Keleti Ujság, 1934. január (17. évfolyam, 1-23. szám)
1934-01-14 / 10. szám
Vasárnap, 1934. 'január 14. KueiiUjsxG ti Estefelé Szotyori, a pap a postáról jövete beszólt hozzáínk: — Leveled volt a postán. Magamhoz vettem. Hátha jó hir van benne. Az egész család a levél köré gyűlt. Az asszony s neveletlen gyermekeim kicsit reszkettek is. A levél azonban rövid volt: „Sajnálattal értesítjük, hogy eddig betöltött állását március 1-ével, a nehéz gazdasági viszonyok miatt, felmondjuk.“ Szótlanul néztünk egymásra az asszonynyal. Az asszony nem merte mondani: „Miből élünk meg“; én sem mertem mondani, hogy miből élünk meg. Az asszony ehelyett azt mondotta: „Ne búsuljon Kicsiszivem!1, én is azt mondottam: Ne búsuljon Kicsiszivem! A gyermekek ezalatt összevesztek a bélyeg fölött. Férfiasán és hidegen viselkedtem, mintha nem én kaptam volna a gyászjelentést állásom elvesztéséről- Igaz, hogy fólesztendeig is alig láttam pénzt utána, de állás volt. És most se volt, hetek óta, egy krajcár se a háznál. — Reggel; megyek szántani! — mondottam közömbösen az asszonynak. — Ha van mit, tarisznyádon fel. Elvittem az ekevasat élezni á kovácshoz, hogy legyen ideje kisirni magát az asszonynak. Ekét, boronát előkészítettem, a teheneket elláttam. Kettő volt. Szerencsére örököltük. Mialatt a szekeret kentem, elhatároztam, hogy néni gondolkodom. Az asszonyt is tömérdek keserű kérdés gyötörte, hogy fekete volt tőlük a homloka; de ezek helyett csak annyit kérdezett: — Hová megy szántani? — Sóskutba! — hebegtem nehezen, mert olyan furcsa volt a szó. Mikor a lámpát elfujtuk, az asszony tette magát, hogy alszik, én is tettem magam, hogy alszom és egész éjszaka hajtogattam, mint a bolond a rögeszméjét: „Nem gondolkodom! Nem gondolkodom!“ A gyermekek tudatlanul és szelíden alludtak. Jókor reggel az asszony kicsit dideregve felemelte a nehéz jármot, kihúzta a járompálcát. A szarvuknál fogva kivezettem a teheneket. — Túrd bé, ne! — nyomtam bé nehezen az állat nyakát a járomba. Befogtam a másikat is. A szarvukat elkötöttem, hogy ne járjanak félre. Egymásra néztünk a feleségemmel. Mindketten sápadtak voltunk. A tehenek rendületlenül állottak. Hűvös, kietlen reggel volt, pénz nem volt a háznál, a gyermekek aludtak. Az ostort a vállamra vetettem, az asszony kinyitotta a kaput. — Né Rendes, Bimbó! Kicsit elsötétedett előttem a világ, mikor kimentünk a kapun. Nem hittem, hogy szántani megyek, hiszen sohase szántottam életemben. Az utón már emberek jártak. Szégyeltem magamat. Az emberek meghökkenve néztek rám, komolyan jó. reggelt kivántak és tovább mentek. A tehenek össze-vissza jártak, merev fejjel szétfeszültek egymástól, ki akartak törni a járomból, végül megállották dühösen fújva. — Valami bajuk van! — gondoltam, de nem tudtam, hogy mi bajuk van. Indulat futott el s aj, ostorral végigvágtam rajtok. — Hijj elé, hogy szakadjon rátok az ég! Undorodtam' magamtól a káromkodás miatt, de arra gondoltam, hogy a vezérigazgató ur,l aki nekem felmondott, most kölvi- vizet öntet a fürdővizébe s nekünk otthon nincs egy krajcár se a háznál. A tehenek az ütéstől előre rontottak s a szekeren táncolt eke, borona. — Hó! — szökött elihiik Gyerkó András, ki a Szövetkezet előtt állott- — Nem jól fogta be őket tekintetes ur. Meg kell fordítani a csú- belit a helyire, a hojszást hojszból. _A fejüket nem szabad ennyire hátra fesziteni! Égett az arcom a szégyentől, mig Gyerkó András átfogta a marhákat. Néhányan kacagtak, de Gyerkó illedelmesen megkérdezte: — Hová megy szántani? — A Sóskutba, András bátyám! — Adjon Isten áldást a munkája után! -- billentette meg a kalapját. — Üljön csak fel nyugodtan a szekérre! Most már a tehenyök maguktól is elmennek! — Köszönöm, András bátyám! Megkönnyebbültem, mikor a faluból kiértem. A fák még fáztak a patak mellett a mezőn, még vékony, színtelen volt a napfény, de már lassan zsendült a fii, bomlottak a bokrok. Az ut mellett, ez, itt a mi földünk. Sze gény, sovány és fekete, mint én. Mégis a mienk, legyen áldott! Még nem serkent fel téli álmából. Köd és harmat úgy csillog rajta, mintha megizzadt volna. Különös izgalmat érzek, mikor előkészítem az ekét, taligát. A tavalyi barázda meg látszik. Azon kell végig menni, hogy a másét el ne szántsam. Az állatokat beleáliitom, kezeimbe veszem az eke két szarvát, de nem merem még megriasztani a két tehenet. Nem tudora, hogyan kell szántani, hogy.jó legyen; de szégyenlém igy állani,'mert valaki jön az utón. — Rendes, Bimbó! — szólok végre s a két állat lassan- megindul. Az éke pár métert a föld színén csúszik. Ránehezedem, hogy belekapjon a földbe. A bántok nagy része igy is visszazuhan, a tehenek se akarnak egyenesen végigmenni a régi barázdán. — Nem jól van, tékéntetes ur! — kiált utánam valaki és jön is, hogy kivegye az ekét a kezemből. Egy ember a falúból. A nevét nem tudom. — így Csak elgazolja a drága földet'! — pirongat és visszatéríti az állatokat. — No! — csak azt mondja, de szava, minden mozdulata biztos, határozott. A föld harsanva borul fel az eke nyomán. — Milyen egyszerű! — gondolom, de tehetetlenül állok és nézem. Az ember kétszer, háromszor is megfordul az ekével. — Hogy egy kicsit a tehenek is belejöjjenek! — mosolyog, mert leplezi, hogy megsajnált és segíteni akar rajtam. — Most tudná-e? — kérdezi kedvesen és átadja az ekét. — Próbálja meg! Féllábon a barázdában (mintha a sirban volna), a másik a szántatlan földön, de minden lépésnél akadnak össze. — így álljon! — magyarázza az ember. -— Jó. No, most! Az állatok megfeszülve húznak. — Ne nyomja az ekét! Könnyen kell annak járnia. Tartsa egyeuesen! — félkézzel utána is kap. — így! Végig is vezeti a barázdát. Sötéten megyek utána. — Kicsit gyenge felfogása van! — jegyzé meg, nem azért, hogy sértsen, hanem mert, ami iggz, az igaz. — Visszafelé könnyebb! — biztat, tréfál, de én értem a tréfát. A barázda sikerül. — No, igy tovább! — nyugtat meg az ember és elmegy dolgára. Tényleg, már jobban megy a munka. Barázda barázdára fordul. A vezérigazgató ur Kolozsvárt még alszik, mert talán az este kissé későn jött haza a bárból, én pedig szántok, mert egy krajcár sincs a háznál . . . Érzem, hogy sürü, sötét erő ereszkedik a karjaimba és elsötétedik előttem a szántás. — Megbolondult? Mit csinál tekintetes ur? — kiált rám az útból az öreg Péter Zsiga és már fut is felém. — Hó! Hó! — állítja meg a teheneket. Magamhoz térek és csak most látom, hogy elhagytuk a barázdát és az ekével össze-vissza íbasogattuk a földet. . 1 __ Hol jár az esze! — pîrongaţ Zsiga ha, mert fáj néki a löld megcsúfolása,, mintha az ő testébe, hasítottam volna Bele. ' —.Elgondolkodtam! — feleltém elszántan, sötéten. . *,, . . . Vén Pétör Zsiga rám néz. Talán a visszafojtott könnyet látta meg a szememben, mért ő is eikomorodik, láthatólag megrendül és már szelíden szól. , 1— Nem magának való a szántás, tekintetes ur! — Igen, de egy krajcár sincs a háznál! — tör ki belőlem, — s az állásomat felmondták igazíalanul. ’ ' Zsiga bá nem felel, hanem a tehenekre támad. — Nincs szömötök, hogy a súly egye ki! Nem látjátok a barázdát?... Hogy a farkasok egyenek meg! ...Nehéz kenyér a miénk! — mondja bölcsen, mialatt az eke fölé görbül. Szótlanul megyek mellette. — Egyet nyugudjék! — biztat Zsiga bá. —- Szipjon el egy szivart, amig egyet-kettőt sirülök ... Csúf vétket csinált, — nézi a felha- sitott földet. „Vétek“-nek nevezik, ha szántatlan marad egy-egy darab föld, vagy össze-vissza jár az eke. Addig nem is hagyja abba, mig helyre nem hozza a vétket, hogy ne lássa más és ne kelljen szégyenkeznem miatta. — Mikor szántunk, nem szabad egyébre gondolnunk! — adja át az eke szarvát, de még megnézi, hogyan indítom az uj pántlikát és] kiigazítja. — Se túlságosan keskenyre ne ve-; gye, se szélesre! A föld mindig megmutatja magát! Itt leszek szemben a másik oldalon, ha valami baj találna lenni. Már nem törődöm semmivel. Se -Istennel, se élettel, se kisebbségi sorssal, se állással, se vezérigazgatóval. Szántok dacos, kemény indulattal. Az éké szarva ropog a. markomban és úgy belevágom a szerszámot a földbe, hogy törik össze, minden. A tehenek erőlködve, lüktető bordákkal húznak, hogy szakadnák meg a nagy erőfeszítéstől. Idegeim ^muzsikálnak. Ostorral vágok .végig rajtok, hogy véres lesz a.hátuk, .1. — Gyorsabban! — ordítom, — Szántsunk, mig orra bukunk, azt a jóságos keservit a világnak! Agyam még jobban besötétedik, az idegroham erősödik. Nem is látom, hogy a mezőre igyekvő emberek megállónak mögöttem és rémülten nézik, hogyan birkózom a földdel. Érzik, hogy gyilkos, halálos tusa: ez. Megremegnek, mikor látják, hogy nem fordulok meg, a más földjén is átmegyek és keresztül-kasul szántom a határt imbolyogva, az ekére dermedtem amely mélyen, tövig halad a földben és szikrázik, csikorog a rejtőző sziklákon. A tehenek elkinzottan felhördülnek, élőbb az egyik, ' azután a másik. A barázda fekete árkában szétvágott férgek kínlódnak, tekeregnek, haldokolnak. Kezem, lábam remeg, szájamon dől a forró lehellel, a kalapom elhull, hajam csap- zotí, zilált, egész testem verejtékben fürdik és fáradt szédületben táncol előttem a határ . . . —- Hijj előre, tehenek! — ordítom, mert egy krajcár sincs a háznál és meg kell élni s a vezérigazgató ur... A pacsirták megrettenve húzódnak félre a földem fölül. Egyszerre a nap is elsötétedik, mintha Jézus Krisztus halt volna meg, s az eke szarva kicsúszik a markomból.... Mikor magamhoz tértem, a szekéren feküdtem, fejem egy zsákon pihent, be voltam takarva öreg, szennyes báránybőr-kozsókkal. A tehenek a patak partján legeltek s a szekér- rudon egy fiú gyermek, a vén Pétör Zsiga unokája furulyát duvasztott. Meglepődve látom, hogy a földem fel van szántva, bevetve, clbo- ronálva. — Kicsi Zsiga! — szóltam oda a kölyök- nek, — ki szántotta fel a földemet. — A földet? — csudálkozott a gyermek, ki engem őrizett. — Az úgy volt, tudja-e, hogy amikor hire ment a mezőn, hogy á tekéntetes ur megbolondult, aki csak ember erre járt, mindenki húzott néhány barázdát s a végén fel- szántódott. Kissé újból elkápráztam és visszaroskad- tam a szekérbe, de ismét magamhoz tértem. Fájdalmas és szép volt. Némán fogtam be a teheneket, hogy hazamenjek. Különben dél volt. A nap békésen sütött s a fü reggel óta is nagyot zsendült.,. .
