van az eszében, mikor elcammog a juhok után és se étel, se ital nem kell neki egész nap. Önmagára nem is gondol; de később a harapások sajogni kezdenek és csak akkor jut eszébe, hogy valamit csinálnia kellene ver lük. A pataknál kimossa, kinyomogatja és újra felöltözik. Miafenét tudjon egyebei csinálni ? Át kellene néznie Üdő Mártonhoz, ő meg tudja urusolni, a veszett marhát is ki tudja gyógyítani, de most nincsen rá érkezése, a juhokat nem hagyhatja. — Majd este, ha hazakerülünk, akkor es reaérünk — nyugtatja meg magát és tovább vigyázza a juhokat. Csak a gúnyáját sajnálja, amit- letépett róla a veszett kutya, de azt meg lehet varrni s a szegény ember úgy szép, ha foltos. A harapások helye tovább lüktet és délutánra mintha láza is lett volna. Számba s vette. — Elmúlik! Kicsit mégis nyugtalan volt, mert a fogak helye elfeketedett s a karja, melle is megdagadt. — Még megtanálok veszni! — jutott az. eszébe, de mindjárt meg is nyugtatta magát. — A teljes lehetetlen! Estefelé, mikor nyúlni kezdett az árnyék, mégis hazahajtotta a juhokat, ellátta, berekesztette és átment Üdő Mártonhoz. Az öregre várnia kellett, mig hazakerekedett a csordával. — Miféle szél hozott ide Jani? — dőlt le az öreg a tiiz mellé. — Nem nagy dolog, Marci bácsi! — húzódott melléje Bács Jani. — Tán hallotta is, hogy a kutyám, Bokrász, az éccaka megveszett.. — Hijj a ponciusát! — nyugtalankodott a százesztendős vénember. — Még összemarja a csordákat. — Ö már nem, szegény! — ejtett© le a fejét Bács Jani. — Elpusztítottad? — nyugodott meg Üdő Márton. MatiM-Hoi’viz EIŐpataki-Borviz Romániának két legjobb lagos ásványvize. — Kérje mindenütt csakis ezeket a természetes ásványvizeket. Főlerakat Cluj és vidékére : Hamlet József, Cluj, str. Paris 38. KutkeseUSség i Fleischer György, Braşov — Én el, de ream szökött... — Csak nem mart meg? — rezzent meg az öreg. .«i A juhpásztor szégyenkezve vallotta be. — A karomat, s a mejjemet, de kicsiség!... Éppen azért jöttem, ha tudna valamit reá... Az öreg aggodalmasan facsarhatta a fejét. — Vesd le gúnyádat! Bács Jani engedelmeskedett. Az öreg megnézte a sebeket, s nyugodtan szólott. — Elkéstél Jani. Rajtad már nem lehet segíteni- A veszettség átment a véredbe. Felőtöz- hetel. Meg fogsz veszni. Az ember elsápadt. . — Akkor nines mit csinálni! — Nincs! — ismerte el Üdő Márton. Nézték a tüzet és hallgattak. A megmart ember azonban nem tudott belenyugodni aa ítéletbe. — Hátha méges tudna segíteni Mairei bácsi? — istálta szépen. — Akármilyen szegény ember is vagyok, valahogy megszógálnám... —\Hiszen, ha azonnal kiégettük volna a sebet, vagy volna kőrisbogaram, még tán lehetett volna segíteni — hümmögött a tüzbe Üdő Márton, — de igy. Kár a fáradtságért Újra hallgattak egy ideig. Gondolkodtak. — Három gyermekem van. Növeletlenek... — szólalt meg ismét a halálraítélt ember. — Árván maradnak... — Árván! — bólintott üdő Márton. — Belé kell nyugodni! Bács Jani szomorúan felállott. —Akkor... legalább ügyelgossenek rám, amig átalescm rajta. — Jójó! — ígért© meg Üdő Márton és nyugodtan a tűzhöz tette az iistöcskében a puliszkának való vizet, A megmart ember elindult. A vén Márton utánanézett, majd vissza szólította. — Ülj le! Jani reménykedve húzódott le újból a tűz mellé. A vén ember az élő parazsat összehúzta és egy vasdarabot vetett bele. — Méges kiégetem... Ha nem használ, nem is árt. — Isten fizesse meg! — rebegte felvidulva a halálraítélt. Már bízott, már az öröm kisütött a lelkében. ' — Ki tudod-e állani, vagy segítséget bívjunk? — kérdezte. — Nincs miért! A szeme se rânduit meg, mikor az öreg a vörösen izzó vasat beleégette a húsába. Az idő telt. Senki som törődött a megmart embenrel. Mindenkinek elég a maga baja. Meg is feledkeztünk róla. Néhány Dap múlva beállított hozzánk, az Uz Bence szállására és komolyan leült a tűzünk mellé. Azt se mondta: „Jóestót kívánok“, csak ült gondütötten, ziláltan. Bence se szólt. — Hogy vagy Jani? — igyekeztem a tragédiáját enyhíteni. Túl világi hangon csak annyit mondott: — Én vagyok a veszett ember! — Nono! — csillapitottam. — Még semmi sem késő. Azonnal Clujra kell utaznia a Pas- teur-intézetbe A veszettség ellen beoltják és úgy kigyógyul, mint a pinty. Kicsit felnézett Bács Jani. — Mibe kerülne urfi? — Az oltásokat, kezelést ingyen kapná, az ut bizony ... harmadosztályon is belékerül... oda-vissza ezer lejbe... Bács Jani felkacagott. — Ezür lejbe?... Az sok pénz urfi... Sok... Ezör lej... Ha volna se költeném el... — Miért? — ütközöm meg. — Mert három gyermekem van, tuggya-e? — rivali rám ellenségesen. — Annál inkább! — prédikáltam neki — a gyermekeiért kötelessége az életét megmenteni! Az életéről van szó, tudja-e? Meghal, érti-e, ha nem gyógyittatja magát! Bizonyosan meghal!... Olyan bizonyosan, ahogy most itt ülök! — Az még nem volna baj! — felelt nyugodtan. Nem volt időm megkérdezni, hogy mi volna akkor a baj, mert Bence ingerülten rám szólott. — Ne kínozza maga es urfi! Elég nehéz úgy is szegénynek! Elhallgattam. Féltem is kissé a „veszett embertől“. Ki tudja, mikor tör ki rajta. Borzadva néztem rá és a tiiz másik oldalára húzódtam. Az ember látta, hogy húzódom tőle, de nem vette rossznéven, csak szomorúan mosol""ott
